Bölöni Domokos

HANGOK A SEMMIBŐL

Az öregember állítólag nagy világtekergő volt, Amerikát is megjárta, de úgy látszik, nem tudott meggazdagodni, másképp minek jött volna haza. Amikor egyszer csak füstölni kezdett a Mákföld alatti kis házikó kéménye, s ebből a falu megtudta, hogy viszszatért oda a régi lakó, az öreg már olyan egyedül volt, akár a roskadozó vityilló a domb alatt, egymagában a kurta sikátorban, alig pár méternyire az erdőtől.
Napi programja azzal kezdődött, hogy leballagott a szövetkezeti boltba, megitta a két, szirupos monopolt, vett hozzá fél kiló kekszet, egy csomag Naţionálét, s kampós botjára támaszkodva szép csendesen visszabattyogott. Ez fél délig is eltartott, mert akivel csak lehetett, szóba ereszkedett, le is ült a kapuk előtt árválkodó padokra, melyek igazából csak vasárnapokon teltek meg kártyázó férfiakkal, pletykálkodó fehérnéppel – de mire hazaért, így is sikerült összeszednie egy-két javításra szoruló cipőt, gumicsizmát, melyekkel aztán elbíbelődött a nap hátralevő részében.
Napszentületkor ismét megjárta ugyanezt az utat, vásárolt egy újabb csomag cigarettát, kikérte a két deci monopolját édesen, és a bolt filegóriájának karfáján üldögélve elszopogatta.
Sokan irigyelték, mert akkoriban kevés embernek járt nyugdíj, az öreg pedig minden elsején ott várta a lépcsőkön a lóháton érkező postást, aki lentről, a harmadik faluból hozta a pénzt, és mindig kapott öt lej borravalót. Amíg divatba nem jöttek a műanyag talpú cipők, a javítgatásból kikerekedett a cigarettára meg a monopolra való, a nyugdíjból pedig egyszer csak vásárolt magának egy hatalmas nagy rádiót. Ezt azonban csaknem egy esztendeig semmire se használhatta, mert az ő házikójába nem kötötték be a villanyt. És mivel elég messzecske volt a legközelebbi szomszéd, hát jókora összeget vasaltak be tőle a huncut szerelők, három póznát fizettettek meg vele, holott csak kettőre volt valójában szükség.
Ekkor már kezdte cserben hagyni a látása, ezért újságot sem járatott, és a boltba is csak hetente egyszer, rendszerint szombaton járt le, egész liter monopolt vásárolva, s egyúttal a kenyerét is elhozta a negyedik szomszédból, ahol minden szombaton hajnalban sütött az asszony pénzért neki is. Megtörtént, úgy évenként egyszerkétszer, hogy jókora csomagot kapott, főleg télidőben, mikor nem romlik meg olyan könnyen az élelmiszer, a postás szerint még csokoládé is volt benne, amit akkor figyelt meg, mikor a sok rázkódástól az egyik ilyen „marmaládés” láda hitvány deszkája beszakadt. Az öreg sosem beszélt erről, így hát csak találgatták, kije lehet valahol a messzi idegenben, aki lám, néha-néha mégis gondoskodik róla. Csakis asszonyféle, mert férfiember nem foglalkozik ilyesmivel. Aki öregnek városra szakadt fia volt, egyikük sem kapott csomagot, hanem inkább pénzt.
Ahogy a látása fokozatosan kezdte cserbenhagyni, a rádióban lelte minden örömét az öreg. Reggeltől estig, gyakran éjszaka is járatta, mert rossz alvó volt, mint minden ilyen vénség. Tűzifára nem volt gondja, mivel nyáridőben annyi szárazságot húzgált le a Bükkből, s vagdalta is fel, hogy márciusig is kitartott. Mióta nem javítgatta a rossz lábbeliket, senki sem járta a házát, a lóhátas postáson kívül, akinek ezért most már tíz lej borravaló dukált és egy pohár monopol. A karácsonyi kántálók is legszívesebben megfeledkeztek róla, főleg, ha fekete karácsonyt fogtak ki, a sáros latyakban féltették kivikszolt csizmáikat. Nyáron viszont oda jártak vízért a pásztorgyerekek, mert mióta a falu felhagyta a régi temetőt, amely a háztól nem messzire, a Bükk alatt, a Gyertyános legelője mellett szomorkodott, a patakon innen, hát itt járt ki a csorda reggelenként, csinos grádicsokat képezve az agyagos, mindig vizes úton, egyik suhanc szinte belebukott a kútba, s más reggel másodmagával, fejszével, fűrésszel, kalapáccsal-szeggel jelent meg, kipótolták a korhadó deszkákat a káván, s a gém végére odakötözték azt a régi-régi váltóekét is, mely félig a földbe süppedve várta a világvégét a kunyhó háta mögött.
