Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1991. június, II. évfolyam, 6. szám »


Visky András

Visky András
ÁLOMHATÁR
Mindaz, amit ébren látunk, halál, mindaz amit alva, álom
(Herakleitosz)
Nem látom.
Fölemeli, és így tartja elém. Előrehajolok, közelről vizsgálom. Valamit mondok a dioptriáimról. Kemény, nőies arc, ortodox szakáll. Szolzsenyicin mint lány.
„Ismered?”
„Nem, nem ismerem.”
„Ő az orosz költőnő. Tudod.”
„Tudom.”
Nézem a szakállas nő finom arcát, mialatt valahonnan messziről, a sötétes háttérből fölhangzanak a versei, oroszul. Amíg az arcot látom, mindent értek. Szép, szomorú orosz versek.
*
Feri, a legnagyobb bátyám egy vízpárnán lebegve csúszik alá és fel, alá és fel egy félhenger belsejében. Közben boldogan, lendületesen magyarázza nekem a jelenséget, örülök én is vele, alanyi álmodó, örülök, hogy annyi év után, végre sikerült. Ettől még tüzesebb lesz, előrehajol, mutogat, tele a szája szavakkal, nevetéssel.
Nem tudok kiszakadni az álomból, az az érzésem, nélkülem is folytatódik tovább. Ha kilépek belőle, rövid idő után ugyanúgy visszatérhetek rá és folytathatom, illesztési zavarok nélkül. Kívül nem érzem azt az örömet, ami odabent ismét hatalmába kerít. Végül a megfigyelés tárgyilagossága és Feri lebegő öröme összevegyül bennem, és lesz belőle ébredés.
Bezárt kapuk mögöttem
*
A tenger partján vagy valahol nagyon közel a tengerhez, ahol a Duna medre már kiszélesedik, nem is meder már, hanem készülődés az elvegyülésre.
Fehér óceánjáró közelíti a torkolatot, lebegése a Mozart hajóé. Álom az álomban, miként ha az álomban létező: álomnak tekinti az álomi valót. A benne maradás lehetőségét mérlegeli, ámul, és torkaszakadtából hallgat.
Közeledvén nem nagyobb lesz, a közelséget legalábbis nem a méretek jelentik, hanem, hogy szemügyre vehető. Aztán már az is jól kivehető, hogy siklik a víz színén, sőt néhány ujjnyira lebeg felette, mint egy nagy madár. A hajó mögött végeláthatatlan tehéncsorda poroszkál a vízen akárha a tengeren járva legelnének. Tarka tehenek a hajó után fáradtan és boldogan, mint az érkezők.
*
Én kaptam meg a női főszerepet Nem ér meglepetésként, régtől fogva ez mutatkozott a legplauzibilisebb változatnak. Később aztán pánik kerít hatalmába. Félni kezdtem attól, hogy belezavarodom a szövegbe, és improvizálni kényszerülök, nem lesz végszó, és amikor nincs végszó, színészhalál van.
Így történt. Állok a nagy fényességben a színpad bal oldalán, belezavarodom a szövegbe, improvizálni kényszerülök, nincs végszó, amikor meg nincs végszó, színészhalál van.
