FÓRUM
FÓRUM
„Posztmodern”
Írni kell, uram; a lényeg majd csak megjön valahonnan.
„Úgy vélem, az esszé (Montaigne) posztmodern, a töredék pedig (az Atheneum)
modern.”
Miért vélem „én” így?
Lyotard mondja: „ A posztmodern művész és író ugyanabban a helyzetben van, mint
a gondolkodó: szabályok nélkül dolgozik, és arra törekszik, hogy megalkossa
annak a szabályait, amit alkotni fog. Ez teszi, hogy a mű és szöveg
eseményjellegű lesz, s hogy túl későn érkezik el szerzőjéhez, ami ugyanannyi,
mintha azt mondanánk, hogy művé formálása mindig túl korán kezdődik. A
posztmodern szót tehát az előidejű (modo) jövő (post) paradoxona szerint kell
értenünk.
Ez a szöveg is az előbbiekben megfogalmazott módon készülődik a létrejövésre,
ami nem azt jelenti, hogy a szabályok nélkül való dolgozást szabálynak fogadja
el a szöveg írója, csupán azt, hogy az önmegfogalmazás nehézségeivel tisztában
lévén (szövegnek lenni nem könnyű), valóban tanácstalan, hogyan kell egy esszét
megírni a posztmodernről. Ez a tanács-, illetve szabálytalanság azonban már
önmagában bizonyos zamatot ad a szövegnek, melyet jobb híján posztmodernnek
neveznek.
•
A posztmodern szó nem fedi a fogalom lényegét. Nem is fedheti, hiszen benne
vagyunk ebben a lényegben, s bár kívülről látni tudjuk önmagunkat (ennyi
skizofrénia van ebben a korban), de megnevezni már nem, sőt talán nem
is akarjuk, vagy ha igen, óhajunk paradox: függetleníteni az önmegnevezés
aktusát a megnevezés aktusától. Ez a szó (posztmodern) pontosan ezen a
bizonytalanságon egyensúlyozik, akár egy kötéltáncos: megnevezés is meg nem is
az önmegnevezés, önmagunk keresésének s az önreflexiónak igénye és a megnevezés
aktusától való idegenkedés közti térben.
•
Posztmodern – azaz modern utáni.
A modern kor jelszava: Isten meghalt. A posztmoderné ez lehetne: Isten után
kimúlt az evidencia is. Egyetlen evidencia van, hogy nincs többé evidencia.
Vége az egyetemes egységes racionalizmusba, tudományos világmagyarázatokba
vetett hitnek. Nevezhetjük ezt a megismerés válságának is: azaz a mi személyes
identitásválságunknak, mellyel az értékek válsága fonódik össze.
Vajon csupán a megismerés folyamatának pillanatnyi megtorpanásával állunk
szemben, vagy a válság mindig is az emberi megismerés attribútuma volt, s most
csak újból felismertük ezt; közelebb kerültünk önmagunk megismeréséhez? Ez
utóbbi esetben azonban ördögi körrel állunk szemben, és nem magunkkal, hiszen
az önismeret is megismerés. „Tény”, hogy a megismerés mindeddig fő eszközének
tekintett tudomány tovább folytatja eddigi megismerő útját – s itt most
teljesen mindegy, hogy halad is ezen az úton, vagy sem – miközben az embertől
teljesen függetlenedett, struktúrává, öncélú gépezetté vált. Csakhogy ekkor már
a tudományos megismerés és az emberi megismerés két különböző, sőt ellentétes
célzatú dolog.
Tallár Ferenc írja: A modern kor végére öncélúvá merevedett, önmagát egyre
„tökéletesebben” újratermelő struktúrává vált az anyagi-technikai fejlődésre
beállítódott gazdasági rendszer (öngyilkos civilizáció) és a modern (nyugati)
politikai rendszer újabb struktúraváltásával a demokrácia is (a politikai
rendszer termeli ki önnön legitimitását a választási eljárások révén).
Az embernek, ha nem akar a politikai, gazdasági, tudományos, egyáltalán az
intézményes racionalitás-struktúrák redukcionista szerepelvárásainak
megfelelően bábuvá „fejlődni”, egyetlen lehetősége marad: kilépni ezen
általánosító törekvések előre gyártott szerepeiből. A posztmodern magatartás
tehát az egyéni szubjektumok – és nem a Szubjektum – „ellentámadása”,
visszatérés az egyedi személyiség szabadságához, értékelnek
önkiteljesítéséhez (s ezáltal az értékek pluralizmusának, lokális
esetlegességének elismeréséhez). Visszatérés ez az általánosból a
partikulárisba, a racionálisan megtervezettből a véletlenbe, az esetlegesbe.
Ahhoz, hogy ne tudjanak beskatulyázni, az általános tömlöcébe zárni, elvonttá
redukálni, légy hű magadhoz: légy szubjektív, légy képlékeny és heterogén, s
nem tudnak majd definiálni.
•
Tallár Ferenc mondja: A belső logikájú racionalitás-struktúrák felépülése
lehetetlen lett volna a modern kor illúziótápláló nagy metaelbeszéléseinek
támogatása nélkül, melyek a történelmet az univerzális emancipáció rendezőelve
szerint fűzték láncra. A XX. századi tapasztalás kritikájának alávetett
metaelbeszélések illúziója szétfoszlott a teleologikus Történelembe s az
egyetemes-racionális szubjektumba vetett hittel együtt.
Nincs egyetemes-egységes világmagyarázat többé. A posztmodernet a „világnézet
nélküli világnézet” jellemzi. A láncra fűzött, lineáris, humanitáselvű
Történelem posztmodern felszabadítása ez, mely nem más, mint a jelen
felszabadítása a jövő nyomasztó és megbilincselő terhe alól, az elmúlt korok
jelenei pluralitásának, sokszínűségének, egymáshoz viszonyított másságának
visszaadása és elismerése, és nem utolsósorban a jövő felszabadítása a jelen
szürke, egyneműsítő elvárásai alól.
A modern emberen csak átrohant a célelvű történelem. A jelen számára a korhoz
kötöttség béklyója volt. A posztmodern ember viszont világutazó turista, aki
számára a tér időbeli kategória. Múlt nincs és jövő sincs. Viszont beléphetünk
különböző jelenekbe, ahol ismeretlen funkciójú játékokba és díszletekbe botlunk
állandóan, melyekkel kedvünkre, saját játékszabályaink szerint eljátszhatunk.
Színház az egész világ.
•
Kalandozás az időben: a történelmi múltban és jövőben, a személyes élet
múltjában és jövőjében: kalandozás a halálban is. Meghalt az evidencia: lehet,
hogy Isten él, nem tételes vallási kategóriaként, hanem amúgy ténylegesen,
mindenki számára másként? Az isten-fogalom is csak egy keret, melyet bárki
saját „személyes” istenképével tölthet ki. Jogom van saját „különbejáratú”
halálomhoz, és saját „egyszemélyes” Istenemhez.
•
A modernség jövő-orientáltsága megszűnt létezni. A modernség reális önmagát
a jövőben megvalósulandó ideális önmagának távlatából szemlélte, s az
a jövőkép az önkritika attribútuma volt. A posztmodern jövőtlen, abban az
értelemben, hogy a képzeleti kalandozások számára ideális terepet nyújtó
ismeretlen jövő (akárcsak a múlt) semmiféle racionális kapcsolatban nem áll a
jelennel. A posztmodern csak a – kitágított – jelenben él, reális önmagát
skizofrén módon reális önmagának távlatából szemlélve: így a
kritika és önkritika megszűnik létezni. Egyetlen lehetőség marad számára, a
távolságtartás magatartása: az azonosulás és az elutasítás közti választási
lehetőség helyett a tolerancia mindennel szemben elnéző, de soha nem azonosuló
álláspontja. Ezért távolságtartó a modernnel és önmagával szemben is.
•
Játsszuk le a posztmodern „jövőtlen problémáját”, s a teljes passzivitás
elméleti álláspontjára jutunk. A posztmodern cselekvésnek nincs hagyományos
értelemben vett telosza, mely a jövő (pozitív vagy negatív)
tételezésével ebben a jövőben valósulna meg. Az emberi tevékenység mint
olyan, célját, azaz értelmét vesztette, csak az öncélú cselekvésnek, az action
gratuite-nek van létjogosultsága. Az igazi posztmodern
tevékenység a játék, s minden tevékenység játékká minősül. A művészet is. A
művésznek nem hasznosnak kell lennie, hanem főként szabadnak.
A műalkotás öncélúsága azonban nem csupán a hagyományos értelem ben vett l’art
pour l’art-t jelenti. A művészi teremtő gesztus egyben az önteremtés gesztusa
is lesz. Az ábrázoló funkció sajátosan módosul, önmaga felé fordul, annak a
bizonytalan „külső valóságnak a tárgyias rögzítéséről” lévén szó, melyben az
egyetlen szilárdnak tűnő pont maga a mű, amely éppen születőben van: az
ábrázolás az ábrázolás folyamatát ábrázolja. S ha az ábrázolás az ábrázolás
folyamata ábrázolásának ábrázolására vetemedik: a végtelenített (önmaga
képernyőjével szembefordított) videokamera problémájához jutunk, amely a
végtelent magát hivatott ábrázolni.
Ha e játszadozás komoly lenne, akkor ez lenne a posztmodern művészet
paradoxona: olyannyira az egyedi megragadására törekszik, hogy magát az
egyetemest tagadja meg.
•
A művészet egy régi tendenciája teljesedett be a modern kor végén: a művészeti
alkotások elidegenedésének folyamata betetőzött. A művészet, a politika vagy a
gazdasági szféra „védőszárnyai” alá kerülve, akárcsak ez utóbbiak, önálló
struktúrává merevedett, olyan metaelbeszélésekre támaszkodva, mint az élet és
művészet egybeolvadásának, az élet művészet által való felszabadításának
mítoszai.
A posztmodern alkotók ma egy újfajta magatartással próbálnak visszatérni az
emberközeli művészethez: egy olyan szubjektivitással, mely a művészetpolitika,
illetve a „művészeti ipar” intézményes kereteiből való kilépést hivatott
szolgálni. Hegyi Lóránd szerint ez a művészi magatartás az ember személyes
sorsra való igényét mondja ki, egy olyan művészi „magánszférát” teremtve,
amelyben hivatalos és nemhivatalos, elit- és tömegművészet skizofrén kettőssége
érvénytelenné válik. Az egyes személyekhez szólva, tehát a közönség visszahódításának
útján indul el. S e szubjektivitás egy olyan érzékenységgel párosul, mely a mű
hitelességének növelésével az alkotó és alkotás közti távolságot is csökkenti.
Mindezt támogatja a műalkotás „leleplezése”. A posztmodern mű átélhető, azaz
illúziót ébresztő, ugyanakkor tudatosítja a befogadóban a műalkotás mivoltát:
ti. hogy kívülről szemlélt esztétikai tárgy.
A szépirodalomban a műalkotás illúziójának leleplezése többek közt a nézőpontok
váltogatását, tehát szilárd, egységes nézőpont hiányát vagy az írás-alkotás
műhelytitkainak felfedését jelenti a szerző részéről, ami a mű felől nézve nem
más, mint a szöveg állandó önmagára utalása és önmagával foglalkozása is. A
posztmodern mű érvényessége önismeretének függvénye. A szerző
elpusztíthatja teremtett figuráját. A teremtett figura ezzel tisztában van.
A mű beleszól saját sorsának alakulásába. A szerzői művészi diktatúrának
befellegzett. Az anyag, a nyelvi tér korlátaival szembesült művész nem
törekszik a lehetetlenre: a mű anyagtalanítására, megsemmisítésére.
