André Aciman

Földalatti
Amikor a Hetedik sugárúti metró a Nyolcvanhatodik és a Kilencvenhatodik utca között száguldva rövidke belátást enged egy sötét, modernnek tűnő katakombaféleségbe, óhatatlanul felmerül a kérdés: Mi az? A Broadway alatt futó metró ablakában hirtelen megvillan a kőkorszaki barlang szelleme. Dante és Kafka képzelhetett el ehhez hasonló helyeket. A falak 70es évekre jellemző, vastag graffititől maszatosak, miközben valami egy peronra emlékeztet tele szeméttel, szürke félhomályban álló hely, amiről a városok többsége szívesen nem venne tudomást.
De mi csak bámulunk, egészen addig, amíg fel nem tűnik, mint egy süllyedő hajó oldalán a festett betűk, a mesélő, halvány mozaikon a megálló neve: Kilencvenegyedik utca. A név egy magasabb ponton újra feltűnik, keretezett arany betűkkel díszített terrakotta, tipikus kombinációja a Heins & La Farge alkotta pajzsdísznek, általában ezt a céget bízták meg metrókerámiák tervezésével.
A Kilencvenegyedik utcai megálló felkeltette a kíváncsiságomat, miközben a metró szeszélyesen megállt előtte. A metró álldogált a megálló előtt, és én e kényszervárakozás alatt felfigyeltem erre az elhagyott állomásra. Először hosszabban rátekintve jöttem rá, hogy mi hiányzik a peronról: a régies fa jegyárusítófülke és a padok. A padokat, mondja Joe Cunningham, a közlekedéstudomány történésze, tűzveszély miatt vitték el, míg az eredetileg a húszas években beépített forgóajtókat alkatrészeinek újrafelhasználása céljából szedték szét. A falakon semmi nyoma a reklám plakátoknak. A lezárt WC ajtaja alig észrevehető a hangoskodó grafittimaszat mögött.
Természetesen nem volt kijárat az utcára, csak egy fénycsík világított rá a lépcső csontváz fokaira. A megálló hátsó részénél alig észrevehető, különböző stílusú csempék és díszítések megtestesülései arra utaltak, hogy ugyan a megálló tiszavirág-életűnek bizonyult, egy renoválást azért még megért.
Hasonló átalakítás nem szokatlan a New York-i metrón és magán a városon sem, ahol minden minták és rétegek egymásra rakodása, pótlások és toldások összeigazítása, olyannyira, hogy az eredeti törésvonal alig észrevehető. Sem az eredeti, sem az új minta nem látszik igazán. Metrófolyosók,
lépcsők és bejárati ajtók, telefonfülkék számára kiépített, csempézett benyílók tűntek el újonnan emelt falak mögött, melyeken összeeszkábált szerszámoskamrákra nyílnak összeeszkábált ajtók. Kétes tevékenységek gyakorlóhelyeként elhíresült, ősrégi férfi WC-k alakultak át modern újság- és cukorkaáru bódékká.
Valójában semmi nem lett elpusztítva, szétszedve odalent, viszont minden kísérleti és alaktalan. A peron szélességétől a lámpafoglalatig és az oszlopok (kerek, négyzetes, fémből készült) formájáig minden átváltozott egy kevéske négyzetméteren belül, és elárulja, hogy a város mennyire kényszerült demográfiailag megfelelni az új elvárásoknak.
A Hetvenkilencedik, a Nyolcvanhatodik és a Száztizedik utcai a Broadway-nál lévő megállók peronjain furcsán elhelyezkedő jegyárusítófülkék logikátlansága megbocsátható, ha tudjuk, hogy a mainál sokkal rövidebb metrószerelvényeknek megfelelően helyezték el őket. Mindez azért, mert a Nyolcvanhatodik és Kilencvenhatodik utcai peronok kétszer akkorára lettek nyújtva, hogy tíz kocsihosszúságnyi szerelvényeket is fogadhassanak, nem úgy, mint a Kilencvenegyedik utcai megálló, mely beszorult a kettő közé, mintegy érintette őket. Elavulttá vált, mint az írás a falon. Lejárt az ideje, csak úgy, mint a Tizennyolcadik utcai, az East Side-i, a Worth utcai és a City Hall megállónak a városházánál. 1959. február 2-án a Kilencvenegyedik utcai megállót végleg megszüntették.
Középkorú New York-iaknak mára alig hiányzik a megálló. Mint egy elhunyt barát, akinek a neve titokzatosan eltűnt a manhattani telefonkönyvből, a Kilencvenegyedik utcai megálló nem létezik többé egyetlen közlekedési térképen sem. Kihalt. Vagy, lehet, hogy csak elcsökevényesedett?
Valóban, a kérdés, amit felteszek, miközben elhaladok a Kilencvenegyedik utcai megálló előtt, nem egyszerűen Mi ez? vagy Mi történt itt?, hanem inkább vágyódó és kézzelfogható: Mi lenne, ha? Mi lenne, ha nem hagynánk a két másik között vesztegelni, hanem ha a kocsivezető valami őrült kísértésnek eleget téve megállna a Kilencvenegyedik utcai megállónál, bemondaná annak nevét, és saját hangjának varázsától ihletve kinyitná az ajtókat, hogy az utasok leszállhassanak? Néhány utas félálomban és kábultan ki is szállna, elindulna elképzelt forgóajtók felé, elmennének a múlt századi jegyárusítófülke mellett, felkapaszkodnának a lépcsőkön, és kijutnának a kora esti fénnyel mosott utcára, mint ahogy az utasok azt tették hat évtizeden át egészen addig a negyven évvel ezelőtti végzetes napig.
Mi lenne, ha egy fél pillanatra az ötvenes évek hirtelen újraéledne, ugyanúgy, mint amikor a felidézésük gyökeret ereszt, ha arra gondolok, hogy nem a háború előtti oldalsó bejáratot használom, hanem a Riverside úti, megszüntetett főbejáratot, amin már senki nem jár ki be, de ami, mivelhogy lakat van rajta, az elmúlt idők kapujának szerepét játssza?
És mi lenne, ha alig egy saroknyira a New Yorker színház várna a Nyolcvanhatodik utcánál, és kissé odébb, a Riviera és a Riverside színházak a Kilencvenhatodik utcánál? Mi lenne, ha ebben az évben Fekete Orfeuszt, a Szoba a csúcsont, az Észak északnyugatnált, a Négyszáz csapást és más késő ötvenes évekbeli filmeket vetítenének? Mi lenne, ha a dolgok nem mindig tűnnének el? Mi lenne, ha az idő más útvonalat választana, mint a metró, amikor felújítják a vágányokat? Nem visszafelé, másféleképpen: vágány, melyet nem igazán értünk, és amelynek titkos átjárói összekötik az újat a nagyon, nagyon régivel, és amelyek csak a hangos, sárga szerelővagonnak tűnnek elő a semmiből a halál-sötét éjszakában, ami úgy dübörög el, mint egy lefokozott isten.
Mi lenne, ha a mostani halálos csend ellenére ez a megálló lenne annak a földalattinak a bejárata, amely lényegében véve nem a városban, hanem bennünk létezik, és amit látunk benne, az az, amit magunkban nem merünk felfedezni? Mi lenne, ha csábító jelenléte ellenére a Kilencvenegyedik utcai megálló nem az időről szólna, nem arról, hogy mennyire gyűlöljük látni, amint eltűnnek bizonyos dolgok, nem arról, hogy napról napra tapasztaljuk, amint a helyek egyre elhagyottabbak és haszontalanabbak lesznek? Ehelyett mi lenne, ha ez a földalatti üreg lenne az alteregóm, egy metafora a lüktető, mocskos, rémületet okozó zárka énünkben, ami ugyanolyan magányosnak, elhagyottnak, rossz helyen és nem szinkronban levőnek érzi magát mindenkivel a földkerekségen, amitől mi is rettegünk, bár próbálunk elrejtőzni, buzgón takargatjuk merevségünket azt remélve, hogy metrónk gyorsan maga mögött hagyja ezt a megállót és elvisz minket, mint olyanokat, akik már látták Hádészt, az élők közé?
Végül egy napon, egy kis csoport metrórajongóval meglátogattam e régi megállót. A Boerum Place és a Schermerhorn utca kereszteződésénél levő New York-i Közlekedési Múzeum szervezte túrát Cunningham úr vezette. A Kilencvenhatodik utcánál szálltunk fel a helyi érdekű Broadway-vonal első kocsijára. A Kilencvenegyedik utcánál a metró valóban megállt, csakúgy, ahogy elképzeltem. A kocsivezető kinyitotta a legelső ajtót, és a megrökönyödött utasok ámulatára kiszálltunk. Az ajtó bezáródott és a metró továbbment. Mindenki minket nézett, mintha kísérteties időutazók lennénk. E modern földalattin kóborolva híres költőkre, a Lascaux-i barlangokra és a Majmok bolygójára próbáltam gondolni, de miközben átvágtam magam egy sűrű koromtakarón, csak a mocsokra és a patkányokra tudtam émelyegve koncentrálni.
A peron tele volt szeméttel: törött gerendák, tépett kartondobozok, eldobált műanyagpoharak. A megálló nemcsak a múlt maradványa volt, hanem a vakondemberek lakóhelye is egyben. Ez elég arra, hogy megzavarja a jövő régészeit, akiknek munkája, jutott hirtelen eszembe, nemcsak az, hogy kiássák a múltat, hanem az is, hogy összekaparják az illegális letelepedők hátrahagyott holmijait azokon a helyeken, amelyeket a civilizáció már nem használ, és a hontalanok sajátjukká tettek.
Ott álltam és bámultam azt, ami valaha fénylő csempe volt a tökéletesen arányos megálló falán, a tökéletesen ívelő peronon. Mint minden műkedvelő régész azért jöttem ide, hogy a város múltjának nyers sejtjeit megdöfködjem és lássam, hogy érinti meg az idő még ezt, használaton kívüli metrómegállót is, és mint a rétegeket Trója alatt, végül megszenteli.
Látni akartam, ahogy mozdulatlan tárgyak nemet mondanak a felejtésnek, és arra utalnak, hogy minden város – mint az emberek, mint a teleírt pergamen, mint egy ősrégi templom alatti római szentély – nemcsak egyszerűen nézi önmagát, hanem emlékezik is, mert az emlékezésben rejtőzködik az újjáépítés, az életben maradás és a folyamatos létezés vágya.
Tudtam, hogy soha többé nem jövök ide vissza. Viszont avval is tisztában voltam, hogy soha nem felejtem el ezt a metrómegállót. Néhány nap múlva újra erre visz utam, és újra és újra, és mintha soha nem szálltam volna ki és meg kellene ismételnem valamit, állandóan a múltra gondolok, akárhányszor elrobogok a metró helyi érdekeltségű Broadway-vonalán, a Kilencvenegyedik utcai megálló előtt újra és újra azt kérdezném magamtól. Mi lenne, ha egy napon a metró megállna, és én kiszállhatnék?
GYUKICS GÁBOR fordítása


ANDRÉ ACIMAN Alexandriában született, Egyiptomban, Olaszországban és Franciaországban nevelkedett, a Harvardon szerezte diplomáját, rendszeresen publikál a New Yorker, a New York Review of Books, a New York Times, a New Republic és a Commentary hasábjain, irodalmat tanít a Bard egyetemen, Manhattanben él. A Földalatti (Underground) című írása a False Papers, Essays on Exile and Memory (Megtévesztő iratok, Esszék száműzetésről és emlékezésről) kötetből való.