Papp Sándor Zsigmond
(egy alig hurbolt Renault 5-ös)*
Ma halt meg anyám.
Bár az is lehet, hogy tegnap. Vagy még korábban. Nem tudom pontosan, ilyenkor
valahogy megszöknek a napszakok, esetleg telhetetlenül egymásba kapaszkodnak,
a reggelek eltüntetik a delet, a délutánt, vagy az alkonyatból lesz több, az
egész nap egyetlen éjféli nyugalom, surranó autók elvesződő zaja az Állomás
utcáján.
Várom a buszt, ami majd felvisz a kápolnához.
Úgy állok itt, mintha mindig is innen indultam volna, ebből a sétatéri megállóból,
ismerem már a felszállók többségét, visszaköszönnek nekem, kívülről fújom a
lebegő, félig leszakított plakát szövegét, ami egy vándorcirkusz előadásaira
toboroz illetlen színekkel, pedig sosem voltam itt, nem tudom, mikor kell majd
a könyökömmel helyet csinálni az ajtó előtt, és kit kell feltétlenül előre engedni.
Idegen vagyok, de ez az idegenség része a koreográfiának, így nem is szabad
elűzni, úgy tenni, mintha mégis ismerős lennék, járatos ebben a nevenincs szertartásban,
mert akkor ez az egész állandósulni fog, nem térhetek majd vissza belakott körzetembe,
Margarita mellé, mert ő is egy lesz anyám halálával, a gerjesztett idegenséggel,
tehát tűrnöm kell ezt a szokatlan kilakoltatást. A visszaköltözés reményében.
Az előbb is majdnem elszúrtam, majdnem lelepleztem magam. Észre se vettem, és
már néhány perce szórakozottan csörgettem a zsebemben az aprót, hogy ne olvassam
el újra, hogy az Orfeus társulat legnagyobb sztárja, Mamba, a fáradhatatlan
elefánt világszámmal jelentkezik minden este hétkor. A várakozók gyanakodva
mértek végig. Mert sehogy se passzolt a fekete öltönyhöz, a gyász egyenruhájához
ez a csörgetés, talán, mert tolakodóan az itt ragadottakról szólt, egy teljesen
más kasztról, amellyel nekem most semmiféle közösséget nem szabad vállalnom.
Halottnak kell tettetnem magam legalább három-négy napig, egy hónapig is talán,
amíg a hullám el nem vonul, a részvét le nem ülepedik. Addig pedig se csörgetés,
se perverz viccek a Török Bisztróban, legfeljebb egy suttyomban bedobott vodka
meló előtt, se felemelt hang és zabálás, esti körök Jenővel a Csemergi tető
fái között, semmi nosztalgia, és még tévé sincs, csak bolhák, mint a Himnusz
után, valami színehagyott sistergés.
Délelőtt összekaptam a koszorússal. Túl fonnyadtnak találtam a virágokat, mintha
sejtenék, hova viszi majd őket a megrendelő; a fekete szalagon az aranysárga
betűk viszont túlontúl ünnepélyesen hirdették a megrendülést, holott az egész
inkább fárasztó pepecselésnek tűnt, távoli, idegen beszédnek, amelyből sehogy
sem lehet kihámozni a lényeget.
– De kedves uram, ilyen a szabvány – mentegetőzött a behorpadt emberke. Könnyedén
mozgott a boltjában, mint akit nem érhet baj, idejében bebiztosította magát,
jó előre megírta a maga szalagját, és egészen biztos, hogy nem ez az agresszív
szabvány, hanem spéci különlegesség. Ilyet szerettem volna én is, valami visszafogottat,
testre szabott üzenetet, cirkalom nélkül, két szó vagy három, nem több, dátum,
név.
Aztán sóhajtozva mintákat hozott, fekete-fehér, fekete-arany, arany-fehér kombinációkat,
melyek garantáltan vízállóak, ez pedig ilyenkor ősszel nem mellékes, tette hozzá,
kövér és vékony betűket, bevált kifejezéseket dátum nélkül, és közben úgy nézett
rám, mintha nem értenék a halálhoz, laikus lennék, aki még a sajátját is elhibázza
majd. A fickó aztán egymás után mutogatta nekem a kompozíciókat, néhányat csak
fényképen, mert volt neki egy ilyen albuma, amelyikben az elégedett kliensek
bokréták és koszorúk mellett toporognak, idegesen várva a vaku felszabadító
fényére, tisztára mint a lottós kirakatokban a pénzkupac mellett vigyorgó lúzerek,
és én néztem őket, találgattam, hogy vajon ki veszett oda, feleség, anyós, gyerek,
ivócimbora, kolléga a varrógép mellől, mindannyiunk Pista bácsija. Magyarázat
közben néha szomorúan lefittyent a szemöldöke, mert egy anyja van csak mindenkinek,
aztán az árfekvésnél dacosan visszaugrott a helyére, a kialvatlanságtól tompa
szempár fölé, hogy a kedvezményeknél újra lekókadjon. A halált vagy dolognak
hívta, vagy csak úgy, hogy ez.
A sírkövet észrevétlenül hozta szóba. A fogásokat még az apjától tanulta, elnézett
a bolt távolabbi, homályos sarka felé, s ha már ritkábban is vállal munkát,
azért az ilyesmit nem felejti el az ember. Tudja, mint a biciklizés, tette hozzá,
és úgy tartotta a karját, mintha valamilyen bringát tolna épp a főúton.
A név és az évszám bevésésénél már le akartam lépni.
– Kedves uram, a hely a lényeg. Hogy mennyivel tudok dolgozni, mert úgy lesz
arányos. Ha nagyon ráfekszik a fedőlapra, elvész az egész. – Nem tudta, hogy
kérdezze minél tapintatosabban:
– Családi sírhely?
– Milyen?
– Úgy értem. mások is igényt tartanak még rá? Mert akkor kisebb méretet
ajánlanék – és a két ujjával mutatta, hogy mekkorát.
– Arra gondol...
– Igen, hogy majd maga is... – mondta tárgyilagosan. – Nem jó, ha távol vagyunk
a szeretteinktől.
Szeptember volt, a nyár fullasztó maradéka beájult az üzletbe. A nyersanyagot,
a kültelkekről összeszedett szálas virágot időnként lespriccolta egy vastag
csípőjű nő. Idáig éreztem cinkos testszagát. Olyan volt ez az egész, mint amikor
új cipő rontja az ember sarkát. Kilépne belőle, de mégse hajíthatja el. Alig
múltam huszonhárom, és képtelen voltam eldönteni, hogy távlatilag anyám mellé
akarok-e majd feküdni. Tompa idegességet éreztem a gyomrom felől, savas émelygést,
hogy ez az egész már valahogy, valamiképp aktuális. Különben miért került volna
szóba? Mi ez a természetellenes kíváncsiság? Szerettem volna visszavágni a boltosnak,
lenullázni ezt a buzgalmat, de nem tehettem. Szerelmes voltam egy Margarita
nevű lányba, aki féltő szeretettel várt haza, titokban felvarrta a gombjaimat,
és azt főzte, amit kívántam, miközben úgy tűnt, soha nem lesz vége ennek a száraz,
narancsfényű évszaknak, amelyben eldőlt, hogy találkozni fogunk, és odaköltözöm
hozzá, a pincébe. Ehhez meg nem illett a szemétkedés. Harmónia legfeljebb, a
szeretet kiáradása. Az pedig csak nem válogathat. Tudom, hogy ez mind nem számít,
mert nem ment föl a dolog alól, de vajon nem lehet, hogy mégis késlelteti,
hogy valamiképpen beleszól a végső elszámolásba? Isten a boldog és elfoglalt
teremtményeit mégsem hívhatja magához, mert akkor kik fölött uralkodik? Csak
kell legyen itt valami ráció vagy képlet.
Haragudtam erre a szorgoskodó emberre, aki attól a pillanattól, hogy beléptem
a temető melletti boltjába, azt a kvízkérdést szegezte nekem, hogy mi a halál
ötezerért, mi a halál tízezerért, és mintha ketyegne egy nagy műanyag óra a
háta mögött, piros másodpercmutatóval, és ha lejár a kiszabott idő, a közönség
csalódott morajával kísérve kivezetnek, megszerzett pontjaimat elveszik, s még
örülhetek, ha máshol újrakezdhetem.
Nehezen mozdultam ebben a reggeli zsibbadtságban, amit még a virrasztás hagyott
bennem, az a nyúlós, esztelen éjszaka. Mégis szerencsém volt, mert már délutánra
elvállalták a szertartást, nem kellett még egy napot otthon ülnöm. Egy test
mellett, amit félreértés miatt az anyámnak hívott mindenki.
Maga mit gondol, akartam tőle tanácsot kérni, mert mégiscsak meg kellett oldani
ezt a problémát, de láttam, hogy az inge milyen reménytelenül vág a fonnyadt
nyakába, szájából pedig a régi vaskályhák rozsdaszaga szivárgott. Mégiscsak
pofátlanság attól kérni eligazítást, akire ez az egész valahogy jobban tartozik,
figyelmeztetni egyre húsbavágóbb jártasságára. Így aztán hallgattam, és akkor
ez volt anyám halála.
Kikísért az ajtóig. Idétlenkedett még, udvariaskodott üresben, mint aki nem
tudja abbahagyni, hiszen tudta: jó üzletet csinált. Ha elhoztam volna magammal
Trencsényit, most mi vigyorognánk, futott át a fejemen, mert százas, hogy a
feléért is elhoztuk volna a cuccot. Kis, gethes lúzer, aki vagy, mosolyogtam
vissza, amikor ideadta a számlát.
Kimért léptekkel siettem tovább, arra az esetre, ha valaki kilesne az ablakon.
Nem hoztam szégyent a családra, a galerire, Margarita is büszke lehetett rám,
mert tényleg így viselkedik egy regényhős. És ennél most nem lehetett fontosabb:
elbújni, elrejtőzni bevált szavak mögé, nem improvizálni, idétlenkedni, mint
a kis Herskovics, aki ájultan fogta anyám viaszos kezét, majd visszatette az
ágyra, akár egy nippet, és többször is elmotyogta, hogy látod, Péter, ilyenkor
vesszük észre, hogy ki mennyit ér, mintha a halál legalábbis árcetlit ragasztana
az ember lábujjára, s nekünk mindössze annyi lenne a dolgunk, hogy leolvassuk
a számokat. De engem nem érdekelt sem ő, sem az egyenlege, a ráncokat néztem
anyám könnyű ruháján és homlokán azt a lilás foltot, mert estében a vitrin szélébe
is beverte a fejét, s amit Mancika másnap reggel eltüntetett púderrel meg alapozóval,
mert a tisztesség így kívánja. Elbűvészkedte azt a foltot, mert az még az élethez
tartozott, mint ahogy odatartozott az esés utáni szégyen és vádaskodás, az érvényben
levő gravitáció, ami a padlóhoz szegezte a testet, kifacsart végtagokkal, hogy
ne érje el a telefonzsinórt, még legalább három óráig ne érje el, a nyöszörgést
pedig maga alá gyűri a délutáni fahasogatás, Mancika unokáinak utolérhetetlen
szlengje, ahogy az agyagos cigányokkal bótolnak meg egy kiszuperált vókment,
a bevételből persze bőrlabdát vesznek az ószerestől, és azt még aznap ki kell
próbálni, a porfelhőben pedig Mancika párás szemmel drukkol az unokáinak.
Kész Lăcătuş ez a gyerek, mondja a kisebbikről a favágóknak, akik gyanakodva
mérték végig, az egyik ki is köpött a friss fűrészporra, aztán befejezték a
munkát, kapkodva, és nem a megbeszélt helyen hagyták a gyújtóst, mint ahogy
nem is sepertek fel maguk után, de akkor már a halálról beszélt az udvar, izgatott
pusmogás feledtette, hogy Mancika egyetlen magyar futballistát sem ismer. Az
pedig már tiszta véletlen, hogy ugyanazon a délutánon egy érzéketlen fazon hármasból
lükvercbe teszi Jenőt a bányatónál, úgy kell hazavontatni, s hogy Margarita
először él át többszörös orgazmust, a fülemet harapdálva fogadja meg, hogy soha
nem hagy el, kertes házunk lesz, és a diófa alatt reggelizünk, ahogy a régi
fényképeken. Este Trencsényi közli tapintatosan, hogy a bontóban sem tudják
megmenteni Jenőt, széttört még a lelke is, leszakadt a váltó, értsem meg, nem
érdemes tovább pofozni, elvinné az egész eddigi nyereséget. Végül Rakucsinecz
félszeg mondatai a kagylóban, hogy menjek azonnal, mert baj van, de nem telefontéma,
inkább négyszemközt, és hogy ezentúl bármikor számíthatok rá. A mentősök feszítették
ki tenyeréből a szőnyeg rojtjait. Velem lehalkított hangon beszéltek, talán
meg akartak kímélni a részletektől, de engem, mintha az ördög toporgott volna
a hátam mögött, csak azok érdekeltek. Meddig élt még? Mi ez az elszíneződés
a nyak körül? Milyen érzés törött bordával lélegezni?
A román orvosi kifejezéseket nem értem, a latint sem, várom, hogy valaki fordítson,
de nem fordít senki. Rakucsinecz közben egyik székről a másikra ült, talán minden
szögből meg akarta nézni a testet, hogy meglesse az enyészet első, titkos perceit.
Figyelem a mentős száját, ahogy formálja, ontja a szavakat, a borotvált arc
rutinériáit, hogy esetleg az elárul majd valamit arról, ami itt történhetett.
– Nem mondaná el még egyszer? – szólok neki, amikor elhallgat, mert legalább
még így életben tartom az anyámat.
Aztán érzem, levegőt kell vennem valahol, mert nem bírom tovább ezt a szagot,
talán porcukrot szórtak szét, vagy nem is tudom, vaníliát. Ráadásul Rakucsinecz
úgy gondolja, itt az ideje, hogy megöleljen, tegyen valamit, ami megmagyarázza
az ő jelenlétét ebben az ellenőrzött felfordulásban. Hagyom, hogy szorongasson
egy kicsit, aztán kifordulok a szobából. Anyám akkor már az ágyon fekszik, most
kellene behúznom a sötétítőket, hogy aztán nyögve az oldalára forduljon, mert
már egyre kevesebb dolog érdekli.
Kint az udvaron rögtönzött lakógyűlés fogad, a nyugdíjas Kalcsek elnököl. Ahogy
meglát, felemeli a hangját.
– Nem is tudom... Én ezt nem tudom elképzelni – mondja, majd összehúzott szemmel
fordul Gyurcsákhoz, aki az udvar legtávolabbi sarkában lakik. – Maga sem hallott
semmit?
– Én? Hát mit hallottam volna én? – néz az összegyűlt szomszédokra Gyurcsák,
mint aki kelepcét sejt. – Különben is egész nap visított a fűrész. Ilyen zajban
élni sem lehet – mondja ingerülten, mire Mancika szipogása sírássá erősödik
a sötétben.
A sziréna fénye miatt minden arc olyan, mintha farsangi bálról jönnének.
– Még csodálkoznak? Hát ez a fülét is a seggében hordja – morogja Tóni, a vasúti
ellenőr, aki néhány perccel ezelőtt ért haza.
– Vénségére maga se fog legénykedni, higgye el – vág vissza Gyurcsák, és lekapja
a szemüvegét.
– Legalább fogná be a száját!
– A csirkéket is hagyta elveszni – kiabálják többen is.
Mindenki tudja, hogy Tóni csirkéit az agyagos cigányok vitték el, és senki sem
lármázott, még az orrát se dugta ki, mert azokkal Mancika unokáin kívül senki
sem ért szót, pláne éjjel nem, amikor csak a szemük világít, mintha a napközben
bedobott szesz gyulladna meg a bőrük alatt. Tóni akkor be akarta nyomni Gyurcsák
arcát, mert a tyúkketrec az ő ablaka mellett feküdt, hát itt volt a szájában,
ordította, még a szájából is kilopják a tömést. És Tóni családja egy ideig nem
evett aranysárga húslevest, s ez tovább mérgezte az udvari légkört, hiába kedveskedett
Gyurcsák mákos laskával a gyerekeknek, azok önérzetből sem fogadták el a szegénykosztot.
Sokat jártam akkoriban anyámhoz röhögni, mert nekünk sosem volt nevelt csirkénk.
Én sokáig úri gyereknek számítottam, aki talán passzióból maradt ilyen vérszegény.
Sosem láttak a grundbajnokságban izzadni, és az ószerre sem jártunk ki anyámmal,
ahol a törzstagoknak már félretették a cipőpasztával kezelt bőrkabátokat, és
ettől Gyurcsák meg Tóni apja is úgy nézett ki, mintha a Gestapo grasszálna a
városban, begyűjteni az óvatlan partizánokat, holott csak a Kőhajítók parkjába
mentek kibicelni.
– Megoldható, gyerekek – szól bele végül a villanyos Kertész, aki még a nagyanyját
is így szólítja. – Mindenkihez beszerelünk egy csengőt, ami a többieknél szólal
meg, ha baj van. Erre nem szabad sajnálni a pénzt.
– És ha azt sem éri el?
– Több helyre is beszereljük. Néhány dróttal több.
– Nekem ne lármázzon senki, ha ég a gyomra!
– Ez nem kórterem!
– De gyerekek, ne vicceljetek már!
– Én majd összeszedem a hozzájárulásokat - mondja erélyesen Kalcsek.
– Nincs miért megijedni, ez az egész már várható volt – mondom hirtelen. És
szinte otthonosan érzem magam az általános döbbenetben, mint amikor Kalcsekhez
kiszálltak a keményfiúk vizitre, és apám kiküldött az udvarra játszani, hogy
az adogatási gyakoroljam a tűzfalnál vagy két órán keresztül, amíg a felnőttek
Kalcsekkel dolgoznak, de az én szerváim jobban kikészíttették a szomszédságot,
mint az egész eljárás, az ápolt szekusok jelenléte, mert kegyetlenségnek tűnt,
hogy nem roppanok össze, hogy nem rohanok át sírva Mancikáékhoz, pedig egy tízéves
kölyöktől elvárható lenne az ilyesmi, de én csak adogattam tovább a falnak,
mint egy törpe gépezet, egy gnóm, akit az sem érdekel, hogy a háta mögött szétpattan
a szekrény a sok tologatástól, talán még pofonok is csattannak, ő mégis Borgnak
képzeli magát a Pascal út 18-ban. Ezt aztán nem tudta kiheverni senki, még akkor
sem, amikor apám Kalcsekkel újra összetákolta a szekrényt, anyám fölsepregetett,
és kiderült, voltaképpen nincs is olyan nagy kár, mint ahogy elsőre tűnt, a
vitrin üvege repedt meg talán, és lejár az ágyneműtartó oldala.
Az viszont egy percig sem volt kétséges, hogy a szekusok igazából mit kerestek.
Kalcsek ugyanis sporttévéjével még a Csemergi tetőre is felkapaszkodott, hogy
befogja a wimbledoni döntőt, mert az udvaron a hazai propagandán kívül minden
kásásan jött, mintha a világ is erre a makacs kására lenne ráállva, mintha propaganda
lenne az is. De azt is rebesgették, hogy a sportmánia csak álca, emés furfang,
Kalcseket igazából a politikai műsorok érdeklik, ugyanis a fejébe vette, hogy
az amerikaiak nemsokára rendet raknak a térségben, mert odaát, terjesztette
a vízvezeték-szerelő, egy igazi revolverhős vette át a hatalmat, és hát az ilyenek
nem lacafacáznak, előbb-utóbb lenyeletik a békát az oroszokkal. Kalcsek pedig
ezért a békáért járt ki a Csemergi tetőre. Hétről hétre. Az udvart félelemmel
vegyes bizakodás szállta meg, a várakozás térdremegtető érzete, mert nem volt
senki a lakók között, aki ne látta volna legalább egyszer Dzsonvéjnt indiánhullák
fölött vigyorogni. A reménykedésnél pedig alig van hülyébb dolog a világon.
Észre se veszi az ember, és úgy kezd viselkedni, mintha számolatlanul vehetne
vajat a boltban, emelt hangon viccelődhetne az ünnepi kordon közepén, összevissza
firkálhatná a párttagságit, és még a gyomra se rándul össze igazoltatáskor.
Ha szerencséje van, akkor bolondnak nézik, és röhögnek vele egy kicsit a keményfiúk,
mert nekik is kell a lazítás. Ha meg nem, hát nehéz évek jönnek, mely időszak
végén már joggal nézhetik hibbantnak az embert. Mármint, ha időközben nem szegődik
el az alvilágba szenet lapátolni. A lakók viszont úgy rendezkedtek be, mint
akik nem is hallottak az alvilágról, vagy ha mégis, akkor ott majd dzsújszt
szolgálnak fel a görlök, és Kalcsek ül az ördög helyén eredeti mosott farmerben.
Léha és avítt szokásokat vettek fel, úgy böngészték gőzölgő tea mellett a reggeli
újságot, mintha nem is ugyanazt írná napról napra, úgy intették magukhoz a géppisztolyos
rendőrt, mintha annak az lenne a legszentebb kötelessége, hogy útbaigazítást
adjon, és óvja az asszonyok ruháját a vadul vezető autósoktól. Kalcsek hiába
tette ki tüntetőleg vonalas füzetét a verandára, melybe az olimpiai eredményeket
és a focivébé csoportbeosztásait vezette be, mindenki az arcát leste, amikor
egy-egy kiruccanásról visszajött. Megvolt-e már a béka, vagy várni kell még
néhány napot.
Nem is tudom, mi lett volna, ha idejében nem szólal meg a tévénk oroszul.
Apámmal találták ki, hogy olyan antennát dobnak össze, amivel az udvaron is
bejön a Kudlik Júlia meg a tudományos híradó, és nem kell érte felcaplatni a
menedékházig. Eleinte olyan monstrumokkal próbálkoztak, amelyek még a villámhárítónál
is magasabbra nyújtóztak, és belekaptak az alacsonyan vonuló fellegekbe, aztán
forgatták minden irányba, de hiába, mert a bolhák meg se rezzentek. Ezután már
kísérleteztek szinte mindennel, ami a kezük közé került. Nekem az a kettévágott
grillsütőszerűség tetszett a legjobban, amelyhez Kalcsek lopkodta össze az alumíniumszárnyakat,
mert azzal állítólag csodákat lehet művelni, és akkor már egy emberként irigykedett
az udvar, mert tudták, ha összejön nekünk, megütöttük a főnyereményt, az agyagos
cigányok már látatlanban is márkát ígértek a szerkezetért, meg két karton bolgár
cigarettát.
Én voltam a bolhafelelős. Én figyeltem meredten a képernyőt, amíg ők odafent
állítgatták legújabb ötletüket, és a padlásfeljárón keresztül egyből jelentenem
kellett, ha bármilyen apró változást észleltem. Néhány nap után már különbséget
tudtam tenni a tömött, recsegős bolhák és a villódzó, tejfehér példányok között,
amelyekből sosem sül ki semmi jó. Azon a napon viszont ismeretlen, szürke bolhák
lepték el az Orion képernyőjét, néhány fekete csík, majd hirtelen az egész ritkulni
kezdett, mintha tisztulna, mintha az eddig csapongva kavargó bolhák végre követhető
foltokká állnának öszsze, ordítottam fel rögtön. És tényleg: néhány perc múlva
a szürke fátyol mögött már kivehetővé vált egy emberi alak, feltornyozott frizurával,
amint egy lapot tart a kezében. Bemondó volt, nem vitás. Aztán ahogy apám mozdított
a készüléken, óvatosan csavargatott a gombokon, gurgulázva, bizonytalanul a
hang is megérkezett. Alig mertünk megmozdulni, a küszöbön álló siker valósággal
megbénított minket. Feszülten fülelt mindenki, hogy minél hamarabb értelmes
szavakat halásszon ki a zavaros hangfolyamból. Kalcsek izgatottan mozgatta a
száját, mintha így keresné a távoli nyelv értelmét, apám egészen közel hajolt
a hangszóróhoz. Majd szinte egyszerre egyenesedtek ki, s léptek hátrább, a szoba
belseje felé.
– Mi van? – üvöltöttem apámra.
– Semmi – mondta végül. – Oroszul beszél.
Anyám nem nézett ránk, megigazította a ruháját, és törölgetni kezdte a vitrinen
álló gyertyatartókat, egymás után csapta le őket az asztalra. Apám halkan fordított
néhány elcsípett szót, Kalcsek pedig úgy vigyorgott, mint aki nem is számított
egyébre, hiszen akárhová nézünk, csak ez van, ez a szar semmi, semmi, semmi,
ismételte másnap, mintha a fejébe akarna vésni valamit, ami erre eleve alkalmatlan,
és én nem tudtam, hogy mire gondoljak, talán a mindent behálózó láthatatlan
hullámokra célzott, amelyekből nekünk valamilyen tévedés folytán a hazain és
ezen a selejtes oroszon kívül nem juthat más, holott az egész világ hullámai
itt kavarognak a háztetőnk fölött, mindössze a karunkat kellene kinyújtani,
hogy átbizseregjen rajtunk az egész.
Azzal viszont szinte mindenki egyetértett, hogy ez a baljós előjel akár az egész
vállalkozás sikerére kihatással lehet. Kalcseket ekkor már senki sem lepte meg
kávéval, még az özvegyek se, és szinte a szemébe nevettek, amikor a házitotón
az olaszok világbajnoki címére tett fel két százast. De a vízvezeték-szerelő
nem hajolt meg a tények előtt: egyre gyakrabban mászta meg az emelkedőt, és
kéthetente kopogtatott be hozzánk valamilyen agyafúrt ötlettel. Nemesfémötvözetek,
gömbszerkezet, import kábelek... Majd hosszú ideig megint a tejfehér semmi kavargott
az Orionban. A szomszédos telepen egymásra halmozott ócskavas tereli el az adást,
magyarázta egy esős délután, de apám nem mondott erre semmit, a telep szélén
sötétlő dombokat nézte komolyan, mintha el akarná hordani őket a tekintetével.
Aztán látszólag minden jól alakult: az olaszok Rossi vezetésével megduplázták
Kalcsek százasait, a lakók legtöbbje pedig már ott térdepelt és hajladozott
a bő termést jelképező életképben, amelyet a stadion gyepén raktak ki az augusztusi
hőségben, és a félelem is visszatért a régi, biztonságos medrébe, s ezt már
nem kavarták fel ilyen-olyan találgatások és felelőtlen szabotázsakciók.
Ez akkor csapott át jeges rémületbe, amikor híre jött, hogy Brezsnyevet kiterítették,
az üzemi hangosbemondó pedig állami gyásznapot rendelt el. Ráadásul semmi sem
utalt arra, hogy ebben a válságos pillanatban feltűnne egy amerikai terepjáró
a Vegyészek sugárút elején, ha másért nem, de legalább a Kalcseket megmenteni.
Mert akkor Kalcsek nyugdíjáért már egyetlen épeszű ember se adott volna egy
lyukas garast. Kalcseket minden bizonnyal élve fogják eltemetni. Apámmal meg
lesz, ami lesz.
A közvetítés hangjai mögött ugyanis – erre többen meg is esküdtek volna – tisztán
kivehető volt a brekegés.
A nyakkendős fiúk megjelenése, mindent összevetve, nem okozott meglepetést,
mondhatni ez volt a minimum. Azok meg röhögve összepakolták az alumíniumot,
a rézhuzalokat néhány szakkönyvvel együtt. Kalcseknek piros volt ugyan az arca,
de a megbánás parányi jelét sem mutatta. Kiült a küszöbre és cigarettázott.
Alig lehetett hozzászólni. És másnap, sőt harmadnap sem vitték el bilincsbe
verve, nem folyatták ki az orra vérét, még csak el sem költöztették mintegy
fertőtlenítve a környéket. A történteken már Gyurcsák sem tudott kiigazodni,
pedig ő a pártgyűléseken is rendszeresen felszólalt, mert most vagy hős a Kalcsek,
esetleg látnok, de hogy büdös nagy mázlista, az hót ziher, tette hozzá. Néhány
hétre rá Kalcseket felsőbb utasításra egyhangúan a lakóbizottság elnökévé választották.
Andropov halálát már némi rutinnal vészelte át, Csernyenko végét szemrebbenés
nélkül vette tudomásul. Állítólag a fekete zászlót saját kezűleg drótozta fel
az ereszcsatornára. Lakóbizottsági teendőit olyan lelkiismerettel látta el –
igaz, a csavargásokat is beszüntette –, hogy a forrófejű Tónit leszámítva, mindmáig
senkinek sem jutott eszébe, hogy le kellene váltani.
Közel jártunk a megoldáshoz, vigyorgott ránk apám még aznap este, amikor már
mindenki megunta a találgatást, és inkább a befőttek költöztetése vette át a
hangsúlyt, mert a garázsok fölött kavargó huzat a nemsokára beálló fagyot jelezte
már. És ezzel le is tudta az egészet. Hónapok múltán is nehezen csalogatta anyám
a tévé elé, pedig akkor már a Dallast is adták, nemcsak folklórt vagy üzemlátogatást.
– Mégis, hogy érti azt, hogy várható?
– Mindannyian megérdemeljük a halált – mondtam, és tudtam, ezzel felmentem Gyurcsákot
az általános ellenszenv alól. Mert ahogy lassan eltünedeztek az ajtajuk mögött,
akár az üregükbe visszahúzódó denevérek, már rólam pusmogtak, arról, hogy csalán
közt szült az anyám, és megérdemelném, hogy elevenen faljon fel az öregség.
Nem érdekelt az átok, pedig úgy járta, hogy akit ezzel szórnak meg a cigányasszonyok,
az néhány napra rá meggörbed, és az ínye is rothadásnak indul, hogy aztán egyenként
hulljanak ki a fogai. Anyám csak nevetne a hiszékenységükön, mert akit Isten
is elkerül, azt az átok sem fogja.
A virrasztásnál többször elnyomott az álom, pedig Margarita kávét is hozott
az otthoni termoszban. Mancika segített neki szétosztani a műanyag poharakat.
Lábujjhegyen jártak, óvatosan kerülgették a székeket, a parkett mégis fel-felnyögött
alattuk, ilyenkor ijedten anyám felé pislogtak a roszszallás nyomait keresve
a szürkülő, nyirkos bőrön. A kávé pimasz illata pillanatok alatt szétömlött
a szobában, mintha több neoncső gyulladt volna ki váratlanul a fejünk fölött,
hogy ne legyen semminek árnyéka, ne legyen menekvés, hogy valamilyen erőtlen,
szétfolyó beszélgetés induljon meg közöttünk, holott a kimerültség ott motozott
már a szemhéjunk alatt, és végtagjainkat tovább zsibbasztotta az álom ígérete,
miközben vártuk, hogy a zajok elülte után megint összekormozzon bennünket az
éjszaka.
Nem tudom, mikor érkezhetett meg, elvesztettem az időérzékem. Arra figyeltem
fel, hogy a parfümjét szívom már néhány perce, vagy órája is talán, ott lélegzik
mellettem a szappanos víz és a ruganyos bőr szagával, és mint sikamlós dárdák
meredeztek hónaljában a jázminos sörték, türelmetlen és esztelen vágyat jelezve,
de nem nézhettem többé arra, mert féltem, hogy kiröhögöm Mancika könnyeit, melyek
rizsszemekként peregtek le az arcán, amíg el nem aludt ő is, falfehéren és gyámoltalanul,
kiröhögöm Rakucsinecz töprengő vonásait, mert mindenáron érteni szerette volna,
hogy mi történt itt ma este, megfejteni, mielőtt késő lenne, és a röhögéstől
magához tér az anyám, az ágyon felkönyököl, és szidni kezd dallamos özvegyhangján,
hogy miért csődítettem össze éjnek évadján ennyi kíváncsiskodót a hálószobájába.
Egy idő után a feltámadás már éppoly kegyetlen, mint a halál maga.
Aztán bejött még Kalcsek, de Loksi kezét is éreztem a vállamon. Szipogtak, vakaróztak
az ajtóban, mert már nem volt hova ülni. Aztán a kávé is elfogyott.
Csak az lehet emberi, amit megtanítottak elviselni, mondta apám Kalcseknek néhány
nappal a halála előtt. Hiába duzzadt külföldi gyógyszerektől a zsebe, tudtam,
csak akkor szedi be őket, ha már a fájdalom izzásba csap át, és a kínlódó test
verejtéke finom hálót ereszt a szeme elé. Ha szünet állt be a rohamokban, kiment
az erdőre, hogy megnézze, minden rendben van-e a körzetben, hogy a gombászók
vagy korán kelő gyümölcsszedők nem bújtatnak az avar alatt csapdákat, és megrongálták-e
a magaslest a hétvégére kiruccanó kocavadászok. Vállas, csontos ember volt,
szeme, mint az áfonya. A fatolvajok és a vadorzók sem attól féltek, hogy rájuk
hozza a járőrt, hanem hogy pofozkodni támad kedve. Pedig nem állt rá a keze
ilyesmire, kerülte az erőszakot, talán gyávaságból, talán mert bénította még
a látványa is. Anyám, ha tehette, utána küldött, hogy messziről figyeljem, nem
gyűri-e le a betegség a völgy felé vezető ösvényen vagy a patakmederben, ahol
néhány korty vízért meríti meg a kulacsát. Engedelmeskedtem, pedig éreztem,
mindkettőnknek megalázó ez a leselkedés: a halál valahogy már csak rá tartozott,
egyedül ő parancsolhatott neki.
A konyhaszéken egyre kényelmetlenebbé vált az ülés. A hátam fájt, és a nyakam
is, mintha egyre lejjebb csúszott volna a mennyezet, és a tagjaim már éreznék
a közelgő terhet, mert azt kell tartsam majd reggelig.
Margarita, Margarita, suttogtam néha magam elé. Gyászruhája, amit ki tudja,
honnan kölcsönzött, szigorúan eltakarta a kincseimet, a szeme mégis csillogott,
így aztán nem mert senkinek sem a szemébe nézni, nehogy lelepleződjön, mert
kislányosan örült annak, hogy mellettem lehet ebben a nagy szükségben.
Meleg volt idebent, de jólesett. A távoli kutyaugatások halk csobbanásként értek
el hozzám. Az udvaron gesztenyefák kémleltek az ég felé, a garázstetők fölött
csípős szél kergette a telep bódéjából érkező fényt, mert ilyenkor is ült ott
valaki, nehogy széthordják azt, ami már a guberálóknak se nagyon kellett.
Tulajdonképpen a csendet lehetett elviselni a legnehezebben. Azokat a pillanatokat,
amikor hirtelen abbamaradt a fészkelődés, nem nyikorogtak a székek, s még a
lélegzetvétel ritmusa is megakadt, megnyíltak a hallgatás egyre jobban táguló
termei, és ezeket lassan benépesítették a céltalanul repdeső gondolatok, amelyekkel
önmagát szórakoztatja az ember, vagy a gyertya lángját nézi, a viaszcseppeket,
a kanóc sötétjét. Milyen ember is vagyok én, néztem magamra a reszketeg fényben.
Az izmaimmal minden rendben, valahogy mindig karban tartottam magam, így aztán
sosem szégyelltem levetkőzni senki előtt, és hát az étvágyammal sincs baj, nem
tömöm magam, de szeretek jól enni, az ízekért enni, s nem azért, hogy elverjem
az éhségemet. Ha rajtam múlna, kizárólag csak ezért ennék, de nem úgy, mint
az ínyencek, akik csak azért matatnak a tányéron, hogy azt a kéthárom falatot
leügyeskedjék a torkukon, mert az tiszta hülyeség. Én nem voltam válogatós semmiben,
ezt nyugodt szívvel kijelenthetem magamról, mindössze annyit tudtam, hogy mi
kell nekem és mi nem, ilyen szempontból határozott voltam, kicsit makacs is,
ahogy Margarita mondja, de azért dumálhattak velem, meggyőzhettek érvekkel,
vagy mással is, bár az ritkább. Sokáig voltam apa nélkül, s ez nyomot hagy,
egyedül tanultam meg borotválkozni, nyakkendőt kötni, autót vezetni, ami a városban
kell, és mindent összevetve elmondhatom, hogy jól vettem az akadályokat, mindig
vigyáztam arra, hogy én kerüljek ki jobban a zűrös helyzetekből, mert ilyen
is volt, nem is egyszer, apámtól csupán a túlélést tanulhattam meg, hogy mi
kell ahhoz, ha hirtelen menekülni kell, az erdőben bolyongani napokat és heteket,
hogyan találok vizet és élelmet, hogyan rejtőzöm el, de ezt láttam már filmen
is, és nagyokat röhögtem azon a lúzeren. Viszont én ezt már reflexből csinálom,
apám miatt, mert meg kellett ígérni, hogy ornitológus leszek, bár én ritkán
tartom be az ígéreteimet, mert többnyire közbejön valami, de hát épp ebben van
az egész stikli, hogy ezekre ráérezz, mondogatta Trencsényi, és nem lekötni
magad minden lófasszal, mert ez nem erkölcsre megy, és nem is kitüntetésre,
hanem, hogy több legyen ott, ahol eddig kevés volt. És eszembe jutott, hogy
anyám öregkorára milyen gyerekesen tudott örvendeni a pénznek, hogy ha azt hitte,
nem látom, többször is megszámolta, dédelgette, elkölteni viszont már nem merte,
inkább elrakta a törölközők alá, hátha ott megfiadzanak vagy mi, de a túl sok
pénztől már félt, mert az bajt hoz és keservet, meg is találtam a borítékot
a szekrényben, szép kis summa volt, adtam belőle a mentősnek, s talán Mancikának
is adok majd, meg Rakucsinecznek, vegyen belőle valami emléket, a többit meg
elteszem, bár az lenne a legigazságosabb, ha vele együtt temetném el, de akkor
meg Trencsényi röhögne ki, mert megint az érzelmeimmel hozakodom elő. Ilyen
vagyok, sosem tudtam félretenni vagy takarékoskodni, ezért is volt, hogy Trencsényi
egyedül nekem nem adta ki teljesen a részem, csak a zsebpénzt, ahogy ő mondta,
mert azt is elbasztam volna, amit vissza kellene forgatni, hogy ne álljon meg
a körforgás, de én Margaritával könnyen feléltem azt a néhány makit, vagy úgy,
hogy étterembe jártunk, vagy hogy könyveket vettünk tucatszámra, többször is
megnéztük ugyanazt a filmet, hogy nyugodtan smárolhassunk az utolsó sorban,
vagy ha eszünkbe jutott, lerándultunk a tengerre, és útközben tanítgattam vezetni,
de nem volt hozzá sok érzéke, megmaradt könyvmolynak, aki kellő távolságot tart
mindentől, ami olajos és berreg, s ha nem is fürödtünk, de romantikáztunk egyet
a mólón, és dugtunk a vécében, strandkabinban, bezárt játszótéren, vagy ahol
utolért az este.
Felébredtem, aztán elaludtam ismét.
Anyám szép volt megint, ahogy feküdt az ágyon, összekulcsolt kézzel. Sosem láttam
ilyen szépnek, omlósnak és tejfehérnek, talán az első emlékeimben, még körvonalak
nélkül, mégis tapintható bizonyossággal, akár a tündérek, mert csak a kivételesen
jók lehetnek ennyire védtelenek és kiszolgáltatottak. Ilyenkor nem is lehetett
hozzáérni, csodálni mindössze, távolról, illő hódolattal. Tudom, bár sohasem
kérdeztem, hogy apámat is ezzel fogta meg. És emiatt voltam én úrigyerek az
udvarban, aki nem keveredhetett el Kertészék nyakigláb fiaival, Gyurcsák maszatos
lányával, vagy mert többször vett fel selyemharisnyát, mint kellett volna, és
olyasmi volt a tekintetében, abban a zöldeskék szempárban, amitől a férfiak
úriemberek akartak lenni, cilinderrel és vasalt nadrággal, begyakorolt előzékenységgel,
így aztán nem volt nehéz elérni, hogy soron kívül kapjunk narancsot vagy kakaót
a Timpuri noi kávézóban, hozzánk jöjjön először a szerelő, és import tömítésekkel
kápráztasson el minket. Év elején lett terhes újra, és hiába beszélte rá az
apám, hiába ordított, hozta a vadvirágcsokrokat egyre-másra, émelyítő illattal
töltve meg a házat, nem akarta megtartani. Én erről nem tudok sokat, talán ismerőssel
rendezték el, vagy elvetélt magától, mindegy, de attól a pillanattól másként
nézett rám. Nem voltam már aranyhajú, és nem voltam herceg, félkirályság várományosa,
csupán egy purdé, aki elvette a nőiességét, kirabolta puszta jelenlétével is,
mert nem sokkal ezután vastagodni kezdett, és már több kellett rúzsból, púderből,
szemfestékből, és a melósok már nem törölték olajos kezüket a nadrágba, ha megjelent,
a gázos néhány mondat után tegezésre váltott, s ez így is maradt néhány évig.
A rúzs pedig nyomot hagyott mindenütt, vasárnapi szalvétán, csikken, inggalléron
és az apám arcán, meg az enyémen. Szégyelltem ezeket a foltokat, a látványos
kitüntetéseket, inkább vörösre dörgöltem az arcom, csak ne lássam, ne lássam
többé soha.
Az udvaron akkor kezdett esni az árfolyamom, amikor apám halála után megjelent
Rakucsinecz, de ezzel még nem lett volna gond, simán túléltem volna, mert ő
legalább még ébren tartotta az irigységet, hiszen Rakucsinecz jobb napjain tényleg
úgy nézett ki, mintha abból az agyonforgatott, fodros szélű divatlapból lépett
volna ki, amit anyám esténként lapozott, ha megunta a kötögetést, de a kis Herskovicson
már nem volt mit irigyelni, akkor már én is egy lettem a többiekkel, a csellengő,
surmó kamaszokkal, akik a lakótelepi átjáróban szorítják falhoz a hazatérő gimnazistákat,
és a tolvajlástól sem riadnak vissza, persze csak mértékkel, hogy ne legyen
ügy belőle, de azért kijöjjön a fagylalt, meg pár futam a játékautomatákon.
Engem Robinhúdnak csúfoltak, mert én nem mertem elvenni a fejpénzt a beijedt
csajsziktól, és nem is matarásztam meg őket ráadásként, amivel furcsamód az
ő szemükben valahogy ki is lett egyenlítve a dolog, mert némelyik alig tiltakozott,
egy-két elvétett ónecsináld, engedjel, és minden mehetett a maga útján, a srácok
zsíros képpel osztozkodtak a konténer mellett, a csaj meg lesimította a szoknyát,
visszapakolta a táskába a kiszóródott könyveket, füle mögé simította lenhaját,
s csak akkor, amikor már azt hitte, senki se látja, mielőtt még befordult volna
a sarkon, hogy végképp eltűnjön a szemünk elől, csak akkor fordult hátra, és
én egyszerre láttam félelmet és felháborodást, csodálatot és megvetést azon
az arcon. És még valamit, aminek nem volt neve sokáig, pedig már többször is
feltűnt anyám tekintetében, amikor még nem volt vastag és elhasznált, amikor
még a lábán surrogott a selyemharisnya, és nem úgy hordta a mosolyát, mint egy
karácsonyfadíszt.
