|
Káli István
Kánaán
Anikónak, hálával az éjjeli menhelyért
Gondold meg, Heródes! A sivatag felől mézeskalács morzsákat hord pórusaidba a szél, himlőkrátereid termál vizében kecses sügérek cikáznak, homlokod gyulladt hegein tavaszvirág a sárga gólyahír. Miért ne pihennének végre harcosaid?! Ronda zaj az ajtódöngetés, mikor esti fürdetéshez készülődnek az anyák. Tégy úgy kegyes nyugalommal, mintha csakugyan egyszerre gyűrődött volna minden himalája és szentandrásárok, mintha nem tudnál különbséget tenni élősködő tetvek és kacagó hiénák között, mosolyogj fölényes megértéssel, mintha senki nem járt volna vízen, mintha soha nem laktunk volna jól egyetlen megtört kenyérből. Mondd, minek nekünk ez az ügy? Most, amikor már valamennyit szépen elrendeztük magunkban? Miért ne lehetnénk végre mindannyian boldog ügyefogyottak az ígéret földjén.
Imazsámoly
Nézd térdeplő szép lelked selyemzsinórra fűzött aszott steril herékből vett rózsafüzért morzsol
Siket isten fülébe vezeklést mért üvöltesz a balsors nem megváltás
Talán ha otthon ágyban párnák közt kéjtől holtan feltámadáskor hittel s ha kell majd tűzzel-vassal mindig lesz annyi kisded
|