Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. június, XI. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Untitled Document

Nicolae Steinhardt

ELMÉLKEDÉS A HALÁLRÓL

"Nem félek a haláltól!" Gyanakvással kell fogadnunk ezt a kijelentést, még akkor is, ha õszintének tûnik. A lélek elválását a testtõl nem lehet vállrándítással nyugtázni. "Keserves kínok között hagyja el lelkem nyomorúságos és bûnös testemet", olvassuk a Halál elõtti imában. Lelkünk összeforrt testünkkel, eggyé vált vele, és nem csodálkozhatunk, hogy különválásuk percének közeledte szorongást kell bennünk.
Az igazság mindazonáltal az, hogy ez a fõnév, halál, két különbözõ fogalmat takar, és épp ezért a halálfélelem is kétféleképpen mutatkozik: a halál egyfelõl jelenti a fizikai megsemmisülést, a szomatikus véget, a szívverés megszûnéséi és a vérkeringés leállását, a lélek elválását a testtõl, másfelõl viszont jelzi azt a pillanatot, amikor a testbõl megszabadult lélek elindul Krisztus felé, az Utolsó Ítélet felé.
Kétféle értelme van ugyanannak a szónak, eltérõen kell mindegyikei szemrevenni:
1. Rémülettel és megdöbbenéssel, teljes alázattal, összetörve, megsemmisülten a földre borulva.
2. A fizikai halált azonban ellenkezõleg: kevélyen, bátran és önérzetesen, keményen, mint katona az. elsõ sorból, már-már kihívóan, tökéletes nyugalommal, ügyelve arra, hogy higgadtságunkat minden körülmények között megõrizzük.
Ez a szükséges különbségtevés, amely két különbözõ magatartáshoz vezet - egyik az alávetettség és félelem állapotához, másik a büszkeség és tántoríthatatlanság állapotához - elvezet minket két hírhedt halálhoz, amelyek a maguk során semmilyen hasonlóságot nem mutatnak. Az egyik Szókratész halála, a másik Jézusé. Mennyire ellentmondóak, alapvetõen más értelmûek, noha nem kevesen találtak kapcsolatot közöltük, és hagyományozták ránk az elsõt a második elõképeként.
Azt hiszem, nagyot tévedtek. Jézus úgy hal meg, mint egy alávaló törvénysértõ, egy semmirekellõ, Szókratész, mint egy félisten. Jézus emberként hal meg, az emberek között is utolsóként, Szókratész természetfeletti lényként. Jézus halála kafkai, sötét és riasztó, Szókrateszé - miképpen Platón elmeséli, akárha a Szentek Életének egyik történetét vagy valamilyen tanítómesét hallgatnánk.
Jézus a Koponyák hegyén hal meg, egy kopár dombtetõn, amely tele van szeméttel, bûzzel, rothadással, dögvésszel, kint a városszélen, "a táboron kívül", tisztátalan helyen, "mint egy kutya" (hasonlóképpen A per K.-jához), két gazfickó között, kigúnyoltan, megvetetten, leköpötten, gyalázkodókkal és ócsárolókkal körülvéve, akik töviskoronát és bíborpalástot adnak rá, hogy minél nevetségesebbé tegyék, és az arra menõk kigúnyolják (Hé! Te, aki lerombolod a templomot, és három nap alatt felépíted, szabadítsd meg magad, és szállj le a keresztrõl!), alávaló mód hal meg, szörnyû kínok között. Milyen fajta vég ez? A keresztrefeszítés a legátkozottabb halálnem. Pellengérre állítják, meztelenül fölszegzik a keresztfára (a kendõ, mely szemérmét eltakarja, csupán a keresztény ikonográfusok találmánya, és hogy a körülállók szórakozása teljesebb legyen, a keresztre szegezett a kínoktól már nem tudja vizeletét sem visszatartani), szégyenszemre, csúfságra, gyalázatra. Ecettel vigasztalják, azzal vigasztalják, hogy szemei elõtt sorsot vetnek ruháira!
Jézus félt a haláltól! Miközben készült rá, háromszor is azért imádkozott, hogy ne kelljen kiinnia a keserû poharat, buzgósággal imádkozott, miközben verejtéke olyan volt, "mint a nagy vércseppek, amelyek a földre hullanak" (Máté 26,38-44; Márk 14,33-36; Lukács 22,42-44). Szomorúan várta a halált, keserûséggel telt meg a lelke. Mennyire szerette volna, hogy ne maradjon egyedül, hanem mások is virrasszanak vele. De senki sem volt, szeretett tanítványait aludva találta.
A legközönségesebb halandóként, ijedt és szerencsétlen halandóként mutatkozik a Getsemáne-kertben. A kereszten csak a két lator van mellette (elvetemültek mindketten, írja Máté és Márk, csak Lukács tesz különbséget közöttük) és a farizeusok, a szadduceusok és a fõpapok sietve kielégülni vágyó gyûlölete (ne érje a szombat bevégezetlenül a kivégzést). És mennyire gyengének mutatkozott! Hányszor összeroskadt a kereszt terhe alatt! És még hányszor összeroskadt volna, ha a sietség miatt a kaftános gazemberek nem teszik oda Cirénei Simont, hogy átvegye tõle a terhet. Ó, az Úr halála szomorúság, tehetetlenség, gyengeség, szégyen.
Egészen más a Szókrateszé. Az athéninak másféle halál jut, méltó és fenséges. A bürök nem gyötrelmes; fokozatos bénulást okoz, a lábaktól a szív felé. A porkoláb tiszteletteljes és figyelmes, kímélettel végzi feladatát. A filozófus körül hû tanítványai; õk nem szóródnak szét riadtan. Állnak vagy ülnek, fájdalommal és szeretettel telve, figyelmesen és illemtudóan, szomjasan isszák mesterük szavait, megédesítik és megnemesítik utolsó pillanatait. Õ pedig szónokol, mint máskor is, szépen, poétikusan beszél, fennkölten, tiszta tudattal, megemlékezik arról, hogy polgárhoz méltó élete volt, nem árulta el eszményeit, meggyõzõdését, azt sem takargatva, hogy talán kissé (nem, nem talán) dölyfös volt (de hát az élet nem egyszerû dolog!). És beszél és beszél, pillanatra sem hallgat el. Van ebben magasztosság, ugyanakkor hamis pompa is, teatralitás is. A halálos ágyán, mint valami vezér, egy párnával megtámasztva, Szókratész emelkedett beszédet tart, útba igazítja tanítványait, kiokítja és megvigasztalja õket (igen, õ vigasztal!). És milyen pompásan, ünnepélyesen emeli bal karját - David festményén - az ég felé!
Nem úgy Jézus, nem úgy. Az átkozott és ocsmány kereszten, megtöretett testtel, lehajtott fejjel, nem teologizál úgy, mint ahogy a másik filozofál. Nincsenek emelkedett mondatai, hanem csak alázatos, nagyon is emberi mondatai vannak (amelyek annyira irritálták Nietzschét): Szomjúhozom; Uram, uram, mért hagytál el engem? Minden reménye elveszett, miközben valamiféle paraszti-gazdai szerénységgel gondoskodik Anyja sorsáról. Semmi kevélység, semmi pompázatos emelkedettség. Micsoda távolság tátong Szókratész színpadias halála és Jézus nyomorúságos halála között, ahogy ott áll kipellengérezve, egyedül, megkínozva, elhagyva, szegekkel átvert testtel; távol áll tõle minden filozófia, és szeggel átvert karját sem emelheti az ég felé.
Valóban, Szókratész isteni lényként hal meg, Jézus, mint egy nyomorult.
Ám épp ez a lealacsonyító és meg nem szelídített halál bizonyítja Isten Fiának a megtestesülését, a testet öltés véres komolyságát. Jézus nem úgy hal meg, mint ahogy várnánk. Úgy hal meg, ahogy egy szerencsétlen, nyomorúságos emberi lény hal meg, aki túl van a kínok kínjain, aki fenékig kiitta a poharat, és aki gyermekként felkiált: Miért hagytál el engem? Fájdalma egyben a test fájdalma is, nemcsak a léleké, a kereszt "szeg és gúny". Emiatt a valóságosnál is valóságosabb. A reménytelen és megokolhatatlan szenvedésnél nincs gyötrelmesebb. Ha bármilyen kevéske remény szûrõdik be, ha a menekülésnek bármilyen csekély reménye van, a szenvedés elveszíti valódiságát, felszínessé válik. Errõl a szenvedésrõl az Ember Fia nem akart tudomást venni.
Mit bizonyít a keresztrefeszítés? Hogy a testet öltés valóságos és elhivatott volt; a halál nem látszólagos maskarádé és színház, ahogyan a monofiziták akarva-akaratlan el akarják hitetni velünk. Krisztus úgy szenved a kereszten, ahogy valamennyi megkínzott szenvedett, vergõdik (amennyire a szegek engedik), segítségért fohászkodik; nem kacsint ki - Máriának, Jánosnak, az asszonyoknak -: Ne sírjatok, vasárnap találkozunk! Dosztojevszkij a Mathias Grünewald festményén ábrázolt keresztrefeszítést úgy állítja be, mint az Apostolok hitének próbáját. A romlandó test hogyan tudna feltámadni? Hasonlót mond Velázquez Keresztrefeszítettje, a Pradóban látható képen. A vég visszavonhatatlannak tûnik: hogyan hihetnénk a lélek halhatatlanságában és a feltámadásban a Golgota megsemmisítõen realista helyszínén. Ecce homo! Íme, az anyag gyõzelme, az álmok szétporladása, az illúziók szétoszlása. Íme a szavak hiábavalósága. Mathias Grünewald és Velázquez megfestette az Apostolok hitetlenségét, Dosztojevszkij pedig leírta a képet. Egyetlen emberi elme nem ragaszkodhatott tovább a látszatokhoz. Mindazt, ami isteni volt, Jézus megtagadta a Kereszten, miképp a Tábor-hegyen megtagadott mindent, ami e világi volt. Nem akkor lett emberré, amikor a Lélek által fogantatva megszületett a Szûzanya testébõl, hanem amikor kiszenvedett a kereszten.
És mégis ez az Isten-Ember (miközben szánalmasan elvész) diadalmaskodik a félisten Szókratész fölött. Aki nemes, tiszta, lenyûgözõ alak a maga módján, ellenben nem hiányzik belõle az emberi természet sajátos teatralitása, és jobban foglalkoztatja, hogy erényes, mintsem hogy ember legyen. Jézus magatartása hitelesen emberi, az õ fájdalmas tragédiájában az embert mutatja fel.
Mi pedig példát véve mindkettõrõl - Jézus és Szókratész haláláról -, a szó kétféle értelmét különválasztva egymástól, idõben felkészülhetünk:
a. a fizikai halálra ugyanúgy, ahogy Szókratész tette: büszkeséggel, bátorsággal, katonásan, szamurájként, kicsiny színpadiassággal, minél férfiasabban és higgadtabban;
b. a lélek elválására a testtõl és útjára az utolsó ítélet felé, Jézusra gondolva: véres verejtékkel, félelemmel szívünkben, rémülettel és remegéssel.
És imádkozzunk az Úrhoz, hogy halálunk pillanatában megadja e kettõs ajándékot: ami a testet illeti; bátorság és higgadtság, ami a lelket: térdre hullás, félelem és õszinte bûnbánat.

LÁNG ZSOLT fordítása

Részlet a Gyümölcs ideje címû kötetbõl, amely a közeljövõben jelenik meg a Koinónia Kiadónál.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék