Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1990. november, I. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 

Hizsnyai Zoltán
Danse macabre
„Nem voltam kezdetben és nem leszek végül. A kezdet és a vég között a kezdet és a vég után kutatok (...) Keresem azt a létet, ami nemcsak eltűnés”
(Karl Jaspers)
A végítélet napján, amikor rianó csontjaimat
harsona riasztja, s a riogató trombó, a kürt,
a tárogató s a kukorékoló klarinét zengése
kavarja porladó vázam párálló álmát,
az összesepri bennem a láz hervatag virágát,
amikor felharsannak és egyre serkenő
ütemmel ütik széjjel a csevegő csendet a dobok,
és eleven ujjal csap a húrokba ezer arkangyal,
a csörgős botját rázva járja a táncot a nagy Jehova,
s a csillagok is csahos kutyaként csörtetve rohannak
egymásra, az égi kottán csokrokba szedni
a zavaros zenét, és egymás pofáját harapva
fuldokolnak az összeuszított hangjegyek fürtjei,
amikor a tenger kiapad,
s a hullám a szárazföldre csap,
és medúzák, ráják és tintahalak sikamlós testű
csapatát sodorja a besüppedt hegyoromra,
és rákot, cetet hínárral összefonva
a felpúposodott síkság hátára hord,
amikor az egymásnak feszülő elemek gyönyörű orgiája
megindul, a földből kicsap a láva,
a kráter-káva ontja a parázsló magot,
és az sisteregve kanyarog a völgyek szétfeszített
combhajlatain, új életre híva a holtat,
ki kopasz csontjai közt lassúdan bomolgat,
s a hájas föld bőre alá üstöke sustorogva
benő, mint a húsba egy rendetlen szála a szakállnak,
s teteme a zsírpárnából, ahová ágyazva vagyon,
kifakad, akár a mitesszer, és ezerszer elfeledett
tagjait súlytalanul, gomolygó ködbe fogva vonja tova,
amikor kóbor lelkek lengenek a likas légben dongva,
akkor hamvamban halódó lángom én is lelkemre rántom
s konok kriptámból kilépve kiáltom: íme, vagyok!
Odahagytam vénséges gyermekségem, a tűzre
köptem minden csontom, és: íme, vagyok!
besoroztattam a lelkek légiójába, és íme,
erős vagyok, bírom a hosszú menetelést, a strázsát,
állom a harcot a szellem szülötteinek oldalán,
ott, ahol nincs vakmerőség, mert nincs vakság,
és mert gyémántba metszve látni a fogalmakat,
és kitapinthatóak a gondolatok – néma a hit.
Nincs miben hinni, mert mindenki részese s tárgya
a csodának, mely maga a lét, s szellemkezével
mindenki megérinti a malasztot sugárzó magot,
az önnemzéssel mindenhatóvá modulált centrumot,
s hét burkán átbújva magát a Célt,
a lét értelmét megtestesítő Tökélyt tapasztalhatja:
a kéjt, mely az éjt csillagossá oltja.
Mégsem részegedik meg a lélek, mégsem veti alá
magát az egybemosó akaratnak, hanem,
részesülve belőle, ő maga mossa magába
a mindenséget, és maga is segít sugározni,
tágítani, alakítani a létezés kánoni
rendjét, merítve belőle, és visszacsorgatva lassan,
mert ő, a lélek is él, s mineműségének
akcentusával akcelerál – fokoz, s a sűrűjébe hanyatlik,
és megmártózva benne, irtózatos erővel
tépi ki magát, hogy láthassa az Egészet,
de az élőt nem ismeri el késznek
– újabb és újabb halálokat oszt és akkumulál.
Ami születik, idejét mind csak azzal tölti,
hogy meghátrál egy újabb élet elől,
és lassacskán kifarol a létből
új, mélyebb, tüzesebb fényre ébred,
melegebb közelségre, s mindegyre kevesebb
terhet cipel a lélek, apad a hús,
kevesebb csont húz, s a szellem
egy nagy, szervetlen szervben
nyer bőséges teret.
Ezért lehet
ez a felzajdult szála, ez a nemzőkedvek
hevétől feszülő bálterem, ahol hevesen
kavarogva vágtat a verejték a vájatokban,
s nemi nedvek buzognak negédesen a balga
bókok burjánzóan éteri flitterei alatt,
ezért lehet a testi létezés, ez a félig kész való
a lelki teremtődés embrionális állapota.
akár egy várószoba,
melyből a mindenségre nyílik az ajtó...
Haláltusájában a test fájdalomtól hajtva
ezért gyűri, vajúdja függetlenné a lelket,
kitöltve véle a tágas térséget,
ezért tépi ki csontom magát a magmát
bugyoláló háj fodraiból lelkem igavonójaként,
ezért habzik a bál vörhenyes lávaként,
s ezért bugyborékol az epe méregzölden
a fésületlen fűpamacsokra, és ezért nincs csokra
az Életnek a testben – szobrától elkoncsorogva
a szellem ezért nyer végérvényes alakot,
a semmit pároztatva vackán a Végtelennek,
ahol a vágyak testetlen szellemnek
orra alatt az ízetlen Szellemnek,
ahol a Vég az ég bélén kanyarog
– mint lefolyón a mocsoktól habos
lé, mellyel a széptan gargarizál –
s a lég közte kanyarogva, hunyorogva dudál.
S ezüstpálmafás, seszín nyakkendőjét igazgatva,
kaszájával a márványt diszkréten kocogtatva.
megnyitja a bált a Halál.
És hajnaltájt a mámor gőzeiben a párok
a kettős tudatok körbekeringenek az éteri promenádokon,
s hetyke jávorbajsza alatt Marica belépőjét dúdolgatva,
kacéran, élveteg mosollyal ajkán sétál köztük az Úr.
És hajnaltájt a mámor gőzeiben a párok
egymásba nyúlnak az eldugott benyílók boglyos félhomályán,
és az eszméletlenségig tapogatják egymás lételvét,
míg csak fel nem kukorékol újból a klarinét,
s habos pezsgéssel pattog száz pikula,
s üstdobok moraja hangzik onnan, legeslegbelülről,
s Isten a maszkot leoldja füléről,
s egybeparancsolja,
megnyugtató egységgé toldja
kintlevőségeit: a lelket és az anyagot,
visszahörpinti magába a magot.
Hisz mindennek ő maga az ára, ő a fedezete.
Az egész világ az ő képzelete.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék