Olvasónapló
SZEMLE
Olvasónapló
TANDORI DEZSŐ VIDÉKE
LAKÁLYOS, VÍZIVÁROS, SZPÉRÓ, TÖRPE ISTEN, MAGÁNVILAG, KIFESTETT ERDŐ, NYELVI
TAPASZTALAT, SZÉLLEL BÉLELT ANYAFÖLD, VEREBEK ÉS KOALÁK, PROFI SZERETET, A JÖVŐ
Márta kedves, tudom én, hogy az olvasónapló még nem a legvonzóbb hely, de hát
ritkán jön össze, hogy az ember áthurcolkodik, azután hipp-hopp, lakályosan
berendezkedik. Tk. az sem volt, ahonnan áthurcolkodjam, ahol már... etc., nem
folytatom Kérem, lássa, hogyan vonulnak ide-oda a dolgaim, csoportosulnak,
szétoszlanak, keresik a helyük – velük együtt én. A hely az, amit belakunk.
Még soha semmit nem laktam be.
Nem elég a hely s a szándék, döbbenet is kell, ahogy ott állok, bőröndökkel
vagy hogy. Állok ott. Fontos ez.
Álltam ott, abban a hatalmas városban, két híd között, előttem épületsor,
tömbök, város a magasból leeresztve. Verőfény és szél. Álltam ott, ajkaim
harapdálva. Kiderült, hogy van valamiféle távolság, átléphetetlen árok, vagyis
kialakult egyfajta hozzáférhetetlenség, védve voltam. Örülhet az ittlakó,
gondoltam; aztán innen, ebből a poros, ebből a tényleg poros kisvárosból
éreztem igazán, hogy mennyire fontos az a távolság, merthogy itt
mindenhová bele van nyúlva, magánszférába, magáncsöndbe,
magánijedelembe, és nem a hatalom által van belenyúlva, hiszen most vége a
hatalomnak, vagy ha nem, akkor azért volt egy kicsi idő, amikor valóban vége
volt, de akkor is éreztem, hogy bele van nyúlva.
Amiben éltünk, az talán sokkal félelemkeltőbb volt annál a nagyvárosnál,
csakhogy ellenségesebb is, személyre volt szabva a rettegés, a hatalom külön
pofonokat is tudott osztogatni, miáltal a közös megrendülés elmaradt, és sunyi
színjátékok kerültek a helyére (Ó, ennyivel megúsztam!). Hiábavalóan álltam
ott, magamat kifosztva, feladva, kisemmizve, valamiféle katarzisra várva, mert
a törpe isten orromat facsarta, tapodta lábfejem, avagy gyomrozott kéjelegve.
Itt ülök a járdaszélen, nyelem a port és a könnyeim. Az autók direkte fölgyorsítanak
előttem...
Az ember, ha nem ül Isten tenyerén, de a lábainál él, vagy inkább Isten
fölemelt talpa alatt – nyer valamit. Rémület, aminek tövében található egy
csöndes állapot, ami előfeltétele minden magánvállalkozásának. Ilyesmikre
gondoltam akkor, járván-kelvén, turista ismeretlen rémület közepén, s
csak utóbb derült ki, miféle helyszínek azok, hogy miféle könyvek helyszínei...
Ha én összefutottam volna Dezső úrral! Én lettem volna a Főnyerő.!
Itthon előszedtem a Tandori-könyveket, ellenőriztem mindent. Ámultam és
bámultam és utórezdültem. Tényleg ott jártam.
39-essel föl a Goldmarkig, onnét a régi útvonal: Határőr utca, Abos utca, fel a
hegyre, körbe. Tusnádi. Éliáska kerítése. Istenhegyi, Fodor utca, lépcsőn le a
Mártonhegyire, Nárcisz. Agárdi, Hollósi Simon utca. Még kevés gaz és tyúkhúr,
de egy kavicsbucka tövében, egy építkezésnél: tyúkhúr mégis!
Egyszer, öt-hat évvel ezelőtt, egy kolozsvári kocsmában E. és B. (írók ők),
kajánul kijelentették, hogy megfejtették a Tandori-titkot, ti. rájöttek, hogy
Dezső úr magnóra mondja szövegeit, s gépírónőket alkalmaz etc, mindez stiláris
nyomozásuk jelentése, és egyébként is, másképp hogyan volna lehetséges.
Valóban, vannak a fordítások (Kafka, Musil, Chandler, Salinger, Bierce). aztán
a mesekönyvek (Ó, a felpári kis pagony, ott lett emberré a majom!), a
detektívhistóriák (Dejan Tradics felügyelő), versek, verébkönyvek, verebek és
koalák tanulmányok mindenféle újságban, az indigó-festmények (a kiállításról
még a TV-Híradó is), vannak továbbá az etetőutak. a piaci beszerzések,
fűgyűjtések, a kártyabajnokságok etc. Mindez valóban lehetetlennek tűnik.
Persze ha megírta, akkor van.
Dezső úr ír, micsoda belbiztonsággal! Minden külvilág, bel-külvilág avagy
kül-belvilág. A világ talán nem létezhet másképp. Jó mondat, a Wittgensteinével
párhuzamos: nyelvem határai, világom határai.
Óriási séta! Mártonhegyi, Költő, Szabadság-hegy, Ordas u., Normafa u., Diana,
Óra, Istenhegyi, Matyó, Trencsényi (Trencséni), Petényi (Pethényi), Városmajor,
Maros, Csaba u. Gyengén érzem magam, lábam csaknem kitöröm. Jó itthon! – Ők,
oké! Tili és Szpéró nálam kedvesek! L. átjön, vizet ad Tilinek a Szpéró kalija
tetején lévő káposztalevélbe. Ez lett a bevett szokás egy darabig írta Tradoni.
Ezek a szokások már nem voltak hosszú életűek. – Szpéró a lábamon, fölemelem a
lábam az asztalig, ő rajta marad!!! – Samunál. Kicsit komoly, de... – Éliáska
nagy repkedései! Egyre merészebb!! Fogatlanul még. Fura. Ullstein. (Kiesett,
sebaj.) Dömi: Jobb, mint ha a fogad, felügyelő! Gondolj mindig valamit, az majd
kiesik, és Te megmaradsz.) (Ez most fáj, a Doktortól.) – Éljetek, drága
barátaink! – Fűtés még stb.
Én a gyermekeim ugyanúgy akarom szeretni, ahogy T. szereti a verebeit.
A szeretetről nem lehet írni; amiről írni lehet, az aggodalmaink fejezete. Hogy
mindent felmérjünk és előre lássunk. Az aggódó atyák képzelete legyen tágas! Ha
már ki vagyunk rekesztve a lényeges történetekből, legalább a lehetségest
leltározzuk fel. Persze, váratlanul kiderül, nem elég a gazdag, kimeríthetetlen
képzelet, tapasztalatra van szükségünk, mindenféle tapasztalatra... Szembe kell
nézni, helyt kell állni, szeretni kell etc., egy vattadarabbal ki kell
tisztítani a madárka kloákáját – a rózsaszínű fodros virágocska látványa
majd kárpótol, nem beszélve, ha az ürülék szilárdan és egészséges színekkel
hull tenyerünkbe. A veréb is képes belakni a világot, persze nem azt, amit mi.
De hát az ő világa nem az a világ! Ám ahogy minden különbözik valahol összeér.
A helyzet az, hogy aki még nem szeret senkit és semmit, annak rendben a
szénája, annak sose gyűlhet meg a baja... az nyugodtan alhat, mert az életben
afféle személytelen területenkívüliséget, közönyt és érdektelenséget élvez. De
mihelyt szeretünk valakit vagy valamit, akkor a döntő kapcsolatok olyan
hálózatába bonyolódunk, hogy egyszerre elveszítjük nyugalmunkat, akkor már...
arra a harctérre kerülünk, ahol halált adunk és halált kapunk. (Talán a
sok pont miatt olyan verébszerű ez a mondat.)
Rengeteg idő telik el töprengéssel. Van egy könyv, a kedvencünk, hiszen
madarunk platója ez a könyv, röptetések alatt a nap odasüt, verebünk
megpihen, szemét lehunyja... Mit tudunk mondani a könyvről, arról a súlyról,
mely könyvünk nyomja, ha nem pihen rajta madarunk, mert meghalt. Váratlanul
nyelvi tapasztalatokra volna szükségünk, nyelvre, ami...
A Moldvay-képek jutnak eszembe, melyeket akkor láttam, amikor úgy éreztem,
képes volnék eladni a lelkem egy nyugodt, belakható telekért. Házat építeni,
hatalmas falakkal – rezervátumot, önmagam rezervátumát. De hát az ember nem
zárkózhat falak mögé. Nincs városunk, de van jövőnk. Néztem a
fényképeket a kifestett erdőről, a kövek kifestve, a kihalt fák kifestve, kék,
fehér, piros, fekete jelzések az időben. Ilyenformán volna jó nyelvi
tapasztalatokkal bírni, gondoltam, mert akkor én is megjelölhetnék egy helyet a
világban, ahogy Moldvay megjelölte azt az észak-amerikai erdőt!
Álmomban már megjelentek a porhanyós szélű lyukak, olyan volt az udvar, mintha
giliszták túrták volna föl. Hamarosan kiszáradtak a fák, elszáradtak a virágok.
A föld nedves lett, majd büdös, mintha rothadna, de aztán a feltámadó szélben
pillanatok alatt kiszáradt, és porlani kezdett. A szél eleinte maroknyi port
emelt föl, nemsokára aztán terebélyes porfelhőket kergetett. Vitte el a
szürkévé vált anyaföldet. Párnát húztam a fejemre, hogy ne halljam a süvítését,
de az mindenen áthatolt. Asszonyomhoz bújtam, s miközben rémülten öleltem, a
szobában is végigsepert a szél, elfújta takarónk, és éreztem, hogy asszonyomat
is elhordja mellőlem; a semmit ölelem.
Rémes, hogy mindent tudunk, pedig amit nem tudunk igazán, arra volna
szükségünk.
LÁNG ZSOLT