Ha a modern művészet a kanti fenséges esztétikájára épült, az elgondolható, de
meg nem jeleníthető megjelenítésére törekedve (Lyotard), akkor a posztmodern
lemond erről. A számtalan kísérlet után a művészek megértették, hogy a forma,
az anyag, a médium csőd, a megjeleníthetetlen (az abszolútum, a teljesség, a
végtelen stb.) legfeljebb negatív lenyomatban megjeleníthető, mint
Malevics fehér négyzetében fehér négyzete. Az egyre újabb és újabb formák nem
jelentenek jobbat is, az anyaghoz való kötöttséget nem lehet leküzdeni.
De a forma csak akkor csőd, ha létezik a fenséges kategóriájának értelmében a
racionálisan elgondolható, de meg nem jeleníthető dolog, amely azonban az ész,
a ráció egyetemességébe vetett hitet feltételezi. Ennek hiányában azonban a
forma nem csőd. Ha tisztában van önmaga létével, azzal, hogy csak forma,
ha nincsenek illúziói önmagával szemben: az önreflexió funkcionális. Ezért
lehet formaszervező elvvé.
Így a mű és művész közti kapcsolat sokkal termékenyebbé lett: a művész az anyaggal
kibékülve, annak maximális kihasználására törekszik, amaz önelvűségét is
felhasználva. Az irodalomban (végre) szóhoz jut a nyelv: már nemcsak
felszíni/es/ stilisztikai funkciót betöltő jelenség, de formaszervező elv
(metafora, irónia). Ennek következtében a posztmodern műfaj: a szöveg. A
modernség végére megszűnt történetelvűség helyébe az anyagelvűség lép. De tudva
tudván, hogy a művészet csak művészet, az irodalom csak irodalom, a figuratív
ábrázolás, a történet száműzetése megszűnt, a történet visszatérhet, csak nem
lehet központi elvvé. Hiszen szétesett a tapasztalat identitása, az az
önmagában folyamatos és artikulált nyelv, amely az egységes elbeszélői
magatartást megengedi.
•
A művész kibékül a befogadóval is. A kétféle intellektuális tevékenység
közeledik egymáshoz, már nincs meg köztük a hagyományos távolság. A befogadás a
mű egyéni, szubjektív újraalkotását jelenti már, amelyhez a szükséges
játékteret az alkotói magatartás megváltozása biztosítja. Az alkotó
toleranciája a befogadóval szemben megteremti az „igazi” kommunikáció
feltételét. A művész már nem erőszakolja rá világnézetét a közönségre. Az
irányítottság a személyiség szabadságát korlátozná. A műben a korábban fix
pontot jelentő kohéziós erők megszűnnek, a megszerkesztődést bonyolító eljárások
nagy része kiiktatódik. A szemantikai szinteket megsokszorozó nézőpontváltások,
az elemek egyenrangúsága olyan polifóniát teremtenek, melyet az
elbeszélői-logikai struktúra helyett minőségileg magasabb rendű erőtér: a szemantikai
inerció fog össze. (Thomka Beáta). Mindezek révén a mű tulajdonképpen egy
üres keret, „frame” (Winnlefrid Scallger) lesz a befogadó számára, melyet
tetszése és képességei szerint kitölthet. Egy műalkotás sok alternatív
műalkotás. Esetleg ugyanazon befogadó számára. S műtől műig legrövidebb – és
egyetlen – út a befogadó. Az olvasó szabadsága és felelőssége, kéje és félelme
megnő.
Az alkotói magatartás, azzal, hogy nemcsak alkotói cselekvésteret enged át a
befogadónak, de ő maga is közeledik a befogadói magatartáshoz, hagyomány és
eredetiség viszonyának újragondolását követeli meg A hamis eredetiségkultusz, a
semmiből mindent teremtés mítosza szétfoszlott, semmivé lett. Hagyomány és
eredetiség soha nem zárta ki egymást. Sőt, az önkifejezés nem feltételezi a
hagyományos értelemben vett eredetiséget. Gondoljunk el egy olyan eredeti
szöveget, mely kizárólag vendégszövegekből, idézetekből áll. A kísérletezésnek
nincs vége, csak más irányban folyik: lehetővé teszi bármely eddigi hagyomány
felhasználását is. Régvolt formák új kontextusba helyezése nem kevésbé minősül
kísérletnek, mint újak kitalálása.
A művészetre mindig is jellemző volt médium és közlemény ellentmondásos
viszonya. A modern korban ez azt jelentette, hogy a megjeleníthetetlent, a
racionális általánost az egyedi, a „megfogható” anyag kísérelte meg hordozni. A
műalkotás és a médium lelepleződésével s az univerzális értelembe vetett hit
szétfoszlásával a posztmodernben ez a paradoxon más síkra tevődött át: a
kizárólagosan egyedi, a partikuláris, „egyszemélyes” közleményt a hagyományos,
a bárki által felhasználható, az általános médium hordozza.
•
A legkülönfélébb hagyományokba öltözött műalkotások a valóság agresszív és
eredménytelen birtokbavételéről való lemondást fejezik ki. Az „én az mindig
más” magatartásának kiterjesztése' én, az mindig többek; én az mindig sok
minden – a böhmi inquarielennel egyezik: egyszerre jelen lenni a világ
minden arcában, s ezzel az egészet birtokba venni. Tudatában lenni, hogy az
ezer arc közül egy sem vagyok, de azonos vagvok azzal, akinek ez minden arca.
Közvetve érintkezem magammal és a világgal: birtokbavétel aktusa nem agresszív,
inkább idézőjelbe tett. A „részt venni annyi, mint távol maradni” paradoxona az
igazi posztmodern távolságtartás. melyet a tárggyal való azonosulás,
pontosabban a tárgyban való bújkálás jellemez. Bújócskázunk a tárgyban. Pityiri
Palkó, olvasó, te vagy a hunyó!
•
Az egyre újabb és újabb megnevezések iránti szükséglet, mely a modern művészet
expanziós törekvéseinek talán legrelevánsabb tényezője, hiányzik a
posztmodernből. A megnevezés aktusára jellemző agresszivitást a posztmodern a
régi megnevezések hagyománya mellett (posztmodern) az iróniával, a humorral
vagy az új megnevezések játékosságával teszi áttételesebbé s ezáltal
szelídebbé. Az irónia (mint a megnevezés egyik eszköze, nem mint esztétikai
minőség) nemcsak a tárggyal, objektummal, hanem a megnevezéssel szembeni
távolságtartás is, azaz a megnevezéshez viszonyítva a valóság
álláspontját képviseli. A valósághoz viszonyítva azonban csak megnevezés marad:
az irónia a megnevezés önkritikus magatartása. A posztmodern esetében az
a humor is, mely a valóság és a valóságról való elképzelések
diszkrepanciájának, összeférhetetlenségének észleléséből fakadó viszonylagos
fölény („önfölény”) szülötte.
Az irónia, a humor, a játék tehát egyszerre veszi birtokba a valóságot, és
teszi idézőjelbe ezt a birtokbavételt, akár a vendégszövegek, idézetek. Az
idézőjel önreflexió: a magunk tudása, öntudás; s ez az egyedüli
kapocs azzal a világgal, amelynek egyetlen attribútuma, hogy ismeretlen. A
világgal szembeni tolerancia ebből az öntudásból ered, mely tudja, hogy nincs
más lehetősége. A humor, az irónia, a játék tehát nem felszínes magatartás, nem
is jókedv következménye, rezignált álláspontból fakadnak.
•
A modern az építés és lebontás, a konstruktív szellem kora volt, a posztmodern
a hermeneutika kora: intellektuális tevékenység sokkal inkább az olvasás, a
befogadás, mint az írás, az alkotás. Miért írtam ezt az esszét, rácáfolva
önmagamra? Nádas Péter szerint: Az ilyen, ostobának tetsző kérdések olyan
korszakokban válnak életkérdésekké, amikor egy kultúra egyetemességét már
csupán bizonytalanságának és megrendültségének egyetemessége biztosítja.
Mi tehát a posztmodern? Kultúrtoporgás helyben.
Vagy nem.
FÜLÖP LÁSZLÓ ZSOLT