Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2002. május, XIII. évfolyam, 5. Szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Balogh László

Az álmot, az álmodott történetet...
Vannak emberek, mint amilyen Pongor is, akiknek már induláskor minden összejön...
Itt nem feltétlenül apuka termetmagasító pénztárcájára gondolok, ami akár egy tégla a fotón, diszkréten hozza színbe a dolgokat, habár, valljuk be őszintén: ez sem teljesen elhanyagolható szempont. Mert hiszen ez is szerepet játszott, és nem keveset, Pongor igazi Pongorrá válásában. Merthogy Pongorrá, azaz fogalommá vált, az kétségtelen!
Na de ne vágjunk a dolgok elébe! Ott maradtunk el az eleresztésnél, meg a szerencsénél...
Pongornak már azzal szerencséje volt, hogy a keresztségben a Pongor nevet akasztották a nyakába. Hiszen ezzel már eleve kiválasztott lett, mivel a sok Pista és Gyuri közt mindenki számára már az első perctől fogva evidens volt, hogy Pongor más! Többre hivatott, mint a közönséges Gyurik és a Pisták, és ez csak idő kérdése csupán.
Pongor maga is tudatában volt különb mivoltának!
Mindig is tudatában volt, és aztán ehhez mérte a dolgokat. És a világ is szintén ehhez! Csak éppen a másik oldalról... Ugyanis bárki, aki meghallotta a Pongor nevet, rögtön tisztában volt vele, hogy nem egy közönséges Gyuri vagy Pista áll előtte. S így aztán Pongornak az útja a Pongorrá váláshoz egyenesen és zökkenőmentesen ívelt át az életen, akárha nem is életpálya, hanem egy színes szivárvány lett volna, ami körül játékosan röpködő lepkék szolgáltatják a leheletfinom kísérőzenét.
Pongornak a nevén kívül még egy másik dologgal is szerencséje volt...
Őt a múzsa mindig álmában csókolta homlokon! És így aztán, mindig előbb lehunyt szemmel álmodta meg a történetet, és amikor felkelt, csupán rekonstruálta. Így már igazán könnyű volt, mert sok minden megvilágosodott előtte, akár a bűnöző előtt, aki az újrajátszáskor már tisztában van vele, hogy hol követte el a végzetes hibát, ami a lebukáshoz vezette. Sokszor megtörtént, hogy pontosan az éjszaka közepén ébredt fel. Ilyenkor valósággal vibrált a szobában a csend, és ez a csend olyan volt, mintha hirtelen egy vulkán közepén állna, ami az imént még működött, és most valamiért, talán éppen az ő kedvéért, egyik percről a másikra hirtelen abbahagyta. Ez a csend, ez a nagy csend, csak úgy zúgott a fülében. És ettől mérhetetlenül felerősödött benne a kihívás, valami olyasmi fogta el, mint amit a zeneszerző érez az üres kottalapok előtt; hangokkal kell teleültetni a lapokat, mert ha nem, értelmét veszti az élet!
És akkor ott a csendben elkezdtek rajzani a gondolatok...
Szálltak, röpködtek. Egészen addig, amíg egyikük véletlenül hozzáért a még álomban pókfonálból és harmatcseppből épített mondathoz, ami ott maradt kifeszítve a tudata mélyén, száraz szürkére keményedve majdnem. És ami most, attól, hogy a hajnali gondolatok hozzáértek, nagyot pendült ebben a kihívó csendben! Olyant, mint a mélyhegedű. Pontosan olyant! Vagy, mint a szarvas a harmatos tisztáson, és hívni kezdte őt: gyere, meleg asszonyi titkok és beteljesülés vár itt rád!
És Pongor, mint egy holdkóros, felkelt az ágyból...
És írni kezdett!
És írt és írt megszállottan. Szinte szünetet sem tartott, csak írt és írt. És írás közben néha elfogta a kétségbeesés, hogy ahelyett, hogy közeledne, egyre távolodik az álmában látott történettől! Jobban mondva a történet ugyanaz, csak az anyag más, amiből épül! Olyan érzése volt, mintha ő most lefordítaná a történetet az álom nyelvéről emberi nyelvre. És ezzel tulajdonképpen meggyalázza, mert nincs meg a szavaknak a megfelelője, azazhogy megvan, de ez sokkal durvább... keményebb... szürkébb... porosabb... avítt konyhaszag és molyirtó szaga árad mögüle...
