Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 2000. július, XI. évfolyam, 7. szám »


Rakovszky Zsuzsa

Családregény

Két nő jár-kel az augusztusi hőben
teraszra ki, konyhába be, a házban -
egy házban, amely teli van idővel:

az fertőzte meg vízkővel a kádat,
az marta le gömbölyűre a lépcsők
élét, az foltozta ki a bejárat

fölött a varázsfényt vető üveg
színes kockáit rendre színtelennel.
Két nő, nem fiatal és nem öreg,

abban a korban, amikor a test,
mely rég csak önmaga, fű, csillag és sár
rokona volt, lassan kísértetek

látogatta terep lesz, képernyő, melyen árnyak
mozognak a fényes por függönyén túl,
más, idegen adások szétesnek-összeállnak,

egy bal kézbe vett késben, a hát görbületében
holtak kelnek futó létre, főleg a két szép
nővér: az, amelyik a kisszobában a képen

egyengeti a térdén sötét bársonyruháját
- az elvetélt színésznő, aki hamar lelépett
nagy adag altató kiskapuján át

a színről, fölbontatlan csomagként hagyva hátra
a rémisztő jövőt; s a másikuk, a felső-
kereskedelmi szépe, aki végigcsinálta:

háborút, sültkrumplis-használtruhás szegénység
éveit, hajnali kelést és gépelést,
fejtágítókat és agyérfestést, a szépség

lassúbb, majd gyors fogyását, s végül konszolidált
mosógépes, használt színestévés öregkor
örömei közül ragadta el a rák.

Mint csontot a sugárzó anyag, úgy hatja át
a múlt a csorba tükröt, a kecskelábu asztalt.
Egyikük, még gyerekként, ismerte azt a lányt,

aki más, vihogó nők félkörében
- valami vállalati Don Juant
fog közre -, egymaga néz mosolytalan a gépbe,

gőgös-sebezhető, sötét szemekkel.
Halásznadrágok és abroncsszoknyák - a látvány
félig gúnyos, félig meghatott szánalmat kelt.

A másik látta még az ifjabbat gyereknek.
Idegrendszerük aljnövényzetéből
mindkettőnek ugyanazok az elfelejtett

percek és helyszínek rebbennek félálomban
fél-öntudatra, mint elhanyagolt
akvárium sötétjén átvillanó neonhal.

Az álmos, elvadult kertben ólmos meleg
folyik a vadcsalánra, a perzselt szélü lombra.
Szederbokor tövéből kóbor macskák merev

égő szemmel üres bádogtálkát büvölnek.
Félkörben, moccanatlan, mint vézna démonok
ülnek a sárga fű közt. Valaha vélhetőleg

virágágyak is voltak, nyírták a füvet, és
nem zaklatta csalán selyembe bújt bokájuk,
mikor pohárcsörgés, dohányfüst, nevetés

elegyétől kicsit zúgó fejjel a bodza-
szagú sötétbe friss levegőért kiléptek,
s fölnéztek a nyugodt, vészterhes csillagokra.


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék