Főcze Kornélia
A halál kísértése
Hogy mindez megadatott,
nem világ csodája –
Nem történt semmi;
minden tárgy helyén maradt,
kedvenc dolgaim karnyújtásnyira
egykori kényelmemtől.
Ágyam, melytől oly távol járt az álom,
vetetlen őrzi emberi alakom körvonalalt,
összetéveszthetően velem, aki voltam.
Nem történt semmi,
csak súlytalan vagyok;
bár önnön terhem cipeltem induláskor,
leegyszerűsödtem – végtelen.
A négy elemet, hol otthonra leltem,
kimondani is könnyű:
víz, tűz, föld, ég –
A hangokat elfeledtem:
jel vagyok,
bevérzett karcolás csupán
a felkelő napon.
„Tükör által, homályosan…”
tanuld meg ezt a játékot
képzeljél egy arcot
melyet sosem láttál
 
most tégy úgy
mint aki emlékezik
mondjuk – tíz év múlva
mint aki könnyen visszanéz
ama valóságos
színehagyott arcra
és ma vagy holnap
vagy holnapután
s ha egyáltalán
szembejön veled
a lezárt de fölidézhető
idődben teremtett arc
játékod s a jövő
árnya cinkostársa
arcodnak pihent
tíz év előtti mása
tenyered kibomlik lassan
szemedben új szem ébred
ki ez az arc? kérded
mi ez az idő amit élek
s mi volt a másik
amit éltem?
A költő éjszakája
a költő beesteledik,
felkattintja villanyát, a szavakat;
megveti ágyát a sorok mögé
s a millió olvasat közül
kiválaszt magának egyet,
amellyel álmodik.