– Vajon rá lehet gyújtani? – hajolt hozzám hajnal felé Rakucsinecz. A szeme
nem is látszott, csak valami tompa fény a ráncok tömkelegében.
– Szerintem nincs semmi jelentősége – mondtam, és én is elfogadtam a cigarettát.
Nem volt keserűbb, mint a számban összegyűlt nyál.
A kápolnában már gyülekeztek, amikor odaértem. Margarita segített az öregeknek
leülni, és elrendezte a virágcsokrokat a ravatal szélén. Ahogy mellé léptem,
diszkréten papírzsebkendőt csúsztatott a zsebembe. Mondtam neki, hogy nem lesz
rá szükségem, de szelíden megszorította a karomat. Ekkor jöttem rá: szeretné,
ha sírnék. Anyám orra alatt ráncot vetett a fátyol, azt próbáltam meg eligazítani,
de meg kellett volna mozdítanom a fejet, az viszont már túl bonyolultnak tűnt.
Úgy éreztem, mindenki engem néz. Nagyon erősen akartam, hogy vége legyen már,
hogy valaki belefújjon egy sípba, s akkor egy csapásra felbomlanának a csoportok,
és a temető kapuja felé vennék az irányt.
A szertartás előtt odalépett hozzám a pap. Fiatal volt, ambiciózus, akinek még
minden eset egyedi és különleges.
– Ha jól értettem, akkor nem kíván hosszú beszédet – nézett rám.
– Csak néhány szót. Amit különben is elmondana.
Aztán még kérdezősködött, hogy mióta nevel egyedül az anyám, és hogy miként
teltek a napjai. Magányosnak érezte magát, vagy voltak barátai. Szabadkozott,
hogy éppen most faggat engem ilyen dolgokról, de délelőtt nem talált a megadott
címen, ugyanakkor meg szeretné, ha minél személyesebb lenne az a pár mondat.
– Istenfélő asszony volt... – mondta csak úgy magának.
– Ahhoz túlságosan ragaszkodott az életéhez. Nem értette.
– Mondja úgy, hogy sok mindent feláldozott értem. Utolsó éveinek én voltam az
egyedüli értelme – mondtam. Olyan volt, mintha diktálnék.
– Lehet, hogy már nem maradt ideje Istenre – tettem hozzá óvatosan, majd elindultam
Rakucsinecz felé, hogy ne kérdezősködjön tovább.
Anyám alig járt templomba. Nem rosszindulatból, vagy hogy jobban nézzen ki a
káderlapja. Így alakult. Egy ideig kereste Teremtője feloldó tekintetét a boltívek
alatt, a hívek sustorgása fölött, vagy abban, ahogy a szél átsiet az udvaron,
rozsdaszagot hoz, és felkavarja a házak tövére rakódott port, aztán hó jön,
néhány órás békesség, amíg el nem indulnak a kotrógépek, és be nem fagy a vízvezeték.
De nem lehetett ott semmi, mert csendesen jött haza, aki nem ismerte, azt is
mondhatta volna, hogy megrontotta valaki, holott ez beismerése volt annak, hogy
Isten már nem olyan lény, aki bírna a látás adományával. És hát ezzel kell akkor
megbirkózni.
Ott álltunk mindannyian a gödör körül. Herskovics és Loksi egymás mellett, Irma
néni nélkül, mert őt semmilyen illem nem lett volna képes idehozni. Précsek
a passzentos öltönyében, távol a földkupactól, Trencsényi csak úgy lazán, mintha
nézelődni jött volna, mögötte Jutka és az argentin lány, aki erre az időre még
a rokonkeresést is felfüggesztette, Veterényi bepállva az apjától csórt selyemingbe,
és még néhányan a galeriből, átmeneti nők, szállítók, szerelők. És hiába próbálták
titkolni, leginkább Jenőt gyászolták, a tizenegy éves Opel Recordunkat, aki
mindannyiunk segge alatt átment már, akinek több alkatrészt hajtottunk fel,
mint az összes járgánynak együttvéve, csak menjen még, guruljon egy kicsit,
mert valahogy ő lett a kabalánk, a csendestársunk ezalatt a néhány hónap alatt.
Miatta hajtották le a fejüket, miatta vették fel ezt a kissé töprengő, kissé
álmatag pózt, amiről úgy gondolták, hogy leginkább illik az eseményhez, s ez
így is volt rendjén, mert Jenő is megérdemelt volna valami hasonló röffenést,
ahol dumál valaki az erényeiről, a hátsó meghajtásról, a tolóablakról, míg anyámat
Loksin és Trencsényin kívül alig látta valaki, talán Précsek egyszer, fantomokat
pedig nem lehet eltemetni.
Utoljára még megpróbáltam felidézni valamit, ami anyámmal kapcsolatos, egy eleven
és jóleső emléket, de olyan erősek voltak az elmúlt nap hordalékai, hogy minduntalan
csak azok ugrottak be: a koszorús bágyadt hangszíne, a virrasztóban imbolygó
árnyak, a céltalan suttogások, a mentős, aki szökőkútként orvosi kifejezéseket
köpköd szerteszét, és akire ráhull egy-egy szó vagy betű, az néhány órán belül
megbetegszik és elhull, ahogy a veszett állatok. A pap épp arról beszélt vontatott,
éneklő hangon, hogy mennyire odavoltak egymásért az öregek. És ebből a szeretetből
kellene nekünk is megőriznünk valamit. Hallgattam a papot, ahogy tiszta jóindulatból
átveri magát, meg minket is, mert nem volt izzó szerelem, nem feszítette őket
a légszomj, inkább valami néma engedelmeskedés a suhanó évek akaratának, amit
nem végzetnek hív az ember, és főként nem gondviselésnek. Anyám néha úgy hitte,
más örömöt sem kap, csak azt, hogy szükségesnek tudhatja magát. Apámnak szüksége
van rá, és neki magának is szüksége van erre a szükségre, hogy maga is ebből
él éjjel-nappal, kivált éjjel, minden éjjel, amikor senki sem akar egyedül lenni.
Se megöregedni, se meghalni, csak egymáshoz tapadni, akár a kövek, mert ebben
is lehet öröm, vágy és beteljesülés, még ha nem is olyan, mint a könyvekben.
Az is lehet szerelem, ha az emberek nem hazudnak egymásnak egy percig se, azt
adják, ami kegyetlen és szavakkal ki nem fejezhető. Szép, mert más úgyse lesz.
Trencsényi szorította meg a kezem. Mondtam neki, ne aggódjon, nem esem ki a
forgalomból, és miattam nyugodtan összehívhatjuk a srácokat holnap estére, hiszen
a havi leltár is esedékes már. Oksi, mondta, és csak most láttam, hogy tulajdonképpen
fel van dobva. A tróger túladott az utolsó full extrás Subarun! És az is világos
volt, hogy ezeröt fölött, mert Trencsényi nem kispályás, most már csak a Rovernek
kell találni egy komoly arcot, és teljesen kiürült a készlet. Lehet tovább gondolkodni.
Az argentin lány vigasztalni próbált azon a vegyes nyelven, amelyből egy árva
szót sem értettem, de én közben már azon rágtam magam, hogy forgassam-e vissza
a részemet, ami legalább ötszáz, vagy a költségeimre való tekintettel vegyem
ki kápéban. Aztán kissé elszorult a gyomrom, hogy most már egyedül vagyok, saját
számla, egykapuzhatok egy életen át, de hát ez van már három éve, amióta bejutottam
műszakira. Miért most kellene bánkódni ezen? És különben is, itt volt mellettem
Margarita, meg hogy regényhősök voltunk, és nem volt gondunk semmire.
A friss föld szagánál nincs hánytatóbb a világon.
– Rosszkor jött nekem a dolog – mondtam hajnali négykor a papnak, amikor
már ki akartak tenni a Török Bisztróból. Ahmed nagylelkűen a legjobb vodkájából
tett félre, az első három körért még fizetni se kellett. Akkor már egy alig
hurbolt Renault 5-öst is ígértem annak a papnak Trencsényi nevében, csak vallja
meg nekem, dadogja a fülembe, hogy ugye ő sem érzi magán a Teremtő tekintetét.
Hogy ez az egész csak adminisztráció vagy mi. Önvédelem. Alig fértek már el
a számban a szavak. És nem merte levenni rólam a szemét, még kint, az utcán
sem, amikor az egyik lámpaoszlopnál végre összecsuklott, bár ez nem volt szégyen,
mert Ahmed csempészvodkája már a városi fináncokat is megtréfálta, pedig azoknál
keresve se kapni szőrösebb torkú társaságot. Szája sarkán, akár a Hold, fénylett
a nyála, és nem akarta elengedni a tekintetemet. De nem mondott nekem az a pap
semmit, még csak nem is bólintott, a fejét sem ingatta, pedig láttam rajta,
hogy kellene neki az a járgány, mert akkor már másnap kidobhatná a temető gondnokától
örökölt Pegast, amivel a kültelki hívekhez járt ki, s ha kilazult a lánc, hát
nyakig összecsapta magát az utca levével, bogáncs ragadt a bokája fölé, a dombok
felől örvénylő hideg pedig összetapasztotta az ujjait, és nehéz volt úgy szeretni
az Urat, hogy Ő mindezt valami meleg és száraz helyről követi figyelemmel. Mégis
ott volt a guberálók maszatos tenyerében, ahogy szégyenkezve kezet fognak, és
a várandós anyák átizzadt lepedőin, ott gyöngyözött az újszülöttek első vizeletcseppjeiben,
az átutazók bátortalan köszönéseiben, vagy ahogy megpaskolják a házak falát
vasárnap délután. Viszont ha Isten lát, akkor anyám teljesen és visszavonhatatlanul
halott. Nem gazolsz be ettől egy cseppet, üvöltöttem a képébe. Majd fogtam a
homlokát, mert egész testét rázni kezdte az ukrán szesz.
Azt hiszem, sírtam is, így aztán Margarita megnyugodhatott.
Amikor felébredtem, már nem volt mellettem, Dél felé járhatott, de a pincében
ennek alig volt nyoma, az ablak mindössze egy-egy cipő és nadrágszár körvonalait
engedte be az utcáról. Talán egy éve már, hogy idejöttem. Nem volt sok választásom,
anyám egyre többet hisztériázott, néha éjjeleken át. Hol azért dühöngött, mert
nem akartam beszállni a gázkályhás üzletbe, lesni, hogy mikor mire mozdul a
piac, és órákat baszakodni a határnál tavasztól őszig, a kukoricásba futni nagydologra,
amíg oda nem tapadsz az egyik kóróhoz, pedig apám egyik rokona, Nagyfecó még
kontaktembereket is felhajtott, vártak volna a túloldalon, de hiába magyaráztam
neki, hogy ebben a dologban elég egyszer luftot rúgni, mert akkor letejelhetjük
az egész nyereséget, mégis eszelősen ordított, hogy ő nem balfasznak, nem mások
csicskásának nevelt; hol meg azért, hogy járjak rendesen egyetemre, mert csak
az biztos, ami papíron van. Loksi sem volt képes lecsitítani, Kalcsekre sem
hallgatott, aki többször is átjött, hogy közbelépjen, ha elfajulnának a dolgok.
Így aztán kapóra jött Margarita meg a szerelem, és Trencsényinek már jóval több
esélye volt, hogy rádumáljon a használt autókra, így anyám is lecsendesedett,
mert az volt a minimum, hogy hetente vittem neki kéthárom kiló banánt, de ha
kijött a lépés, száz makit is kaphatott hó elején, az pedig már elég a békességhez.
A pince néha úgy tűnt, értünk mossa össze a nappalokat és az éjjeleket. Egy
hét is eltelhetett úgy, hogy ki se dugtuk az orrunk, abból éltünk, amit összehordtunk
magunk köré. Margarita könyveiből például, melyeket az ágy mellé gyűjtött össze,
és előszeretettel idézgetett belőlük, ha épp elakadtunk a szeretkezésben, és
nem kellett sok ahhoz, hogy regényhősöknek képzeljük magunkat, akik minden más
alól fel vannak mentve. Felmentettek nyolcórázásból, a dél-amerikai sorozatokból,
abból, hogy hajnalban szétkapjon a szél a sugárutakon, házalásból és újságolvasásból,
kedvezményes ételjegyekből, vagy hogy rágörcsöljünk az előmenetelünkre, elég
volt, ha bevágtuk magunkat a Jenőbe, és meg sem álltunk a Csemergi tetőt borító
erdőkig, ahol aztán a tolóablakon keresztül Margarita reggelig énekelhetett.
És én hagytam, hogy mérgezzenek, hogy mérgezzem magam, mert ami ennyire jó,
az sosem lehet teljesen ártatlan.
Margarita mellett olyan volt, mintha csúszdában hasalnál lefelé, és minden kanyar
után röhöghetnéked támad, mert egyre gyorsabban siklasz, mégsem érdekel, hogy
végül szenespincében kötsz ki, vagy egy medencében csobbannak össze a fejed
fölött a hullámok, és az sem ijesztő, hogy semmid sincs, amivel fékezhetnéd
a siklást, hát ez volt a méreg, az óvatosság és az előrelátás hiánya, hogy nem
is próbáltam megsaccolni, mennyit zuhanhatok még, hogy legalább összegörbüljek,
mielőtt padlót fognék, de inkább csak röhögtem a kanyarok után, hogy most sem,
hogy még mindig nem látom az alját. Anyám viszont azt hitte, hogy az élettől
még számon lehet kérni valamit, hogy valami kijár nekünk a szenvedések miatt,
és ha ezt egy hülye félreértés miatt nem kapjuk meg, akkor halálunk pillanatában
bocsánatot kérnek tőlünk, ott hajbókolnak majd a kijáratnál, és abban, hogy
én lemondtam erről, nem csupán engedetlenséget látott, hanem jellemhibát, lustaságot
és megalkuvást. Amolyan perverz öngyilkosnak nézett, aki ugyan nem dobta el
magától az életet, annak lényegét mégis megtagadta, a várakozáshoz való jogot
vagy mit, de én, mivel nem vártam semmit, nyugodtan lehettem fölényes, hiszen
nem büntettem magam semmilyen alázattal. Leszarom, vágtam néha anyámhoz, ha
már nem volt mit mondani, leszarom, hogy mi lesz belőlem, ami világos, hogy
csak duma volt, de ha legalább egyszer nem ordíthattam volna el magam, tényleg
elástak volna, és most nem élvezhetném a kincseimet: Margarita mellét, ahogy
megkeményedik a reggeli szellőztetésben, a sajtreszeléket a párolgó bolognai
tetején, hogy időnként négy kocsim is állt a Trencsényi udvarán, és uramnak
szólított a Négy Muskétás kidobóembere, mert szavam volt, és még átmenetileg
sem tartozott nekem az élet semmivel.
De igazi menedéknek is számított a pince, amikor egy-egy jobb üzlet után becuccoltunk,
mert nem volt hova tenni hirtelen annyi zsetont, és nem is lehetett másként:
az arabok szóba se álltak veled, ha a lebujokban nem szívtál el velük egy spárgát,
nem lazítottad ki magadból a nappali fáradtságot. Akkor már nem is nagyon alkudtak,
igaz, mi sem voltunk szemtelenek, és nevettünk a vicceiken, pedig ritka pocsék
vicceik voltak, a napköziben sem égetted volna magad ilyenekkel, de mi szétröhögtük
a csehót, és másnap ott parkolt a Merci a garázsuk előtt. Tulajdonképpen mindenkinek
megvolt a maga reszortja. Trencsényi és én az arabokra specializálódtunk, Précsek
az újgazdagokat vadászta, Loksi pedig az ócskapiacos lúzereket horzsolta meg
néhány százassal. Volt úgy, hogy rendelésre is dolgoztunk, és csak akkor húztuk
be a féket, ha nagyon bűzlött a cucc, ha látszott az arcon, hogy lopott járgányt
akar ránk tetoválni. Amikor bekerültem a körforgásba, már ki volt épülve a rendszer.
Többnyire a határ melletti városkában vettük át a szállítóktól a járgányokat,
s egy idő után már látszott, hogy melyik került ki telepről, vagy úszta meg
a bontót, és melyikre unt rá a gazdája. Néha tízen is mentünk, hogy hazahozzuk
őket, s már az úton kiderült, hogy hol szelel a léggömb, így a szerelő vasárnap
is dolgozott nekünk, mert egyből odanyúlhatott, ahová kellett. Aztán nevünk
lett, állandó helyünk a piacon, és már maguktól kerestek, ha alkatrész nélkül
maradt valaki, vagy csak kipasszolta őket a konkurencia. Az elosztásban sosem
volt vita, Trencsényi tíz százalékkal többet kapott, mert ő fizette a szállítókat,
a fennmaradó részt pedig harmadolták a tagok, mert négynél többen sosem ugrottunk
be egy autóra, szabály volt ez is, de így volt bulisabb.
Jenő nem volt nehéz eset, alig igényelt törődést. Tizenhármat evett százon,
padlógázzal is megfeküdte az utat, kanyarokban pedig úgy lehetett slájfolni
vele, mint az akciófilmeken. Nem volt feltűnő, hogy bárki is elkösse, de azért
nem égette le rólad a bőrt a kliensek előtt. A tolóablakos trükköt Précsek fedezte
fel egy esti kocsizás után. Kifér a csaj feje, lelkendezett másnap, és ezt tényleg
illett kipróbálni, s amikor Trencsényit is kiszedte a behavazott árokból, eldőlt:
lesz egy állandó kocsija a galerinek, egy amolyan mozgó iroda, masszázsszalon
és gyorsbüfé, ahol ki lehetett aludni a hajnalig tartó születésnapokat, és lazítani,
lazítani órákon át.
A Csemergi tető északi oldalán, ahol a szerpentinek már véget értek, volt egy
hely, ahonnan be lehetett látni a várost, az Állomás utca fényeinek tántorgó
vonalát, a lakótelepek pislogó ablakszemeit és a katedrális körüli teret, ilyenkor
aztán az ember begyúrta a kazóba a háttérzenét, lükvercbe tette a sebváltót,
hogy ne zavarjon, majd olyan arcot vágott, hogy ha rajta múlna, hát az egész
világot a mellére vonná, és akkor már nem kellett gondolkodni semmi kísérőszövegen,
mert minden történt magától, ahogy a moziban. És ez Margaritánál is bejött,
Jutkánál is bejött, de még a művészetis lányok is dőltek ránk, mert akkoriban
egy nyugati kocsi jobb névjegykártya volt bárminél. De amikor az ablakon behullottak
az első hópelyhek és elolvadtak a nyelveden, vagy csak egy szál törölközőben
kihajtottál a bányatóig, hogy tempózzatok néhányat a nyár végi hűs vízben, már
egészen világos volt, hogy ordító különbség van a szemináriumokon nyomatott
steril szövegek és e között a lüktető, ellenőrizhetetlen, nevenincs katyvasz
között, amit mi magunk kísérleteztünk ki magunknak, mert ez a világ már nem
a Herskovicsé volt, és nem is az apámé, Kalcseké vagy Rakucsineczé, csak szédelegtek
benne, mint málnaszörpben a legyek. Mi voltunk a trónkövetelők minden szempontból,
mert mi osztottuk ki a kártyákat, és mi fizettük le a szerencsénket.
xRendszerint Trencsényi érkezett meg elsőként a havi megbeszélésekre. A kabátját
maga mellé dobta, s még Margaritának sem engedte, hogy feltegye a fogasra. Szerette,
ha keze ügyében vannak a dolgai: zsebszámológép, naptár, kihegyezett ceruza,
csomag papírzsebkendő. A pénztárcáját viszont szemérmesen dugdosta, vásárláskor
is lehetőleg úgy fordult, hogy rajta kívül senki se pillanthasson a rekeszekbe.
Ahogy leült, óráját az asztal szélére tette, ez Bézsre emlékeztetett, aki még
a naplót sem nyitotta ki addig, amíg a karóra nem koppant a katedrán. Alig egy
fejjel volt magasabb, mint én, de nem fordított gondot magára, nem sportolt,
nem volt tagja semmilyen elit klubnak, a várost járta reggeltől estig, különböző
helyeken tűnt fel, bárokban és éttermekben, biliárdszalonokban és egyetemi menzákon,
mindenhol ismert valakit, de nem biztos, hogy a tulajt, inkább pincérlányt vagy
seftelőt, szakácsot vagy törzsvendéget. Félelmetesen értette a dolgát, egyegy
fülvakarásból vagy flegma vállrándításból meg tudta mondani, hogy mennyi alá
nem megy az ürge, ha megfeszítjük se, és mennyi nyereséggel számolhatunk. Ha
pókerezett volna, simán elnyeri minden pénzünket. De utálta a szerencsejátékokat,
mert azok többnyire veszteseket termelnek, és annak, aki sokat veszít, sosem
lehet kiszámítani a következő lépését. Ezért sem csupaszított le senkit, mert
szerette, ha visszajönnek az emberek, az átveréseket inkább Loksira és Zsadányira
bízta. Képes volt egy jól alakuló tárgyalást is megszakítani, és mosolyogva
otthagyni az ügyfelet halaszthatatlan teendőire hivatkozva, hogy másnap legalább
négyszáz makival többet szedjen ki a türelmetlen tagból. Így adtuk el a fehér
Opel Asconát meg egy Kobrát is az araboknak. És tisztán presztízsből, mert épp
ehhez volt kedve.
Bár tapadt hozzá a zseton, mégse láttuk nőkkel, nem voltak kalandjai, amiket
megoszthatott volna velünk, és azt sem vette jó néven, ha mi akartuk bevonni
őt a részletekbe. Précsek szerint egyszerűen félt tőlük, látott már ilyet, tette
hozzá, félresikerült anyakapcsolat, kezdte adni a tudományosat, de nem hittem
neki. Trencsényi szerintem régi vágású pacák volt, aki legszívesebben magázással
kezdte volna az udvarlást, és hetekig megelégedett volna azzal, ha foghatja
a kiválasztott kezét egy árnyas parkban, vagy hazafelé menet a folyóparton,
és a léptek koppanásába nem vegyül bántó beszéd, vagy ha mégis, az kimerül néhány
félszeg mondatban. Irigyeltem, mert úgy tudott viselkedni, mintha nem is lenne
farka, nem lennének ösztönei, talán illemkódexbe csomagolva jött a világra egy
távoli fürdőhelyen, ahol mindenki a csámborgó idegenekből élt. Ezt Margarita
is így látta, mert őt közelebb engedte magához. Eleinte azt hittem, hogy tévedésből,
vagy mert ez is üzlet valamiképpen, ha nem is látom át, hogy miért, de aztán
rájöttem: egész egyszerűen tisztelte őt, észrevétlenül és diszkréten, és akkor
már sejtettem, hogy ezt az egész partnerséget nem az izmaimnak, nem is mindenre
kiterjedő lojalitásomnak vagy gyors felfogóképességemnek köszönhetem, hanem
mert per pillanat én birtoklom Margaritát, hozzám bújik esténként, és engem
ébreszt macskásan, s valamelyest élveztem is ezt a meddő vágyakozást, a rajongásig
feszülő csodálatot, és kárörömmel gondoltam arra, hogy akkor sem lenne semmi,
ha magukra hagynám őket a pincében, talán Trencsényit verné ki egy idő után
a jeges verejték tehetetlensége miatt. Mert Margarita minden előzékenysége,
már-már önfeladásig elmenő kedvessége és bátortalansága mellett nagyon is szerette
saját zsírjukban meghempergetni a férfiakat, időnként a kegyetlenségig is elmenően
várni arra, hogy a másik saját esztelen vágya előtt tegye le a fegyvert, és
nyüszítve kapituláljon, s csak akkor mondott le erről, amikor már meggyőződött
afelől, hogy többszörös túlerővel került szembe, hogy a másik megnyugtatóan
erősebb. Ezt viszont én tudtam, mert ez volt az én történetem. És ő mindent
megtett annak érdekében, hogy ezt el is higgyem.
Őszintén szólva, tényleg Margarita volt az eddigi legnagyobb dobásom. Amint
egyre jobban megismerte a galeri, mindenki már csak hozzánk járt, a szeánszokra,
mert így hívta Margarita ezeket a „spontán” találkozásokat, ahol többnyire irodalomról
esett szó, és ő teát szolgálhatott fel különleges csészékben. Vakon megbíztunk
az ízlésében, ha egy ing vagy zakó miatt elhúzta az orrát, akkor azt már nem
lehetett többé felvenni, hiába túrta fel érte az ember a fél várost: megbukott
a vizsgán. Sokat nevettem azon, hogy Bézs, a magyartanárunk szeme minden bizonnyal
könnybe lábadt volna, ha látja, hogy az óráiról kiseprűzött tanítványai milyen
indokolatlan lelkesedéssel vetik bele magukat a világirodalom még feltáratlan
bugyraiba. Csehov, Camus, Mann és Dosztojevszkij vagy épp Kundera és Márquez,
mindent befaltunk, amit az orrunk alá dugott. Veterényi és Zsadányi kivételével
senki sem csalt, mert ők rendszerint átugrottak a hosszabb leírásokat, engem
nem érdekel a táj vagy hogy milyen bányában dolgoznak, fakadt ki Veterényi egyszer
Cronin kapcsán, mert ő leragadt ennél a bőbeszédű angolnál, és nem adta volna
semmiért azokat az „életszerű fordulatokat”. Néha kimondottan hülyén festettünk
az autópiacon, amint épp arról vitáztunk, hogy mi bezzeg már régen kerekedett
oldottunk volna a pestises Oranból, s bár szép a dokitól, hogy végül is maradt,
mert akkor ugye, nem volna regény, de mégis, ez olyan embertelen és fellengzős.
Szerintem nem is így történt, tette hozzá Zsadányi, és legyintett.
– De hát ettől szép – mondta Margarita lefekvés előtt.
– Mitől?
– Hogy kitartanak végig. Hogy van bennük valami, ami legyűri a járványt.
– Ez mese. Szerintem a leghihetőbb az egész regényben az az újságíró... Lambert.
– Rambert.
– Mindegy. Aki meg akar lógni a csajáért. Annak van egyedül vér a pucájában.
A többi csak úgy tesz, mintha lenne. És különben is: én rühellem azokat a hősöket,
akik kitárt mellel rohannak a golyóknak. Nagyobb bátorság lenne életben maradni,
és ha kurválkodni kell ezért, hát kurválkodni kell és kész – mondtam.
– Ezt csak azok gondolják így, akik még sohasem kockáztattak semmit.
– Nem, ezt azok gondolják így, akik már könyökig nyúltak a trutymóba. Aztán
kihúzták, lemosták szépen, és minden ment tovább. Mondjuk, ezt elég nehéz könyvekből
megtanulni.
– Hja igen, persze, a nyomor mint romantika. Hogy is felejthettem el?! Ami életfogytiglani
bölcsességeket éget az ember bőrébe – nézett rám dühösen.
– Nem a nyomorról beszélek, kislány. Mindent félreértesz. Azt mondom, néha jó
tudni, hogy miből gyártják a szart. Különben összekevered a deszszerttel.
Világos volt, hogy megsértődik. Magára húzta a takarót, s már nem reagált a
simogatásaimra. Nem szerette, ha csúnyán beszélek, vagy ha nem nézem meg rendesen,
amit vásárolok, a földre szórom a szotyihéjakat, és feleslegesen csorgatom a
csapot. Jutkával egészen jól egyeztek ilyen szempontból, mintha titokban valamilyen
mozgalmat alakítottak volna, mentsétek meg a világot tőlünk mottóval, és úgy
gondolták, az lenne az élet netovábbja, ha lakatlan szigetre költöznénk csomó
szerves hulladékkal meg természetbarát edényekkel. A férfiak vadászni járnának,
ők meg őriznék a tűzhely melegét. Másnap délután derült ki, hogy nem is haragszik
annyira, s igazából nagyon is bejött, hogy Lambert mellett vagyok, mert ez azt
bizonyítja, hogy én is kitörnék érte bármilyen vesztegzárból.
Anyám akkor már nem kotort bele az életünkbe, elfogadta, hogy azzal a fruskával
járok, aki előbb-utóbb kiforgat majd mindenemből. De hiszen semmim sincs, vágtam
vissza, még családom se, akiktől elvehetne. Mindjárt nem is vettem észre, hogy
sír, mert egészen a fal felé fordult, és olyan lett, mint egy töpörödött, fekete
gomba valami nagy fa alatt. Csendben hátráltam ki a házból. Majd a köveket néztem
pár percig odakint, miközben az a szörnyű sejtés vert gyökeret bennem, hogy
többé most már nem adódhat olyan helyzet közöttünk, ami azzal a kényszerérzettel
járna, hogy meg kellene ölelnem és ő hozzám bújhat, egyszer s mindenkorra takarékra
tettük magunkat, nincsenek kiskapuk, nincsenek manőverek. És akkor tulajdonképpen
fel is sóhajthattam volna, hogy akkor ezzel le is zárult a felnőtté válás kínos,
bár értékes tapasztalatoktól sem mentes szakasza az életemben. Független vagyok
és életrevaló. Fejjel mehetek bárminek, mert úgyis az törik szét. Pedig inkább
úgy éreztem magam, mintha hirtelen letépnék rólam a ruháimat, és nem ez az én
arányos testem kerülne elő, hanem a sorvadt bőr és a sárgás csontok erezete.
Ezután már úgy időzítettem a látogatásokat, hogy Trencsényivel járjak fel, mert
előtte mind a ketten szégyelltünk volna jelenetet csinálni, mint ahogy kibékülni
is szégyelltünk volna, az asztalra tettem a pénzt vagy amit még hoztam, beszélgettünk,
hogy ne legyen csend, mert akkor mindenki találgatni kezd, és úgy húztam be
magam után az ajtót, hogy akkor vigyázz magadra, és hétvégén még beugrom.
Igazából Bulgakov hozott össze minket, mert addig csak Kovács Ilonka volt, egy
feltörekvő idegen a bölcseszkocsmában, aki forralt borral es rumos kólával kutatja
a világ értelmét. Haját befonta, ruhatára kimerült két lötyögős farmerben meg
néhány férfiingben, és kemény tekintettel állta a szomszéd asztaloktól átbámészkodó
szakállasok megjegyzéseit. Minden készen volt, csak még nem tudtunk erről. Anyám
például épp akkor számolta fel könyvtárunk még megmaradt részét. Kartondobozokban
kellett levinnem a pincébe, mert csak a helyet foglalták, holott tulajdonképpen
elege lett abból, hogy képtelen ugyanúgy nevetni vagy megdöbbenni, elkomorodni
és szégyenkezni a puha fedelű klasszikusokon, mint apám, sőt: valójában irritálja
a választékosság, az idegtépő cselekmény, valamint hogy tudatosan elrejtik előle
a lényeget. Ezért aztán azt képzelte, hogy azok kibámulnak a szekrényből, meglesik
fürdés közben, elrontott mondatait megjegyzik, számon tartják dühkitöréseit
és minden istentelenségét, és aztán ezek meg is jelennek a lapokon és sorokban,
tehát az ő elcseszett életéről szól a fél világirodalom. Ha már nem bírta elviselni
a pillantásukat, befelé fordította őket, vagy a szennyes közé dugdosta el, így
kaphatták meg a mosóasszonyok az izzadt trikók és foltos gatyák között Anna
Kareninát és Szophoklészt. Aztán volt, amit visszaadtak, s volt, amit nem. A
görögök többnyire megúszták, a válogatott novellákat azonban elvitte a tisztáló
víz. Apámhoz akkor már nem is jártunk ki a temetőbe.
Bulgakov volt legfelül, így azt megmentettem a hasábfák között ólálkodó patkányoktól.
Ha akadt egy szabad félórám, beültem a Négy Muskétásba, és olvastam. Talán,
hogy az anyámat bosszantsam. Talán már eleve érdekelt az egész. Egy nap pedig
valaki megkérdezte, hogy véletlenül esett erre a választásom, vagy behatóbban
érdekelnek az oroszok.
– Én kizárólag bosszúból olvasok – feleltem.
Erre senki sem lehetett felkészülve, ezért aztán zárásig maradtunk. Akkor már
határozottan érdekelt ez a törékeny és önérzetes lány, aki bár vadul vetette
bele magát az élet haszontalanságaiba, nevekkel és évszámokkal zsonglőrködött
anélkül, hogy a jegyzeteibe pillantott volna, mégis olyan áhítattal ejtette
ki, hogy: karrier és anyagi függetlenség, hogy beleborzongtam. Mintha valaki
lírai monológja közepén a sliccem körül matatna.
– Mire gondolsz? – kérdezte, mert épp befejezett egy kimerítő mondatot arról,
hogy a Mester egyes-egyedül éteri tisztaságának, kisfiús naivságának köszönheti
Margarita szerelmét.
– Szerintem Margarita ennél jóval praktikusabb lélek – puhatolóztam félénken.
– Mert olyan érzékeny a részletekre?
– Például.
– Van benne valami – hajolt egészen közel hozzám. – Hiszen aki a mindent eldöntő
pillanatban is képes észrevenni kedvese halántékán az ősz hajszálakat...
– Nagy a gyanúm, hogy a költészet mit sem érne józanság nélkül. Az valahogy
mederben tartja a dolgokat.
– Ezt mondom én is. A csapongás sosem volt kifizetődő.
– És ez még nem is olyan súlyos. De mit gondoljunk arról, aki egy metafora miatt
képes cserbenhagyni a valóságot? – vágtam rá, mert éreztem, innen már nem lehet
visszatáncolni.
– Hogy gyenge.
– Töketlen.
– Nincs humora.
– Sokat maszturbál.
– Állig gombolja az ingét.
– Fintorog a vodka után.
– De te soha nem esnél ebbe a bűnbe, igaz? – nevetett rám, és eltűnt a mosdóban.
Néhány perc múlva már elnehezült fejjel csókolóztunk a Múzeum falának dőlve.
– Hol laksz? – ziháltam a fülébe, mert az képtelenségnek tűnt, hogy anyámhoz
menjünk ezzel a lendülettel.
– Ne aggódj – mondta, majd amikor látta, hogy kezdem elveszteni a talajt, még
hozzátette: – Terveim vannak veled.
És képes volt hajnalig hűteni a Kőhajítók parkjában, a folyót is átszelő Horea
utca éjféli dermedtségében, mert ez így már nem metafora, bár még nem is a valóság,
és egymás után szöktek ki a szavak belőle, s ha elfáradt, lábujjhegyre állva
hagyta, hogy smároljam, benyúljak a férfiing alá, mert akkoriban nekem még többnyire
ez a nyúlkálás jelentette a szerelmet, és nem is sejtettem, hogy néhány hét
múlva egészen más irányt vesznek a dolgok, gyertyafényben lesem majd testének
hűvös lankáit, melyek egy mozdulatra forró dombokká pattannak, és hogy szégyenkezve
hallgatok minderről, amikor Précsek az új fogásomról faggat hátba veregetve,
milyen a nuna, kérdi, és én először érzem, hogy vér tódul az arcomba, s imádkozom,
hogy mindebből semmi se derüljön ki, mert akkor még le is kell fejelnem ráadásul,
nehogy erkölcsi kár érje a ház elejét. Hajnalban pedig mellézuhantam, engedelmesen,
akár egy bot, mert már lábamba költöztek a rumos kólák, a dermedt kilométerek
és a meg-megújuló bizonytalanság, hogy nem rontok-e valamit el visszafordíthatatlanul,
passzol-e a modorom a felvetett témákhoz, vajon zavarja, hogy folyton zsebre
vágom a kezem, hiszen már kényelmetlenül szűk a farmer, és arra emlékszem még,
hogy rekedten jó éjszakát kíván, majd betakar, s úgy alszom délig, hogy meg
sem fordulok.
Azért az elég hamar kiderült, hogy én nem leszek Mester. Nem passzol hozzám
alkatilag, és még játékból sem tudnám felvenni a szerepet. Talán Précseknek
ment volna, mert ő olyan anyag, hogy gyúrható. Egy könnyű, de határozott női
kéz bármikor formába gyömöszölte volna, s még csak vizezni se kellene, mint
az agyagot. Úgy nézett ki, hogy én inkább Bayardo San Román leszek, a férfi,
aki az esküvő utáni reggelen is képes hazaküldeni aszszonyát, és a szeme se
rebben. Aki tizenhét elpocsékolt év után mégis hazatér táskájában kétezer olvasatlan
levéllel, és még mindig reszket körülötte a levegő. Csak persze nem kopaszon
és szemüveg nélkül. Itt valamit elnézhetett Márquez. De imádtam ezt a tizenhét
évet, ezért is olvastam el többször az előre bejelentett gyilkosság krónikáját,
ott volt a kesztyűtartóban, s ha elkapott valami gyengeség, vagy épp kételkedtem
a magam igazában, csak előkaptam, és néhány oldal után minden rendbe jött. Bárkit
megvertem volna folyóátúszásban, és bármikor csendet tudtam volna teremteni
a legkoszlodtabb köpködőben is. Aztán hazamentem, és gyúrtam tovább Margaritát,
amíg le nem szokott a bölcsészkocsmáról, a laza farmerről, hogy zsebébe gyúrja
a visszajárót, és ne nézzen tükörbe, én beszéltem rá a combfixre és tangára,
hogy órákig is elszöszmötölhet a körmével, mert megvárom, és amikor már meztelenül
járkált a szobában a szégyen legapróbb jele nélkül, tudtam, befejeztem a dolgomat.
Kovács Ilonka már csak egy bejegyzés volt a személyijében. Hivatalnokokra tartozó
adat.
Fürdés után az ágyról néztem, ahogy sorra előveszi a krémeket és olajokat, és
lassan, tenyérnyi helyet sem hagyva ki, bekeni magát. Ahová a krém és testápoló
elért, ott a bőr nyomban rózsás színt öltött, majd csillogni kezdett, mint a
frissen mosott üveg. Ilyenkor sosem nyúltam hozzá. Nagymamát láttam ebben, amikor
a tésztához reszelt alma levébe áztatta a tincseit, és amikor a lapockáig érő
haj megszáradt, ragyogni kezdett a szoba, mintha nem is kint havazna, hanem
idebent, a mosdótál és a kályha közötti sarokban, ezt viszont nem kezdheti ki
sem homok, sem só, örökké tart, mert csak így lehet értelme. És már majdnem
elfelejtettem, hogy mennyire gyűlölöm, amikor egy nő szépítkezik, mennyire rühellem
ezt a hiábavalóságot, a rögeszmés mozdulatokat, mert anyám enélkül már nem volt
semmi, mondhatni a rúzs tartotta össze, meg az a kis pirosító a pofacsonton,
s ennél talán az is jobb lett volna, ha palacknyi kevert mellett siratja el
a nőiességét, mert abból még ki lehet józanodni. Apám akkor kapott rá a klasszikusokra,
én Robinhúdként császkáltam a telep körül, és betoncsövek mögül ijesztgettem
a kóbor kutyákat, amíg egy falka fel nem hasította a bokám fölött a húst, s
akkor kezdtem érteni, hogy a többiek miért fanyalodtak inkább a sulis csajokra.
Kellett ez a gyűlölet, hogy tisztábban lássak, hogy ne keverjem össze Margaritát
anyámmal, de azért az azonosságokat se felejtsem el, így tapadtam hozzá egyre
jobban, mert nem volt más választásom, le kellett dolgoznom a családi hátrányt,
a betoncsövek mellett elhullajtott órákat és napokat, és ez nem mélylélektan,
hanem egyszerű matematika.
Egyenlítenem kell, hörögtem néha a fülébe, ha dühből másztam rá, és azért szerettem,
mert nem értette, hogy mit is akarok én ezzel. Egyedül Jutka értette volna ezt,
ha végighallgatja a tengerparti monológomat, és nem megy el Loksival sétahajókázni,
ahonnan kézenfogva jöttek vissza, holott enélkül is tudtam már, hogy mi az ábra.
Maszatosak voltak mind a ketten, mintha édességben vájkáltak volna egész este.
Vigyorogtam, pedig ütnöm kellett volna. Bár akkor még nem volt egészen világos,
hogy miért.
xMikor követte el Bayardo San Román az első baklövését? Talán amikor a pártfegyelmet
és a parancsoló belső hangokat félretéve, mégis válaszolt a levelekre. Amikor
a táv felénél visszafordult, mert felrémlett benne, hogy az egyik örvény akár
örökre felboríthatja a terveit. Amikor a racionalitás mindenhatóságára hivatkozva
próbálta szétválasztani a verekedőket a köpködőben, de csúful kudarcot vallott.
Vagy amikor egy-egy spárga után ottfelejtette fejét asszonya hasán, néhány centivel
a birtokba vett nyílás fölött. Már nem tudnám pontosan megmondani. Tény, hogy
ragaszkodó lett, a vetett ágyat megbecsülte, szóvá tette az új öblítő illatát,
és megadóan hagyta, hogy mások sodorjanak neki cigarettát. A nyugalom és a rendszeres
étkezés pedig a legnagyobb vérebből is példás házőrzőt farag. Aki az eddigi
nagyvonalúság helyett minden reggel gondosan számba veszi a rábízott értékeket.
S ebben a megfeszített figyelemben fel sem tűnik, hogy miközben elfüstölte a
fél nyarat, asszonya szemérmességével együtt valami másnak is nyoma veszett,
amit a megváltozott hajszín jelzett először, hogy ártalmatlan szöszkéből önérzetes
barnába vedlett át, és az étteremben unzsenír visszaküldte a homályos szélű
poharat, vagy hogy parázs veszekedéskor az ágy szélére ült, s mialatt indulatos
érveimet hallgatta, ráérősen szétnyitotta a combjait, mintha az a feltáruló
nyálkás rés erősebb lenne bármilyen mondatnál, és erősebb is volt, mert nem
tudtam befejezni semmit, még a közepéig sem jutottam el, már magától pattant
szét a slicc, és odabent csak neki lehetett igaza, pontosabban minden viszonylagossá
vált, mintha a Szaturnuszról néztem volna a gondjaimat és gyanakvásaimat, eltervezett
indulatomat, utána pedig csöndben nézhettem végig, ahogy ruhátlanul kávét készít
oda, majd kiszellőzteti a szobát.
* Részlet a MARGARITA TEGNAPJAI című regényből.