Ezzel szemben sokan pontosan ezt a kifejezetten vegytiszta avíttságot értékelték Pongor munkásságában, mert úgy vélték, hogy ezzel kiváló atmoszférát teremt, mintegy lokalizálja hőseit, úgymond behelyezi őket a korba és környezetbe, egyszóval hihetővé, emberivé és elfogadhatóvá teszi őket.
Pongort mindig elfogta az utálat, ha ezeknek a kritikusoknak az ömlengéseit olvasta...
Őt egészen más vezérelte. Teljesen mást akart mindig! Megírni azt a lepkeszárny-könnyű történetet, amit megálmodott... Pont olyannak megírni, légiesnek... áttetszőnek... csillogónak, aminek nemcsak íze van, hanem fénye is, él és mégis könnyed! Egyszóval tetten akarta érni az álmot, megfogni, rajtakapni, és csupán a társszerző szerepét vállalni magára. Azt, hogy megálmodta, meglátta álmában. Valahogy szerette volna az írást kiiktatni a munkafázisból, mert az csak rontja a történetet. Meghamisítja. Durván letörli a pírját, és ezek a történetek is olyanok, mint a pillangók; ha a hímport letörlik róluk, meghalnak, és utána már hiába bizonygatják a kritikusok a saját bizonyítványukat, mert ezek egyáltalán nem szépek, olyanok, mint az összefogdosott pillangók a múzeumi gyűjteményben; látványosak ugyan, de nem szépek, igazán szépek csak akkor lennének újra, ha élve röpködnének egy virágos mezőn...
Egy reggel aztán arra jött rá, ha sűríti a történeteit, akkor kevesebb lehetőség marad a torzításra! Ettől aztán egyből akadémiai magasságba emelték a kritikusok, és a városatyák mély megilletődéssel és egyetlen ellenvetés nélkül, megszavazták számára a díszpolgári címet. De ő csak – amint ez egyébként várható is volt – morgott valamit, amit sokan félreértettek; azt hitték, hogy elégedetlen; valami egészen másra vágyik, ennél sokkal többre.
Pongor pedig valóban többre vágyott!
Csak persze nem úgy, ahogy azt a civis vulgaricus elképzelte... Hanem egészen másképpen. Ő arra vágyott, hogy nyakon csípje az álmában látott művet, és úgy rögzítse, hogy pontosan olyan legyen, mint amilyen álmában volt: harmatcseppből álljon és pókfonálból... ezüstösen csillogjon a bíborfényben... és pólusaiból a szférák zenéje csilingeljen halkan, alig hallhatóan...
Már előre fél újra elolvasni a már megírt történetet, hiszen ma hajnalban is...
És ez már az első mondatnál úgy nyílik ki előtte, mintha a rozsdás kertkaput nyikorgatná a szél! És ez még mind nem elég... Ott a szavak mögül lustán meglóduló avítt konyhabűz... izzadság és istállószag felhője... És ebben a bűzfelhőben az írás a maga sötétszürke sziluettjével, helyenként fekete vagy vér-barnán virító rozsdafoltokkal, és ráadásul olyan idétlenül bomlik ki a bűzfelhőből, mint egy otromba állvány, ami éppen a karcsú tornyot takarja el! És amint ilyen tisztán látja maga előtt az idétlen történetet, rájön, hogy megbocsájthatatlan bűnt követ el, ha még ezután is leírja az álmait! Ha megpróbálja továbbra is lefordítani az álmot emberi nyelvre... beültetni őket a hétköznapba... ahol megcsúfolódnak azáltal, hogy hozzájuk érnek. Nem szabad hozzáférhetővé tenni őket, nem szabad leírni a megálmodott történetet!
Úgy érzi, újjászületett...
Végre megtalálta önmagát és a világ kulcsát! Kiköltözik a világból, és ott él a maga történeteiben! Egyre-másra álmodja meg őket, de nem írja le. Egyet sem ír le. Csupán a történetek címét jegyzi le, miután kiébred belőlük, s mint valami finom esszenciát, egyetlen szóban írja le, és persze, külön lapra mindeniket, s alája odaképzeli mindazt, amit álmában látott, és úgy, ahogy álmában látta, légiesen, könnyen és mégis biztosan csillogóan.
Hosszú-hosszú hetek és hónapok gyötrelmes, de gyönyörű álmodozásai révén végül megszületik a könyv. A KÖNYV, ahogy ő nevezi, hiszen ez élete főműve, a munka, amiben elérte a csúcspontot, a tökélyt. Kritikusai elképedve keresik a szuperlatívusz szuperlatívuszát, hogy minősíteni tudják a munkáját!
Pongor aztán a dicsőség legmagasabb halmáról indul el, egy hajnalban, gyönyörű történeteinek a forrásvidékét felkutatni... Csak szobra marad a parkban. Csak könyvei maradnak a könyvtárban, de azok még hosszan bizonygatják, hogy írójuk valamikor a lehetetlent kísérelte meg: tetten érni az álmot, és emberi nyelven megformálni azt, még akkor is, ha lehetetlen emberül leírni! A tankönyvekben mindez megmerevedett, akár a tudósok és földrajzi felfedezők, biológusok portréi, és bizony egy idő után már alig-alig akadt néha egy nebuló, aki komolyan vette a tanára szavát, és leküzdve az avíttság keltette irtózatot, kézbe vette Pongor valamelyik művét...
Itt akár pontot is tehetnénk Pongor történetére, ha nem keresztezné a Tesszáét, akinek a története ugyancsak azzal a mondattal kezdődik: „Vannak emberek, mint amilyen Tessza is, akiknek már induláskor minden öszszejön...”
Itt nem feltétlenül apuka termetmagasító pénztárcájára gondolok, ami akár egy tégla a fotón, diszkréten hozza színbe a dolgokat, habár, valljuk be őszintén: ez sem teljesen elhanyagolható szempont. Mert hiszen ez is szerepet játszott, és nem keveset, Tessza igazi Tesszává válásában. Merthogy Tesszává, azaz fogalommá vált, az kétségtelen!
Na de ne vágjunk a dolgok elébe!
Tesszának már azzal szerencséje volt, hogy a keresztségben a Tessza nevet akasztották a nyakába, mert ezzel már eleve kiválasztott lett, hiszen a sok közönséges Kati és Zsuzsi közt mindenki számára evidens volt már az első percektől fogva, hogy Tessza más; többre hivatott, mint a közönséges Katik és Zsuzsik, és csak idő kérdése csupán, hogy kibújjon a szeg a zsákból.
Tessza vette magának a fáradságot, és elolvasott mindent, amit el kellett olvasnia!
Minekutána az iskolában kikerekedett szemmel hallgatta tanára előadását a nagyszerű Pongorról, furcsa izgalommal vette kezébe A KÖNYVET, Pongor főművét. Csalódottságában szinte leesett a székről, amikor olvasni akarta: akkor derült ki, hogy a könyv szinte kivétel nélkül üres lapokból áll! A nagy ürességet csak itt-ott szakította meg egy-egy cím, ami ott díszelgett a lap tetején, és ez így olyan volt, mintha egy mező közepén egy romos kapu állna... Egy kapu, amelyiken nem tudni pontosan, hogy már kijött, vagy most megy be éppen az ember... egy kapu, amely nem vezet sehova. Tessza hosszan törli a szemüvegét, és közben okos lányhoz illően, keresi a magyarázatot. De persze, nem magyarázatot talál, hanem elhivatottságot! Akárha Pongor szelleme szabadulna ki valamelyik történet nyílt mezőn tátongó kapuján. Még ott a könyvtárban, A KÖNYV nyitott lapjaira fektetett füzetben, megírja első történetét, ami a friss hajtás széles csapásával nyit utat számára a literatúra göröngyös útján!
És Tessza ettől kezdve ír...
Kitartóan ír.
Sorra veszi Pongor címeit. És mindegyik alá megírja a történetet, mígnem egy nap rájön, hogy csak a megálmodott történetet szabad leírni, mert csak az az igazi! Mert a leírt történetek nem azonosak a megálmodott történetekkel.
És ekkor Tessza fogja magát, és beköltözik a történeteibe.
Ott lakik.
Ott él bennük és általuk. És a történetek folynak, követik egymást.
Tesszát a város díszpolgárává választják... Diáklányok nénizik le, ahogy, tankönyv-mereven néha végigmegy az utcán. És Tessza mindezek ellenére még mindig nem érti, hol lehet a hiba, hogy amikor leül az álmot leírni, a karcsú toronyból dülöngélő otromba rozsdás állvány lesz...
Aztán rájön egy napon, ha sűríti a történetet, akkor kevesebb az idegen anyag! Ettől kezdve csak a szükséges anyagot használja, majd az agyonfogdosott KÖNYVVEL a kezében rájön, hogy az álmot, az álmodott történetet nem lehet leírni...
Sepsiszentgyörgy, 2001. október 1.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék