Dobozi Eszter
Pimasz szimat
dermedt üvegen a fáradt lehelet:
leolvadnak az alkonyi ég
sárga pászmái, kárminjai
s a lilák pompázó változatai
mint kazamaták mélye, elnyeli
mind a zöldeket előbb az encián
majd meg a sűrű habtorlaszokba
tömbösödő fekete
s mielőtt még az amodaáti fehér
ismét színeire bomlanék
hallani valami fojtott-izgatott
surrogást, pisszegést és kaffogást –
nem a vadkutyák eltiltott zaja ez
nem, csak afféle ebecskék
szaglásznak, ezek az ölbeliek
égnek tartott orrocskáikat
szinte látni is, orrlyukaik
remegő, kocsonyás húsocskáiban
hátha megbillen majd a jel
mit bekódolt magába rég
a kutyaértelem
ösztönemlékek pulzáló nyílásaiból
csak csapnának föl megint
az aluvó ingerek:
ez itt a májacska, ez itt
a reszkető velő
emitt a mártások, drága húsoknak
finom párában álló tálkái kelyhei
s a harangszerű üvegedénykék
cizellált fényei
de nyüszítnek is már s kaparnak
mint akinek a gazdija halt el
vonítnak földrengést sej tetőn
pedig csak a pimasz szimat
nem segít, nem jelez
Mária találkozása Erzsébettel – 1990
Elmozdultunk volna? hogy ez a kép már
sehogy sem akar eggyé és öszve...?
elvetődtek a híres rend-sze-rek, az elvek
eltűnt, kinek egyébkor akár egy
intésétől is megcsendültek a kínzószerek ahogy
egymáshoz értek, és nyíttak az üvegkelyheket
metélő pengék, fűrészek, ráspolyok,
leléceltek az alkalmilag arkangyal-
bőrbe bújt gyászhuszárok, és elsomfordáltak
az ájtatosságra éhező páriák...
pedig már egészen olyanok voltunk, és
fejünk, arcunk is...
épp csak a glória kellett volna még
a pillák alól előszivárgó tekintet
mintha csak onnan, a bezárt négyszögekből
– lefelé, és mintha álltunk volna
aranyos pászmáktól általverten
ily s oly hullámok törtek meg, ringtak
látatlanul és méretlenül a térben
mi ketten a bizony – s a biztostól céloztatva
mint delej tő, ha sarkoknak szegezve
meg se moccan – és szóltál, hogy
tapintható a parányka kéz, a lábak ujja, percei,
a szű felől fordult a kis popócska, beállt a
törzs, a fő, a váll – szóltál
és hallgattak nagyon, némák maradtak a mélyek
a présben nyüszíteni se volt erős, ki nem levő
és nem „repese”, aki nincs.
 
Földigiliszta
Drótvékonyan – testét amint vonja-tolja
mind előbbre, a porhanyó föld meg egyre fogy,
falja a száj, s ahogy mélyebbre hatolva
lassan féregmód éli be magát a bronz-
szín tömegbe, s mi múló, abban gyűrűzik
kéjes mozdulással, mindig csak a tűnt i-
dő kíséri, s szétfoly testével zord te-
rekben, súrlódik járatokon, csövekben;
mégis mint hogyha minden sejtje látna
mintha a rágó szájka is véget keresne
véget az útnak, a rágásnak, s a földet
fölfalató kényszereknek; s megremegnek
a csillócskák, a rögök s szemcsék zizegve
porlanak szét: láthatatlan s néma a másnap.