Jónás Csaba
A hotel előcsarnokában, a márványszobrok és
lépcsők félhomályos akváriumában öreg arisz-
tokraták vetkőztetik egymást. A fehér selyem
blúzból, ingből fájdalmas lassúsággal bomlik
ki a lombok zöldjét szinte már áteresztő,
fáradt hús. E hervadt testek árnyékában szü-
letik újjá az a tejfölszőke, copfos kislány,
aki a résnyire nyílt liftajtó mögül leskelőd-
ve, ujjait tövig beszopva elmerül abban a fe-
neketlen zöldben, melyet éjjel-nappal kere-
sünk.
(Zöld)
A nappali éjszakában halak váltják rajtuk a
lepedőt, és madarak cserélik a levegőt. A mun-
kások vértől elnehezedett testének súlya a
bársonyosan fénylő, lekent gépek között, a
lengőfolyosókon gazdátlanul suhanó ezüstcsil-
lék rakománya: a halál, itt nem feladat. Csak
van, mint egy búvópatakokkal átszőtt, lebegő
sziget, ahol jeges limonádét szopogatnak a
„proligyerekek”, ami nekik és csak nekik: élet-
veszélyes. És a fehér lepellel letakart nehe-
zen lélegző testeket kiveri a veríték, ami itt
a túlvilág küszöbén forró, mint a tigrisek teje.
(Atlantisz)
Hérodotosz a kikötőben ül egy kerti széken a koc-
kás kőasztal fölé görnyedve, s míg alant dokkmun-
kások zajonganak, hajókürtök zúgnak, és a tenger
dühödten csapkodja a hullámtörőket – ő ír. Oly-
kor turisták gyűlnek köré, de ő észre sem veszi;
a tengert fürkészi, a víz színét átszövő ösvénye-
ket, hogy meglelje az időt, mely nagyságban és
pompában egyedül áll. A hajókat nézi, a színes
pókocskákat, ahogy a hullámokon futkározva hűsé-
gesen követik a percek múlását. Néha belemarkol
a kistányéron eléje tett sósmogyoróba, és el rági-
csálja. Aztán kristályvizet iszik. Sokat. Nagyon
meg tud szomjazni. Szemében a sós tenger – „a
végtelen tenger metaforája” –, szájában a hiányos
fogak kőzött fürgén cikázó sósmogyoró. Sokszor
megcsodálja a palackban fölfelé szökő buborékokat,
s ésszel fel nem érheti, honnan jönnek. Mint ahogy
azt sem tudja, ki az az ember, aki időről időre
hideg kristályvizet hoz, és elviszi az üres üve-
get. De mindez kevéssé izgatja. Amíg csak öreg
ujjai bírják, ő ír „a sziporkázóan kék hellén ég”
alatt.
(Az utolsó író)