Lászlóffy Csaba
JELENÉSEK
Drámatanulmány
Minden másképpen lesz, mint amikor eljöttem hazulról!...
Minden séta újabb lehetőség a menekülésre. Belekapaszkodni egy konflis ülésének karfájába, egy hídkorlátba, vagy akár a hullámoknak a képzelet szabadságát is fölülmúló, játékos táncába (miközben az ideges ádámcsutka csak le-föl szaladgál); elmerészkedni – séta közben legalább gondolatban – a gyermekkor dús erdejének derűs visszahozhatatlanságáig (miután a kétségbeesés legvégső határát érintve bámultál az üres tükörbe, nem ismervén föl, mint agyonmosott és foltozott fehérneműt, felöltésre váró tulajdon arcodat), elmerészkedni bóbitás berekig, bivalyréten bűzlő tocsogóig, a férfiúi indulatoknál, kitöréseknél hevesebb és kiszámíthatatlanabb, égi áldást pazarló dunai áradással a föltámadott víz pereméig, hol – Petőfi dölyfös demokráciavágyánál végzetesebben – rég egybemosódtak az úri hajlók sirámai a bűnös bérpaloták nyüszítő szegénységszagával, és ahol, mondjuk, egy csinos csorda legelész a szemhatáron. (Pusztai kútgém, ripegő-ropogó, betyáros csárda s egyéb honi tarkabarkaság nevesebb rímkovácsok lelkes lihegéseire bízva!) De végre nyugalomban, félig hunyt szemmel a fűben heverészve: kéz lelógatva vagy térdre kulcsolva, tetszés szerint.
Pihenőpóz?... Valóban csak annyi, ha ott sem mer az ember kedvére lazítani, minit ahogy csatakos hajam, bozontos pofaszakállam is képes szálanként kukkra szökni az émelyítő, idegenséggel fenyegető pomádé szagától. Közös levegőt szívni, ne adj Isten! senkivel! – te, aki örökké társtalannak, körben forogni képtelennek teremtettél egedre, mint boldogtalan Üstököst.
Talán csak szerencsétlen közeledni nem tudásom az emberekhez...
Semmi kiváltság – legfeljebb otromba púp (no, nem az akadémikus törpe kinrím-zsákja!): nekem más kötelességeim vannak. A kielégítetlen vágyakozás parázslik pegazusom szemüregében... valódi mokány magyar ló: éhséget, szomjúságot legtovább kiáll, mert gazdája félnapig is a csárdában mulat, s ő szegény pára a bitófa mellett kaparja a földet... Persze, egy fél emberöltővel Világos után ez is csak képmutató játék; úgy látszik, képtelen vagyok pszichológiával fűszerezett lelkemet honfibánatra hajló fajtámmal együtt, dínom-dánomokba temetni!
Hazafelé tart megint, mint valami nehézkes, bűnös őszi felhő, ő, aki a másik Róza – a nővére – szerint szeretett erdőn, mezőn csavarogni, meg-megiramodva, hogy olykor alig bírtak vele. Kacagó Jancsi volt, fűzfán fütyülős, dalos legény, nem született szomorú embernek, az élet tette azt vele.
Azt meg ezt. A láz, alattomosan, még csak az epéjéből öltögeti nyelvét, a máját kezdi ki; beleit – most, amíg üresek – még kerülgeti. Még csak a társtalan, elárvult lény aggodalma csahol fel belőle, bizalmatlanul egy-egy fehércselédárny után; kitaposott cipőben sürögnek-forognak körülötte, fakóságukat, sekélyes homlokukat festékkel, bodorítással leplezve (előbb: „Minek néz engem az úr?”, majd: „Megteszek mindent, amit csak óhajt!”); erős csípők, combok, előreálló, kihívó keblek... S ő futni kezd – fölnyergeletlen táltos vagy csak fújtató, félénk gebe? – ezek elől a...? Mint akit rossz lelkiismeret gyötör. („Dühömben, csalódásomban sírni is szoktam, ha-ha-ha!”)
Mi lesz már azzal a rostélyossal?
Mintha egy régi gondolatot folytatna. Az éhségtől könnyen el is ájulhat. Bélnyavalyája (s az önsajnálat) ingerli, rémisztő hangulatokba kergeti.
„Inkább dührohamokba” – mondaná Róza, akit beteges (poétai) érzékenységében elkeresztelt Rozamundának. És Niobénak. S hát még minek?
„Nem érdemlem meg Önt. Elhiheti nekem – görcsösen, agreszszív szipákolással rázza kis öklét –, ha azon urak közül valamelyik is közeledne hozzám, én visí... egyszóval tudnék viselkedni. Szóba se állnék velük!”
Ez ő, Rozamunda. A lángész hirtelen melléhez kap, szúrást érez; mint amikor az egyik, kétségekkel viaskodó verséből galacsint gyúrt bosszúsan, ám az éber hitves őrangyal szigorral csapott le rá, hogy elvegye tőle, s a takarékosság (vagy a halhatatlanság?) nevében megőrizze. A széles ágyon térdepelve, szemrehányó pillantással illette őt a rácvárosi pici tündér. Koszos hálóingében. Ettől ő végképp méregbe gurult. Amíg a Kammon kávéházban becsületesen be nem lakott, hascsikarás kínozta akkor este is.
Csak a kiadós táplálkozás szünteti meg szervi szorongását. Az olyan egészséges tünemények, mint Róza, meg Gyulai (vagy akár Arany) talán el sem hiszik, hogy nemcsak a büdös húsból készült bifsztektől lehet hányni, hanem az üres gyomrot, sivár szívet szajhálkodásra csábító szorongástól is. Különösen akkor, ha valaki ínyencnek született. Mind gúnyolódhatnak vele. Valamikor kész lett volna megesküdni rá, hogy nincs őrjítőbb inger, mint az ágyéksajgató szerelemé. Azóta megtanulta, mi az éhség, s némi gasztronómiai ismerettel másként ítéli meg a hús keservét. A kielégülést az utcán is meg lehet szerezni, akár egy sötét kapu alatt. Imádata tárgyát a magafajta ritkán kívánja meg igazán. Ellenben, hogyha éhségét akarja csillapítani, meleg, meghitt környezetre van szüksége, nyugalomra. Ilyenkor a hely körültekintő kiválasztása, a megszokás kellemesen fokozza benne a megszerzési vágyat. Étvágyának kielégítését akkurátus előkészítő munka, egészségi állapotának gondos, érzékeny tanulmányozása szokta megelőzni. Ürülékének szertartásos megvizsgálása csak egyik láncszeme mindennek. A vendéglőbe már felajzottan indul, mint valami hódításra. Ha netán vidékre kap meghívást, vadászfegyverét is magával viszi.
Szájában összefut a nyál. Féktelen élni akarással vonszolja magát végig a Körúton; testes árnyékára esvén tekintete, Patyomkinra gondol, Katalin cárnő félszemű kegyencére.
Undorító vagy, komám, mint egy féleszű – korholja magát. – Hajszoltad volna bár hited s tehetséged ekkora energiával a siker felé.
S hogy a váratlan csalódottság, mint ravasz útonálló, rajta ne üthessen, bemenekül egy sötét sikátorba.
Ha majd jóllakott, akkor lesz úr csak igazán. Mint elhagyott vártornyot diadalmas gonoszul birtokló kísértet, bámul ki belőle a búskomorság.
*
Csak ül öreg karosszékében, és elnézi ezt a viruló teremtést. A kerekded orcát, a durcás ajakat, a harapni való, húsosszilva fület. Egészében véve egy ártatlan dundiság fekszik előtte elszenderülve az ágy közepében, öntudatlanul, szinte nem is pihegve. Így kitakarva hatalmasnak és örökkévalónak tetszik, mint valami bebalzsamozott fáraólány.
Csömör és remény! Egyszerre taszítja is, vonzza is. Midőn benyitott a lakásba – a lépcsőn felkapaszkodva, úgy érezte, elmegy minden ereje –, rögtön meglepte az alvó nő mezítelensége. Mint annyiszor, ezúttal is bosszantja ez a fesztelenség, amellyel a szépsége tudatában lévő test mintha álmában is hivalkodni látszana. Mintegy önvédelemből, szíves örömest illetné trágár szavakkal, ragadtatná magát durva mozdulatokra.
Különben sem én vagyok az ördög cinkosa! – hajítja a sarokba kopott esernyőjét. – Ez az az elvetemült, akit magam mellé vettem, szándékomban állt megtisztítani!...
Savanyú tejszag csapja meg orrát. Valószínűleg nem a szendergő nő, hanem a konyha felől; mindenesetre jókor, mielőtt még a gyengédség megbéníthatná akaratát.
A legjobb lenne közönyös maradni.
Riadtan és óvatosan néz körül az íróasztalon. Egy megkezdett fogalmazványra esik pillantása; nyilván feldúltan rohant el hazulról, és itt felejtette.
„A legszomorúbb, amit jelentenem kell: végem van. Kétségbe vagyok esve! Elvesztettem írói képességemet...” (A legszomorúbb, hogy nem magának, még csak nem is egy jóbarátnak írta, hanem ügyvédjének szól ez a fűtött hangú kitárulkozás. Még ez olvasható a félig összegyűrt papírlapon:) „Nem lenne más hátra, mint főbe lőnöm magamat...”
A Róza bőre most is hamvasnak tűnik. Ő, ha lefekszik, hiába is próbál aludni; vagy hidegrázás gyötri, vagy izzadtság veri ki testét. Ez az állapot tulajdonképpen még akkor kezdődött, amikor Róza csacsogó kedvességgel elkezdte őt zsarolni. „Ha nem lehetek a maga felesége, leginkább apáca lennék.” Mire ő ugratva: „Hát miért nem lesz akkor apáca?” „Mert nincs meg a kellő vagyonom, anélkül nem vesznek be. Ha anyagi támogatóm kerülne; de a lovagiasság sajnos már kiveszett.” Aztán háromhónapi örökös sóhajtozással, esdeklő zokogással, térden fetrengéssel kierőszakolta a házasságot.
Ha fölébred, megint gyötörni fogják egymást hajnalig. Mit gondolhatnak mások, hogy mit művelnek ők ebben az úriszabótól bérelt lakásban. Főképp éjjel. A bogaras Vajda, aki kezdetben (mintegy megérzésből) Korányi tanár úrhoz akarta cipelni ifjú hitvesét, hogy meggyőződjék róla: valóban intacta casta? És a színlelő szerepéből kiesett Niobe, aki, miután eltolta magától a borbélykenőcstől megfiatalodást remélő férjurát – „Pfuj, nem kell a csók! Ragad a bajusz!... Előbb a kapott húsz forint előleget lássam!” –, a felbőszülni látszó János káromkodásától és fölemelt botjától megriadva, egy szál pendelyben szalad ki a folyosóra, egyenesen Raisz Szilárd királyi táblai tanácselnök úr karjai közé. („Elsőrendű tragika válhatna belőled!”) A szikár szomszéd, cilinderét pajzsként emelve a védelmet esdeklő hölgy elé, kurtán Vajda felé vakkantott: „Ejnye, enyje!” Csak miután ki-ki visszavonult a maga lakosztályába, találta meg a megfelelő szavakat: „Lám, miként enyeleg a költő Múzsájával!”
Az olajlámpa kialszik. A kikeményített alsószoknya világít a besütő holdfényben egy ládán. Vajda a zsebében kotorász.
Egy halotti mécsesre tán még telik.
Mintha a végzet küldte volna ezt a második nőt is. Csak most döbben rá, hogy milyen fondorlatos szerepjátszás áldozata lett. Galambok bukáztak a bérházak felett, ő még mindig nem heverte ki egy néhai tavasz hitegetését, egy kis budai cukrászdára gondolt, egy jégzajlásra a Dunán, és fülig szerelmes lett megint, koraősz(b)en, mint egy siheder. Beérte annyival, hogy Rozamunda nyomában rezeda lengi be a korzót, ahol különben a gázláng alatt, a bolthajtásos kapualjak félhomályában ácsorgó, igénytelen, olcsó utcanők mellett úri ruhás, kitanult ringyók vadásznak a cilinderes urakra, és addig-addig kelletik magukat, míg házasság lesz a vége, amennyiben a kiszemelt „áldozat” idejében nem ereszt golyót a fejébe.
„Gyönyörűséges bűbájos jövendőbelim,
enni való kis feleségem!...
Szédülök a gondolattól, mily szerencsés boldog vagyok!...”
Lelket tépő féltékenységgel bámulja az érintetlen meztelenséget: milyen lehetett, amikor kihívó mosollyal leengedte alsószoknyáját, és megnyitotta ölét méltatlan idegeneknek, akik fülledt harisnyakötőjét csókolgatták?
A húgyhólyagja kezdi kínozni hirtelen; amint megmozdul a székben, a végbele is. Feláll, hogy pipára gyújtson. Közben a komód szélén, az ablakpárkányokon – itt-ott a függönyrojtoktól rejtve –, a mosdóállványon, ahol elhalad, mindenütt félig telt söröskorsók fogadják, bennük sörszínű folyadék, csak gyanúsan zavarosabb. A korsók persze kéziratpapírral lefedve. Egyszer még Jókai is megbámulta a kezébe adott nagyítólencsével az ő „experimentumait”, és érdekes módon nem érzett undort. Sőt, romantikus képzelőerejével, költőbarátja egészségi állapotát egy merész hasonlattal megpróbálta összevetni a Föld jövendőbeli zavaraival, a technika elképesztő túlzásai által veszélyeztetett létével. „Beteg földhólyagunk hártyája...” Jókai szelíden mondott jóslata benne verssorokban burjánzott tovább: „Úgy borzong, össze-összerázkódik, Mint a vadult mén oldalbordabőre, Ha nyári délben marja a bögöly...” Kedélyesen elbeszélgettek. „Ha nem volna lelkem, makkegészséges lennék, Móric, elhiheted” – hajtogatta ő, s pillantása jólesően időzött el a vendég világoskék szemének gyermeki tekintetében; ilyenkor nem látta a söröskorsók mélyén kihívóan fürdőző, alaktalan rémeket. „Diétát tartani, ez a fődolog, rebesgeti mindegyre az orvosom – panaszkodott nevetve Jókainak. – Az ördög vigye el, étvágytalanná akar tenni.” Elváláskor azonban nem tudta megállni, hogy el ne mesélje neki visszatérő álmát: „Képzeld el, hogy nyakig ülök az emberi bélsárban, amely olykor annyira megnő, hogy már-már szinte a szájamig ér. Ebben a rettenetes helyzetben pedig egy láthatatlan kéz felülről frankfurti virslit nyújt felém, és a kéz tulajdonosa keményen parancsoló hangon harsogja: Zabáld meg!... Hogy vagyok, kérdezed. Hát így vagyok.”
Koslat egyik szobából a másikba, belerúg egy újsághalomba. A pipafüst rendszerint megnyugtatja. Egyet-kettőt krákog, majd viszszaül a karosszékbe, hogy csendben eldöntse magában: gyógykúrára utazik. („Mielőtt rám törne a melankólia.”)
Kívánatos pozitúrában képzeli újra rohicsi szeretkezését egy stájer cselédlánnyal (most sem imádata tárgyával, hisz Róza mindvégig feddhetetlen úrinőt játszott előtte).
Az Ürményiek főerdésze vajon milyen modort tanúsított volna hasonló helyzetben?
„Pilisi Schumayer Róza »divatárusnőnél« árulja magát az Újvilág utcában!” – Erdélyi Gyula kövér képéről nem akar elfogyni a tolakodó vigyor. Vajda keze ökölbe szorul, hogy elnémítsa a botrányhírekre vadászó kollégát, aki ijedtében suttogóra fogja hangját: „Dögöljek meg éhen, ha Rozácskád nem űzött szégyenipart! Velem is kiruccant egyszer Rákospalotára!” „Akkor még Emma asszonynak dolgozott be a Magyar utca 44 alá” – segíti ki Erdélyit valaki a kávéházi társaságból.
Az erdészapa mintha vérben forgó szemekkel kísérné, a síron túlról, az utcára kivánszorgó balek fiút, aki a falnak támaszkodva áll, sokáig, egész teste reszket, ha nem épp az öklendezéstől. Aztán lassan betámolyog a kávéházba, s a megbántott, megalázott ember magára erőltetett udvariasságával ül, diskurál. Fájdalmát – mint pikáns mártással az odaégetett fogolypecsenyét – megöntözi a polgári etikett mértéktartásával (a Thaly-botrány óta rajta a pesti társaság szeme!); megkísérli legyőzni agresszivitását.
Azóta mélyen, tompán, álomtalanul őrködik boldogtalan házassága romjainál. Most lopva Rózára pillant (szép emlője kitakarva); borzadállyal fedezi föl az ágytakaró gyűrődésében a fonnyadt csokrot (ő hozta a tegnap; s ha ismét érzelgős bolonddá válik, reggel  elszalad a párjáért), ilyet nyom turbékolva kibékülő szerelmesei kezébe a Képes Családi Lapok évfolyamait (és Schwarz úr fordítói buzgólkodásának köszönhetően némelykor a Lloydot is) megtöltő folytatásos regényeiben B(eniczkyné) B(ajza), Lenke, hogy aztán a szépnem képviselője aléltan visszadőljön a pamlagra, s az erény útjára megtért lovagja fölébe hajolván, ajkáról a bűnbánó csók lecsattanjon:
Róza mocorog.
Atyám napszámoslány feleségét is féltette. Vágy a család jóhírét inkább – gondolja Vajda, és megszégyenülten fordul el az  ágytól. – Nem szabad hozzáérnem. Csalás, szenny, csupa hazugság minden.
S közben behunyt szemmel is maga előtt látja a hitegető „kiskezet”.
„Bocsánatért. . .omol az élc, a bók, a csók” (?)
Soha! Az éhsárkányok ingerlése talán most is megsegíti.
Kirúgja maga alól a széket. Rohanni, amíg nem késő, egy akármilyen kocsmaszögletbe!
Róza nyújtózkodik, lelógó karja a férfi combjához ér. A rózsaszínű körömház, mint finom rajzoló irón.
Vajda szemében könnyek; ajka remegni kezd, nagy megerőltetésébe kerül, hogy gyönyört áhító s magát távol tartó gyötrelmében fel ne kiáltson: „A mézet az üvegen keresztül nyalni, az is gyönyör!”
Ha Róza most kinyitná szemét, s egy kis büszkeséggel vagy rosszul leplezett fölénnyel fölegyenesedne, azon nyomban kihívná maga ellen az iszonyt.
A borzasztó szép eszménye fölött virrasztva, ott áll, mint a sóbálvány, Vajda János, a költő. Cilindere a földön hever.