Balla Zsófia

Mégis

A gettók népeinek

Forró őszi tenger
magában elmerít.
Az ágak hálója között
fény ficánkol s a házak,
mint mélybe-süllyedt, roncs hajók,
mind csigatelt s elázott.

Elindulnak a hosszú vonatok.
Anyák búcsúznak, elfeketült arcúak, vakok:
fájdalomtól, mely mint bánya, mély. –
nincs zug, menekvés, nincs jog, nincs segély.
Sír a szó bent, mint a kisgyerek,
zártan áll a gyümölcsteli ház.
A mosolyod fehér sajtdarab.
Nem ütheted meg, ki megaláz.
Ha meglazul a vaskéz legbelül.
szárnyas lélegzeted fönt repes.
Szurokperspektívában városod,
görcsös vájatú térben vasrepesz.
Szirénahang ég a tér felett.
Zsoldosok fogas száján ugrál a szó.
Letérdelnek megtett útjaid.
Számológépen csattog a csontgolyó.

Kiállsz a Hold és Csillagok közé,
ösztöneidben ott matat a tél.
A széna, gomba illatába szállsz,
szerelem szárnya legyez, pofoz, ölel.

Szülök szerelme, akik a halálból
a szülőföldjükre megtértek: magad
vagy e hűségnek gyümölcse, hajolj meg
előttük, kezükre borulj, ha szavad elakad.

Az ének fogyóban: csak panasz vagy vigasz:
nem meghalni születtünk ide.
Ahol születtél, most azon a földön
megmaradni és ölelni akarsz.

Csöngettyűs beszéd jár körötted,
mint a bélpoklosok előtt.
Félreverve rímek harangját,
forgatván a kerepelőt.

Tanúnak lenni, észtvesztő az is.
Túlélőnek lenni: életfogytiglani.
A veszítésnél nincs feneketlenebb.
Ebből senki meg nem fog váltani.
 
Nincs, aki fölvehetne még,
ha elfogy erőd.
Anyád él, már csak ő.
Beméred a távot, az időd.

A létezés kövecskéi, fogai
homokízű, tejízű szavak.
Egy más állatfaj gesztusai itatnak át,
a Szamos fölött – hinnéd? –
sirályok szállonganak.
Szemed-füled cseng,
túlgerjesztett a látvány.
Hiteden kívül senki sincs veled.
Az Isten
jeltelen, jelenléte kitüntet, rád bízza,
mit teszel, belehalsz-e, rabságodban
szabad vagy.
A fű szála sem rebben.
Életed minden perce kiáltvány.
A nézők
tapsolnak, a lelátókról leszólnak, kiabálnak,
lengetik a kedves zászlókat. Közben esznek,
írnak, olvasnak, élnek. Ők ott, te lent. Bent.
Összezárva tigrissel, oroszlánnal, nyilvános,
eldöntött viadalra. Forgószélben pörögnek
a tribün fölött az évszakok, a díszletek.
Éles
salakra, nejlonfűre lépsz.
Szavak gyolcsába burkolod magad,
és néven szólítod, kit ott találsz.

*

Fagyott erdőben télen nő a láz.
A hóesés uszályként követ.
Lucskos, kocsonyás a világ.
A falon lángbetűk helyett plakát.
A kényszer sokféle szava
kinyúl, mint óriás medvemancs, utánad,
s kihűlt teád sincs időd már meginni.
Kintről benéz a sötétség.
Bent, mint szálon az óndarab,
függőleges félelem himbál.

*

Ne ily halált adj, Istenem!

Jeled, szavad nyújtsd, az elmondhatót,
nem fogszorítva, ökölszorítva zártat.
Bíró légy fölöttünk, nem Bakó.
Világosság légy, vezérlő, igazra vivő,
légy bennünk, légy általunk levő,
légy szó és irgalom. Legyél!
Szíved verje az üllőt,
fénybe és borba züllőt,
lepke a lélek, repülne,
rebben s előle merülne,
a félelem, a pillangós lovú árny.
Hited az Úrral hegedül,
ki térdig karénekben áll,
vénséges falusi királ.
Sűrű drótkefe az idő,
tépi hajad, de újra kinő.
A túlcsorduló sugárzás befon,
ki nincsen itt, az beszél velem.
Úgy zörög a húr is, mint a lánc.
Kacagsz, zenélsz, hogy belerendül az ég is!
Nézz föl az évente megtérő vadludakra,
rikoltsd rajukkal:
Mégis!

(1988)


A párbeszéd

Híd hajol meg így a súly alatt,
ahogy belül görnyeszt a szenvedés:
már nem elég a betevő szó, falat,
már minden dac és hallgatás kevés.

Alattunk áradat viszi, mi elhordozható,
fejfát, cipőt, könyvet, zsákokat.
Imánk sem kapja meg a Mindenható,
a levél tűzön ég el, mint a kárhozott.

A gyermek cukrot, mesét kunyerál;
titkos földrengésben leng a lámpa,
mocskos vizet köhög a csap,
kint-bent szél fúj, söpri-rázza
a hidat, muskátlit, a gerlét a mélybe, lecsap.

Életveszélyes évszak, csontig fázott nyaram,
fényes vizet bont, zászlóját lengeti:
sekélyes sors ragályát az Úr mért engedi?!

– Hogy csupasz szóval, kézzel is, állj föl.
Védd magad.

(1987)