Lászlóffy Aladár
Bogár az ablaküvegen
Mért kell az alkonyatban ülni bent,
gyanakvón mérni fel a végtelent,
ha minden menekül: a fény, a nyár
s a bennrekedt, az utolsó bogár?
Hallom: kis szárnya sötét csillagát
hogy préselné a nagy valamin át,
s de borzasztó lehet: egy semmiség
nem engedi, hogy megnyíljon az ég!
Nekem üveglap, ámde ő szegény
fel se fogja: minek az elején
akad el százszor, miközben repül,
hogy ott van, magát kínálja az űr,
hívja, hazudja rózsás-hidegen,
közli bogárszinten is, hogy… de nem!
A természetben létezik veszély,
melynek ismérvét örökölve él
pókháló, harmat, rácsos záporok,
pirosan bűzlő denevértorok,
zölden süppedő ragacsos moha,
örvénylő szél – de ablakok soha.
Valamit mindig jól elrejt a hely,
mely szabadságot utánzó delej.
Ezért ülök most megrémülve itt
s más kárán tanulom veszélyeit:
az őrjöngő bogár is én vagyok,
ha úgy hozzák az ármányos napok –
s vajon ki néz, ki nyitja ablakát,
ha megsokallt még egy tragédiát?
 
A hetedik
Nem gondolom (esős vasárnap),
nem hihetem, hogy szünetel
minek minden szavára várnak,
ami a létet mondja el,
nem gondolom, hogy megpihenhet
a nagy, a végtelen szöveg,
melynek színpadán megjelennek
sorra az idegek, kövek,
ahol fellépnek ellenérvek,
tapsot arat a tévedés,
hol minden pillanatban mérnek:
mennyire jutott az egész.
Van itt egy fokozódó mélység,
mely hat napig csak nő, csak nő:
lüktet a szépvágy és az éhség
között valami: az erő.
… Nem gondolom és belealszom,
mert csak egy élő fül vagyok,
egy kifeszült darabját tartom
az ernyőnek, mely benn ragyog.
Csillagnyi minden, ami él még,
és égnyi körül a sötét.
Elnyelne mindent, hogyha félnék
s ha bátor vagyok: semmiség.
A teremtés hetedik napja
ugyancsak szolgálatra van.
Az élet egykor visszakapja
mit összegyűjtünk annyian.
Az élet egykor visszakapja,
mit összegyűjtünk annyian?