Az előadás lemegy, mégis valahogy. Kint állok a rivaldán, legördül mögöttem a vas. Nem tudok visszahátrálni, végig kell néznem a közönség hangtalan kivonulását. Azzal vigasztalom magam, ez is része az előadásnak, csak nekem elfelejtettek szólni.
Tisztán megmarad a mondat: Amikor nincs végszó, színészhalál van.
*
Gitta asszonnyal találkoztam. Barna bőr, ébenfekete haj, könnyű, archaikus mosoly. „Jó vad” – amiképpen Péter jellemezte. Nem kétlem ilyen (Nem Kéthly Anna).
Amikor találkoztam vele, legfeljebb tizenhét éves. Fehérre festett fém asztalnál ülünk valahol a belvárosban, előttünk hosszú poharak. Szemtől szemben vetem kőfal, Gitta bal kezem felől ül. Déli, erős napsütés.
Fel-feltekint, ezzel jelzi, érti, amit mondok.
Én meg hallgatok.
Közvetlenül a tábornok bevonulása előtti pillanatokban engednek el. Valaki odajön hozzánk, és lefejti a csuklónkról a kötelet, majd röviden közli velünk: szabadok vagyunk. Átmegyünk az út másik oldalára, megállunk szemközt az emelvénnyel. Megnézem, ki áll mellettem. Péter testvérem, vele együtt szabadultam. Rámnéz ő is, szótlanul állunk egymás mellett.
Az emelvényt ellepi a rohamsisakos katonaság, géppuskafészkeket állítanak fel, kettőt az emelvény középső szintjén, kettőt meg az alsón. A katonák arca színes rongyokkal van bebugyolálva, nem látni egyetlen arcot sem, csak a rongycsomókat a sisakok alatt.
A fegyverek célkeresztje reánk irányul.
A tribün legmagasabb szintjén, a lesunyt fejű katonák felett megjelenik egy rövidre nyírt hajú férfi, kockás zakót visel és drapp nadrágot. Parancsokat osztogat, ellenőrzi a lőállásokat, folyvást mond valamit, de nem ordít, fel-alá rohangál. Eltűnik a hátterül szolgáló kék vászon mögött, onnan előrángat valakit fülénél fogva. Most ordít, szentségei, látszik, a jelenetet kettőnknek szánja. Szitkozódva visszatuszkolja a férfit a lepel mögé.
„Felismered?” – kérdem Pétert.
„Fel. Scurtu százados, aki a vallatásunkat celebrálta 85-ben.”
„Itt, így” – mondom röviden.
Egymásra nézünk, hosszan, kitartóan. Látszik, mindhárman nyugodtak vagyunk.
„Ez így lesz mindig” – mondom Péternek. „Ő a másik oldalon.”
Enervált futkosások ismét, hullámzik-fodrozódik a napszítta vászon, rövid kiáltásokat hallani.
Megjelenik a tábornok. Felé fordulunk, mindketten. Apró termetű és vékony, mint egy lámpaoszlop. Gyermek még. Az emelvényen lévők mozdulatlanul állnak, mialatt a tábornok és egyszemélyes kísérete elvonul előttünk.
Négy fegyver célkeresztje rajtunk.
*
A tenger: hangjával, tűrődéseivel.
A nagy észak-hollandiai gát, irgalmatlanul erős szél, mely mindegyre letaszít a hídról.
Háromnegyedes, zöld orkánomban lebegek a foltos színű tenger felett, halakat látok nagy rajokban.
Sirály-perspektíva.

 

 

Text Box:


Összehúzom magamon a kabátot, és bukórepülésben alázuhanok, vizesen fölemelkedem ismét. Csupa vér az arcom. Nem tudok visszajutni a hídra, hogy megragadjam a korlátot.
*
Nagy lendülettel, gátlástalanul alszom.
*
Valahol a Széchenyi tér közelében megpillantom Kocsis Sándort, úgy megy, mint aki nem akarja, hogy észrevegyék. Felhúzott válla, mereven profilba állított arca bizalmatlanságot sugall. Először lehet idehaza, mióta elment.
Átkiáltok neki. Megy tovább, rezzenetlen arccal. Nem hallotta meg. Akkor veszem észre, hogy a másik oldalon mindenki ugyanúgy jár, mint ő. Ballonkabátokba csavarva, mikéntha gyolcsba.
*
Az ajtókeretben állok, odakint nappali sötétség van. Nem látni senkit. Aztán, mint aki kilép a lépcsőházi homályból, megjelenik Katócz Gyuri, borostásan, rendetlenül. Nézem csontos arcát, az ajkalt gyarmatosító félmosolyt, amit a közeledő őrültség előhírnökeként fogok fel.
„Nem ismersz rá?”
A kérdés a sötétségből hangzik fel, női hang, nem tudom, kié. A húg, gondolom.
Hosszú szünet után válaszolok csak. Azt a látszatot keltem ezzel, hogy le akarom tagadni az ismeretséget. Vizslatom az előttem levő arcot, vajon meddig jutott azon az úton, amit ő, Gyuri, a szentség útjának nevez, és amiről én azt gondoltam, a tébolyé.
Mindazonáltal sohasem tudtam nyugodtan elintézni ennyivel. Időnként az az érzés gyötört, kívül rekedek valamin, nem tudom tovább követni, és ezért megbélyegzem.
Eszembe jut utolsó futása, több hónapos bujkálásai (?) a moldvai kolostorokban, rendőrségi előállíttatása, amit módfelett illetlennek tartottam. Ha zatoloncoltatása után kosárfonásból élt. Szentnek való foglalatosság, gondoltam gúny és megvetés nélkül.
Látom a fiatal vesszőket hajlítgató Gyurit, érzem a frissen vágott ágak illatát.
Gyakran elkarikázott mellettem a városban, ilyenkor nem tudtam eldönteni, észrevett-e vagy sem s ha igen, miért nem áll meg szólni velem. Lemondott rólam, véltem keserűen.
Azért jön be a városba, hogy szétossza a pénzét az alkoholista koldusok között, magyarázza a húg.
„Nem ismersz rá?”
A hang kissé számonkérő, leplezhetetlen zavartságomra játszik.
Ott áll előttem, az előszobából reá vetülő fényben, kutatón hallgatásba burkolózva. Mint Poe éji madara. Ragyog körülötte a levegő – így látom. Pillanatról pillanatra olyan, mint a csíksomlyói Madonna. És őrült és csendes és eltökélt.
Fáradtan ébredek, üres arccal, üres lélekkel, otthontalanul.
*
Gyermekfejet hámozok.
Az állánál ügyetlenül bevágom, elcsúszik az alsó ajka. Keresem a két ajak szimmetria-tengelyét, pászítgatom, hiába. Hogy fog most kinézni ez a gyerek?
„Kegyetlen, istenverte ügyetlenségem.”
A koponya hámozása már jobban sikerül, de csak a koponyaalapi csontig, amikor ismét megszalad a kés, és az egész koponyacsont, mint egy kalap, leemelhető. Farigcsálni kezdem, valamit mintha sikerült volna javítani.
Nem nyugszom meg. A gyermekfejek hámozása az egyetlen megélhetésem, és ügyetlen vagyok, ügyetlen.
Beszélek valakihez, aki mellettem van, és az álom hajlékaiban jól ismerem.
*
Nem találom.
Már számtalanszor végigjártam a Hágót – talán a Királyhágó Kolozsvár felé lejtő kacskaringól –, egyenként megnéztem az út mentén álló autókat, az enyém nincs sehol.
Visszatérek a házba, a hegy lábához, motorbiciklire ülők, és úgy keresem. Nincs sehol. A többi, út mentén álló autó már nem is megy tovább. Az utasok háromlábú széken üldögélnek, forró teát isznak, és a felhők mozgását kémlelik.
Az én autóm sehol.
Fel-alá motorozom, fel-alá, reggelig.
*
Text Box:
Felugrok, félbeszakítom a misét. A hívek körülállják a papot, és farkasszemet néznek velem.
Belevágok: lendületesen kifejtek, érvelek, aláhúzok, kidomborítok. A plébános, oldalvást nekem, leül, hosszú, nőies haja bal arcát eltakarja. Figyelmesen hallgat.
„Én soha nem gondoltam erre” – mondja maga elé meredve.
Lehiggadok, beszélgetni kezdünk. A hívek fejei Raffael-felhő körülöttünk az égen.
Elhallgatok.
Ülünk egymás mellett, mint a kövek.
*
Nem tudom, hova megyek, rohanok, eszeveszetten.
Félek, és jó így.
Futok, nem tudom, hova. Végre nem üldöznek. Hát ez az: miért is tennék?
De, persze, teszik.
*
A ház héján vagyok, lovagló ülésben himbálom magam a keresztgerendán. Odalép hozzám Nádas Péter, megszólít. Akrobatikusan és ügyetlenül lekászálódom a magasból, kissé szégyenlősen. NP türelmesen kivárja a zavart és következésképpen bonyolult alászállásomat.
Mikor leérek, azonnal fölébredek, és elfelejtem, mit is mondott NP. Üres vagyok, süket és rosszkedvű egész nap. Visszatérni az álomba nem kívánkozom. Elképzelem, amint még mindig ott áll, és kérdőn néz rám. Jaj bűntudat, harmad- és negyedíziglen.

Azt álmodtam, hogy megszü-
letett. Olyan volt persze, mint
bárki más az esélytelenség ál-
lapotában. Egyetlen megfon-
tolatlan mozdulat, és vége.
(Kisgyörgy Réka)

 

*
Pufók, hosszú szőke hajú lányunk született.
*
Megint. És nem tudom, nem tudom. Nem egyszerűen nem jut eszembe, hanem: nem tudom.
*
Maria Josefát (Bernarda Alba háza) láttam közeledni felém. Mereven rám nézett, fehér ragadozó madár. Azt hajtogatta: nem menekülsz meg, ettől nem menekülsz meg.
Megindultam felé, keményen, eltökélten. Hirtelen határoztam el, szembefordulok vele. Maria Josefa egyre kisebb lett, zsugorodott, zsugorodott, amíg eltűnt. Sipító, rekedtes hangját hallottam még egy ideig. Felrezzentem.
*
Kivel beszéltem, ugyan kivel? Dászkállal, a nagyváradi vikáriussal? Ovális, kissé duzzadt klerikális arc, vékony, fémkeretes szemüveg, asztmás szuszogás. Az ő arca volna, de mégsem az. Volt benne valami Abuladze zsarnokából is, a tokája, mondjuk.
Dászkállal találkoztam egy ízben Nagyváradon. Magnós Ferivel együtt kopogtam be hozzá, Magnóssal, mert ő mindenkit ismert. Templomi orgonák építéséhez-javításához kértünk tőle szakkönyvet. Két, német nyelvű művet adott, az egyikre különösen jól emlékszem: krétázott papírra nyomtatott bécsi kiadás, a tárgyban tudós szerzetes munkája.
Minekutána rövid keresgélés után megtalálta a könyveket, letette őket barokk íróasztalára, szembefordult velünk. Válláig ha értünk. Nagy kezeivel megfogta a tarkónkat, és enyhén közelebb vont magához.
Kivel beszélhettem?
A vita a megalkuvásról szólt.
„Ön hite révén birtokolja a történelem-felettiség prespektíváját, amit nevezhetünk Istennek, és magát a változhatatlanságot jelöli.”
Nem értettünk szót. Az, akivel beszéltem ugyanis, történelmi szükségszerűségeket emlegetett, helyzeteket és kényszerítéseket, amelyekkel szemben emberek vagyunk, és örökké felvértezetlenek.
„Ha egy, egyetlen egy példája van a tisztán és igazul végig járt útnak, az már önnön puszta lehetőségével érvénytelenít minden lehető megalkuvást.”
Mondtam, mondtam, mint aki fölötte bizonytalan és védtelen.
Nézett rám, szemüvegén meg-megcsillant a fény.
Szégyenkezve ébredek. (Kivel beszélhettem, kivel?)
*
Éjszakáról éjszakára a kép-telen álmok és a száraz fölserkenés, Fölveszem a kék füzetet az ágyam mellől, és az asztalra dobom. Arra gondolok, ha otthagyom, a gyerekek telefirkálják, amíg haza jövök. Ott hagyom, mégis, közprédára az asztalon.
Délután nagy reményekkel fekszem le, el is alszom hamar. Azt álmodom, hogy valami nagyon jót álmodtam és hosszan, valami igazi álomi teText Box:
litalálatot, megálmodtam végre a Nagy Történetet, amire hosszú idő óta vadászom.
Fölébredés után csak arra tudok visszaemlékezni, hogy valami nagyon jót álmodtam és hosszan, valami igazi álomi telitalálatban volt részem, megálmodtam végre a Nagy Történetet, amire régtől fogva vadászom.

Aki lejegyzi álmait, az örökre el zárta maga elől őket. Kelepcébe esett. A hájas diktatúra vígan tenyészhet. (Kemény Kristóf)

Aztán hirtelen arra gondolok, nem vagyok ébren, és hogy most már nincs módomban eldönteni, hol vagyok és melyik állapotomban, amitől már nem lehet igazi sem az álom, sem az ébrenlét, mindegy, mit jegyzek le, rászedtek és megraboltak, velem együtt a gyanútlan Sacit és a gyerekeket, akik nem is sejtik, miben vagyunk, nem is sejthetik, amiképpen én sem, csakhogy számomra bizonyosság: nem is tudható, melyik életünket éljük, és nincs kizárva, hogy ez az öröklét maga, amiből csak úgy kerülhetünk ki, ha rátalálunk halálunkra.


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék