Valóság és Katicabogár
Valóság és Katicabogár
A vers mélysége, magassága, a vers súlya, a vers ideje, a vers formája, vers…
Egyáltalán meddig ér a vers, meddig terjedhet a szó birodalma, a
valóság és a „másik valóság” között, az egyszeri igézetében? És mit kérhetünk
számon egy költőtől, most a századvégen, mi a mérce, ami szerint megítélhető a
vers, határozott vagy határozatlan névelővel?
A költői kifejezés egyszerre valóságmegmutatás és a valóságmegmutatás kritikai
felülvizsgálata. A költő egy konstans értékrend látószögéből ábrázolja a
jelenségeket, eseményeket, hangulatokat, ez a vers etikai tényezője, ez az az
állandó értékrend, amely viszonyítási alapot jelent a valóságmegmutatáshoz.
Fábián Imre új verskötetében, a Varázskörben a természet felé fordul,
etikája a természet örök törvényszerűségeiből vétetett: „fűszálak írnak rám
soha nem látott jeleket/ hegyes fejüket úgy szúrják belém nem is érzem” – az
örök formákat, a természet őrző-megtartó erejét keresi a költő, menedék ez is.
„tenyerembe vettem az erdőt/ s ím arcodhoz emelem/…/ hajtsd a fejed az erdőre/
elaltat furulyázó szelíd farkasének” (Vigasztaló). Nem harmónia ez,
nem nyugalom, inkább álcázott disszonancia. Bizonytalanság, amelyet a játék sem
oldhat föl.
A költő számára a valóság csak forma, bizonytalan és viszonylagos, a
díszletvalóságot aligha cáfolhatjuk meg, szélmalomharc, vesztesek és nyertesek
nélkül. De nem a győzelem vagy a vereség a fontos, hanem a hit, a poézis
évezredes misztériuma: „parázsló örökség/ már megjelölve/ jöttem a világra/
számon hordom a szót/ rajtam a csók/ a titok a sors/ láthatatlan jele” (Meg
nem írt levelek Péternek – Megjelölve). És ugyanabból a ciklusból:
„nyelvem alatt a kő/ mély titok/ szavak hordaléka/ ki nem köpött” (Mély
titok).
A szabadság – Fábián Imre számára – nem más, mint a szembesülés lehetősége, a
jog, hogy a költő bepillantást nyerjen az örök formák titkaiba: „bőröm alatt/
éget a nap/ néma galaktika/ tele félelemmel” szól a vers, a Bohócként című.
Fábián Imre a valóság esetlegességeit ábrázolja, az örök formák tükrében,
szubjektív megközelítéssel. Verseiben dominál a lírai én. Versei nem próféciák,
tudja, a váteszek kora lejárt, a költő csak megállapít, jelzi a valóság
tényeinek ránk vonatkozó üzenetét: „falon nem tudok átlépni/ előttem mindig fal
a fal/ egyformán kirekeszt/ kicsi s nagy” (Egy verssorra). Tehetétlenség,
bizonytalanság? A Zuhanás után imperatívuszai önmagukért beszélnek: „a
temetőben elkiáltható az el nem kiáltott szó/ építkezz/ emelj szobrot
emlékművet a halhatatlanságot ha nincs/ hely s nincs anyag szóval váltsd meg
szóból rakjál várakat/ szót rakjál szóra kőkemény szavakat helye ne legyen a
/sehonnai üres beszédnek az eget ostromold…” Hit, kétely és megmaradás, emberi
létünk valósága. Az életet, erőt és bizakodást jelentő világfát (vö. Világfa
című vers), mégis meg kell másznunk, egyéni és közös létünkkel
szembenézve.
A Varázskör költője magabiztosan kezeli a nyelvet, a képek mind
szuggesztivitásukat, kifejezőerejüket, mind hangulati telítettségüket tekintve
jól kidomborítják, explicitté teszik a versek etikai üzenetét. Kár, hogy néha
nem eléggé következetes a költő, túlírja, túlmagyarázza a verset, vagy
begyakorolt fordulatokkal, közhelyszerű megoldásokkal él: különösen a
prózaversek esetében érezzük bántónak a túlmagyarázásokat, öncélú
képhalmozásokat.
A katicabogarat talán mégsem fogja elnyomni, eltaposni, megsemmisíteni a világ.
Hiszünk benne.
Fábián Imre: Varázskör. Versek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990.
KEDVES CSABA