Simó Márton
Töredék
...omlanak a falak, eltűnnek mind az akadályok,
távoli ködlés fölfedi titkát, gát teelőtted
nem marad egy sem: mint szerelemben annyira kedves
lélekről, úgy hull a külső védburok, foszlik
leple a végtelen, ólmos tengeri távnak is ekkor;
mind a határok törpülnek gyarló eveződhöz,
hogy eljuss, hova vágytál: tétova múltból a mába...
Házam e tűzből termett szirteken áll a magasban;
elvezet erre fehérkövű sétány, a platánsor,
melynek nyárzöld lombkoronáin az ég pihen olykor,
és a barátok, a jámbor hellének, istenek arcát
őrző vonást viselők, ha az ajtóm nem leled, szólnak...
Láthatod: itt fekszem, megtértem én is utamról;
megszaggatta hitem kötelét ama szél sűrű zúgása,
a vihar összes csontomig, ízemig, sejtjeim apró
láncolatáig tépett, s ostoba, éjszín halálba
vágytam, mélyre merülni akartam, s a végső perc pereméről
meg ide tértem e létbe, hol arcod kellene lássam...
mint mozaikját rakja arany-érzékű mesteri kéz,
lényed sok töredékből hordtam újra egésszé...
Érzem, a láz sért, mélyen: vérem tüze hasítja,
a kezem is remeg, íve, a lendület botladozik még,
hogyha a hűsnedvű serleg után keresőn nyúl...
Várlak, jönnöd kell, szembe az idő-zuhogással,
isteni rendelet, a hullám, a szél dühe ellen,
hogy a szivárvány hétkarú lángja reményét gyújtsd ki felém.