Egy teleholddal ragyogó, gyönyörű nyári éjszakán, amikor megint nem tudott elaludni s erre-arra csavargatta a rádió keresőgombját, kétségbeesve állapította meg az öregember: megsüketült. A legnagyobb hangerőre állítva sem hallott semmit. Előbb még arra gyanakodott, hogy tán a készülék hibásodott meg, de a varázsszem meggyőzte az ellenkezőjéről. Akkor kibotorkált valahogy a holdvilágra, melyből rossz szemei csak valami halvány, sárgás fényt eresztettek át – a rádióból tudta azt is, hogy épp holdtölte van –, és az ajtó mellé támasztott szekercével kopogni kezdett a feljáró mállatag terméskövein. Nem hallott semmit.
Odabent azért még verni kezdte a serpenyőt egy koszos kanállal, de ebből sem hallott meg semmit. Megsüketültem, mondta hangosan.
Megsüketültem! Süket vagyok! Süket! süket! sükeeeee!
Hiába, fülei nem fogadták be saját hangját sem.
Az a barna pásztorgyerek vásárolt aztán be a boltból. Felírta, mit vegyen, elszámoltatta, s tíz lej a jutalom. A rádiót előbb el akarta adni, jött is egy táskás, ötszáz lejt kínált érte, az öreg felháborodott, elzavarta. Rosszul tette, mert ugyanez a fickó később – persze nem ismert rá – ötven lejjel többet inkasszált be aztán a villanyért, és a visszajáróból is lecsípett egy huszonötöst. Ezt azonban az öreg természetesen nem vette észre. Később már a kenyerét sütő szomszédasszony gazdálkodott a pénzével, teljes ellátás fejében, férje pedig a tűzifáról gondoskodott, miután rájuk íratta a „bennvalót”. Ennek értékét a háztól a Mákföld széléig felfutó gyümölcsös keskeny szalagja adta, nem is annyira a gyümölcs – mert abból itt mindenkinek elég termett –, mint inkább a kaszálható dús fű miatt, ez három kaszát is megbírt egy évben.
Akkorra már csak pár család maradt a kis faluban, a többit beszippantották a környező városok gyárai-üzemei, az öregebbje pedig ökrök vontatta szekéren jutott el végső állomására, a Bangar fölött nyitott új temetőbe, ahol érvényesült a legteljesebb egyenlőség, amit csak ember kaphat a halálban: a tanács rendelkezése folytán nemre, vallásra, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül minden elhunytat a Kripta köré temettek, oda, abba a száraz agyagba, arccal napkeletnek, ahol a falu egykori urai ezidáig háborítatlan privilégiummal aludták tovább az életüket. Álmodozó, kissé hóbortos, a többihez képest ugyancsak szegény földesurak voltak ám ezek, utolsó sarjuk a cselédjét vette feleségül, s azzal vonta magára a figyelmet élete utolsó heteiben, amikor is, akár az öreg világcsavargó, kampós botjára támaszkodva járt-kelt a faluban, elfogadva a salátalevest s a túrós puliszkát, mikor mit kínáltak a könyörületes parasztok, hogy legújabb találmányát már alkalmazzák is a Tengerentúlon. Ez pedig nem más, mint egy ravasz köpőcsésze, melybe, ha beleköpnek, hát – visszaköp.
Nem maradt más játékszere az öreg suszternek – mind így emlegették, míg éltek, akik ismerték –, mint a hatalmas nagy rádió. Bekapcsolta, tudta, mikor melyik adó milyen állandó adása következik, és elgyönyörködött a varázsszem játékában, villódzásaiban, váltogatta a hullámhosszokat, mintha minden a régiben.
És aztán csak egy zimankós téli éjszakán, aznap nem is hozták fel a két napra szóló eledelét meg a cigarettáját – pálinka helyett valami savanyú vinkót kapott, egy liternyit egy hétre –, s a tüze is kialudt, égette a villanyt, csavargatta a keresőgombot, és, uram, istenem.
A rövidhullám sávján, pontosan a közepén. A vonal mellett a 10-es szám látszott, vette a tintaceruzát, megnyálazta, és hosszas kínlódás után sikerült hozzávetőlegesen bejelölnie. Szóval, ott – egyszer csak megszólalt! Illetve: hallott! Hallotta!
Tisztán és élesen, jól kivehetően hallotta az adást. Azonnal „megnézte” az órát, a régimódi, súlyokkal felhúzós ingaórát a falon, s egyeztette a zsebórájával is, a Doxával: hajnali háromtól tartott az adás fél ötig. Zenével kezdődött, ez valami jelzés vagy himnusz vagy miféle lehetett, aztán egy mély férfihang köszöntötte a hallgatókat, majd egy másik, valamivel tenorabb is bekapcsolódott, és együtt mondták el a híreket. Ezt követően ismét zene szólt, de nem sokáig, mert rögtön rátértek a részletes tudósításokra, ezeket kis színes zene- és dalbetétek tarkították, később pedig interjúk, kulturális hírek, beszámolók következtek, végül meg klasszikus zene, melyhez nem sokat értett ugyan, de a hangszerek tiszta hangzása és harmóniája miatt már korábban is előszeretettel hallgatta. Ráismert például a rabok kórusára, az öröm ódájára. Főleg a műsornak ez az utolsó, csaknem félórát kitevő része jelentett maradéktalan boldogságot az öregnek.
Hiszen a többit, a „szöveges” részeket, bár a lehető legélesebben, legtisztábban hallotta – nem értette, egy szót sem értett az egészből, s arra sem tudott rájönni, miféle nyelven hallja. Holott a beszéd irama nem volt gyors, inkább lassú, megfontolt, sok volt benne az e hang, ami némiképpen egyhangúvá, majdnem mekegővé tette, valamint az is feltűnt, hogy a legtöbb szó előtt valami torokból vagy honnan jövő á hangot használnak a beszélők, és ez nagyon mulatságosnak tűnt, míg meg nem szokta.
Attól kezdve feszült várakozással teltek a nappalok, nagyokat szunyókált, vagy a házikója elé ülve kukoricát fejtett-morzsolt annak az asszonynak, aki immár az egyetlen kapcsolata maradt a faluval. Nem tudta, hogy a falu már nem falu, népe rég leköltözött a völgyi községbe, a pásztorgyerekek sem jöttek többé vízért, és arról sem volt tudomása, hogy az a szerencsétlen asszony tulajdonképpen az ő szerencséje: az urát odaütötte egy rönk, amikor a fát szállították, és csak azért maradt itt, hogy a férje emlékének éljen, virágot ültessen a sírra s gondozza. Egész nap arra várt csupán, hogy eljöjjön az éjszaka, a három óra, s bekapcsolhassa a rádiót. Megpróbálta ugyan elmondani az asszonynak csodálatos felfedezését, de az csak bólogatott szomorúan, mintha azt gondolná: lám, meghibbant szegény. Ezért aztán egyedül örült a csodának, és egy idő után nem kis meglepetéssel fedezte fel: kezdi érteni azt a fránya nyelvet. Amikor a bemondó a szokásos köszöntéssel indította a híradást, az öreg visszaköszönt. Majd hangosan kezdte kommentálni a hallottakat, bosszankodott is, ha rossz hírt hallott, fejét csóválta a furcsaságokon, nagyokat kacagott a hetente kétszer sorra kerülő tízperces humor-összeállítás tréfáin.
Az özvegyasszony rémült arckifejezéssel állapította meg egy reggel, miközben az alsóneműjét szedte össze mosásra, hogy az öregember valami furcsa, érthetetlen nyelven beszél. Gyorsan keresztet vetett, többször is, mert ilyent még nem hallott, nem látott soha. – Maga teljesen megbolondult! – kiáltotta a fülébe, ahogy csak a száján kifért, de persze az öreg nem fogta fel, és tovább hadovált, nagyokat bólogatva, derűsen mosolyogva.
Bizonyára megérintette a tisztátalan, borzadt meg az özvegy. Félelemmel közeledett a sikátorhoz, sosem mulasztotta el a keresztvetést, a „Távozz tőlem, Sátán!”-t, és amíg ott tett-vett, rendezgetett-matatott az öreg körül, mindvégig hangosan imádkozott. Az öreg pedig, amint észrevette az érintéséből, hogy megjött, már kezdte is az ördögi szövegelést, mindannyiszor kétségbeejtve ápolóját, aki aztán emiatt mind ritkábban merészkedett fel hozzá, de ezt az öregember már alig sínylette meg, hiszen úgyszólván csak kecsketejbe áztatott kenyéren élt, az italt s a cigarettát nem kívánta. Testi ereje azonban még így sem hagyta el, az arca szép piros volt, vakon is jól tájékozódott az udvaron, maga járt ki bajára is, sőt még fát is vagdalt, az apróbb ágakat könnyedén tördelte kicsorbult szekercéjével, és tüzet tenni sem került különösebb erőfeszítésébe. Egész jól elvolt ő ott egyedül.
Felhőtlen, derűs boldogságban a rádiójával.
Amíg hirtelen-váratlan el nem hallgatott az is. Hiába kapcsolta be a szokott időben, melyet immár, hogy nem tudta leolvasni az órát, ösztönével hajszálpontosan megérzett, a készülék nem szólalt meg. Körültapogatta, s megértette: hideg. Elvették tehát a villanyt. Ebbe belenyugodott-forma, de azért félóránként újra és újra bekapcsolta s tapogatta, melegszik-e már. Nem melegedett.
Máskor is szokták elvenni az áramot, kivárta hát valahogy a következő éjszakát. És a rákövetkezőt is. Kénytelenségében maga kezdte el mondani a híreket, utánozva előbb a férfi, majd a női bemondó hangját, hanglejtését. Közbe-közbe „zenét” is „sugárzott”.
Nem tudta, mert nem tudhatta meg semmiképpen, hogy végleg befellegzett az ő csodálatos boldogságának, mivel odalentről kocsival érkező szerelők egyszer s mindenkorra levágták a hálózatról a falut. Sivár egyhangúsággal teltek a nappalok és éjjelek, öszszefolytak, és már teljesen elveszítette az időérzékét az öregember. Amikor végre mégis megértette, hogy itt nem csupán egy-két napig tartó áramszünetről van szó, egyik pillanatról a másikra omlott öszsze, mintha kiszakították volna a szívét. Elszédült, alig találta meg az ágyat, leroskadt rá, és úgy feküdt, nagyon-nagyon sokáig, nyitott szemmel, teljes sötétben, teljes süketségben, testét hihetetlenül könnyűnek érezte, szétporlónak, hangokká töredezőnek, ama különös és a sok-sok boldog éjszakákon elsajátított nyelv szavainak, amint a semmibe foszlik az éter hullámain.
Fehér e hangok röpítették messze-messze, beláthatatlan távolságokba, fekete a hangok kapták el, s próbálták mély szakadékba rántani, ő azonban megkapaszkodott, és az utolsó pillanatban sikerült elkerülnie a borzalmas zuhanást.
Az özvegy aznap kora reggel a völgyi faluba gyalogolt bevásárolni, na meg felvenni a férje után járó pénzt és az öreg nyugdíját. Késő este lett, mire nehéz átalvetőjével hazaérkezett. Már a falu szűk bejáratánál megtorpantotta a Bükk alól egyenes oszlopban fölszálló füst látványa. Lihegve lábított, fohászkodva, jajistenemezve. Az öreg ember házikóját azonban meg sem közelíthette. A lángok már jórészt felemésztették, sírva, tehetetlenül szemlélte a szerencsétlenséget. Szerencsére (?) éjszaka kiadósan esett, de a halálra rémült asszony virrasztva töltötte az éjszakát, nem jött álom a szemére, csak hajnal tájban nyomta el a fáradtság.
Valahogy erőt vett magán, s felmerészkedett a sikátorhoz. Az üszkök között turkálva keresni kezdte az öregembert. Vagy ami belőle talán mégis megmaradt. De nyomát sem lelte a porrá égett ócska bútorok hamvai között.
Minden porcikája reszketett, amint átalvetőjét ismét a vállára kerítve, folyton vissza-visszanézve újólag elindult a völgyi faluba, hogy hírt vigyen az öregember házának pusztulásáról.
Az csupán rettenetes félelmével, rendkívüli lelkiállapotával magyarázható, hogy furcsa, idegen nyelvű beszédet hallott a levegőből.