Kár
Ahogy egy egyszerű, egytagú szó kontextushoz kezd kötődni, ahogy valamiért, tetszőlegesen mindig észbe juttat valamit (ugyanazt), az revelációszerű tud lenni. Azzal a szóval akartam kezdeni ezt a Deleaturt, hogy Kár. Az olyan deleaturos. De el is visz egy történet felé, amelyre először, a Harmonia caelestis 312. oldalán nem figyeltem fel, csak most, a Javított kiadást olvasva: „Édesapám fölszólította a gyerekeit, mondjanak mondatot az apjukról. Pontosabban: ha mondani kéne egy mondatot (szót, történetet), mi volna az. (...) Azok hallgattak. Egy szót sem értettek. Édesapám segíteni próbált. Hát például, hogy meghal, és hogy akkor, hogy akkor mit mondanátok. Kár.”

Kár, hogy az áprilisi Látóban nem láthatni már a tartalomjegyzékben, hogy milyen könyvről szólnak az Élet és Irodalomból válogatott kritikák. Kár, hogy túl sok az olyan kiadó Erdélyben, amely nem, vagy alig alkalmazza a fülszöveg lehetőségeit. Amely pedig válogatásoknál vagy újrakiadásoknál fontos lenne. Kár, írtam volna, erről szólt volna ez a Deleatur, de ez a szó most már nem engedi, egy szó miatt írok inkább a Javított kiadásról, pedig még nem akartam. „Quoth the Raven, ’What a pity’” – írta volna Edgar Allan Poe, ha magyarból kellett volna fordítania A hollót.
Esterházy Péter új könyve látszólag az édesapjáról szól, valamelyikről azok közül, akik a Harmonia caelestisben szerepelnek. De nemcsak róla. A Javított kiadás egyik leginkább önkínzó része az, amikor E. P. újraolvassa alighogy befejezett nagyregényét az alighogy birtokába jutott információk felől, és azt az édesapát keresi benne, akiről a Javított kiadás szól. Aki a magyar politikai rendőrség ügynöke volt. Ilyen szempontból a Harmonia igen prófetikus, mint azt szerzője is konstatálni kénytelen, és keserű szájízzel „örülhet” az olyan mondatoknak, mint amellyel az előző könyv indul: „Kutya nehéz úgy hazudni, hogy az ember nem ösmeri az igazságot.”
Amikor valaki azt mondja, hogy „kár”, és komolyan is gondolja, azért mondja, mert megbukik egy forgatókönyv. Felépül egy gondolatsor, gondolatban megnyerődik a lottófőnyeremény, aztán mégsem. De abban, hogy „kár”, nincsen érzelemkitörés. Rezignáció van, feldolgozási folyamat van, a „kár”-mondás része a feldolgozásnak. Ez az, ami nemigen mondódik, amikor meghal egy édesapa. Hiszen éppen erről van szó: oda szeretnénk eljutni, az önzőség arra ösztönöz, hogy egyszer majd csak annyit mondjunk egy ilyenre, hogy: kár. De nem lehet azt mondani. Legfeljebb azt, mint Márai életéről (haláláról), hogy: kár, hogy nem érte meg a sikert, a rendszerváltozást, a. De ez a mondat már másvalamiről szól.
Annyit akarok tehát csak mondani, hogy az egész Javított kiadás olyan, mint amikor „kár” van. Miközben minden az ellen dolgozik, hogy azt lehessen mondani: „kár”. E. P. számára ez a viszonyulás lehet a legnehezebb. A tények ellene dolgoznak: a Harmonia caelestis egy édesapa-figurának emelt monumentum, Esterházy Mátyás ügynöki múltja egy édesapa-figura széttörése. A szöveg is ellene dolgozik: az érzelemkitörések, a szitkok, a könnyek, amelyek a Javított kiadás szövegébe íródnak, a rezignáció, a távolságtartás pozícióját, lehetőségét rombolják. Miközben maga a gesztus, az ügynöki dossziék (részleges) publikálása, s a rá vonatkozó feljegyzések nyilvánosságra hozatala az önfegyelem, a rezzenéstelenség gyakorlatai.
Vannak a múltnak olyan rétegei, amelyek feldolgozását nem lehet megúszni. Erről szól ez a könyv, és persze más könyvek, más módon (némiképp hasonló, a feldolgozást sürgető példaképpen Szabó Gyula Képek a kutyaszorítóból című könyve jut eszembe). E. P. tartva tart attól, hogy a Javított

kiadás után másfajta könyveket ír majd, mást tud csak írni majd, mint amit korábban. (Bár, paradox módon a Javított kiadás nem más / még /, olyan.) Kár.
E. (A.) P. hollója az ablakpárkányon tollászkodik, és mondja: Schade. Ne yazik. Păcat.

BALÁZS IMRE JÓZSEF