A szeméthalmok tövén

Bodor Ádám: Az érsek látogatása. Magvető, 1999. 127 oldal, 1190 Ft
Nehéz, hálátlan dolog, de valószínűleg megspórolhatatlan: álljunk neki kibogarászni Bodor Ádám nagyszerű regényének, Az érsek látogatásának cselekményét. Tehát: a történet Bogdanski Dolinán kezdődik, ahol egy embercsempész tevékenykedik; fiát, Gábriel Ventuzát még csecsemőkorában elviszi innen. A már felnőtt Gábriel börtönben ülő féltestvérétől üzenetet és pénzt kap, hogy menjen Bogdanski Dolinába, s apját hantoltassa ki, vitesse el. Gábrielt az első nap kifosztják, így azután évekre ott marad, a mindvégig névtelen elbeszélő nevelőanyjánál, a városka fodrászánál lakik, a tüdővészesek elkülönítésére szolgáló Izolda nevű negyed gyóntatója lesz. Még Gábriel megérkezése előtt az elbeszélő bajba keveredik: egy ízben a városka egyházi főméltósága megbízza, hogy gyűjtsön kagylót, de ő – a szeminaristák társaságában és egy elöljárója tanácsára – a csekély kagylókészletet kavicsokkal egészíti ki; ezért azután el kell tűnnie egy időre, s nem sokkal Gábriel érkezése előtt térhet csak vissza. A város közben folyamatosan az érseket várja (bármelyiket, személye olykor változik is), aki állítólag egy hétvégén látogatást tesz majd: a szeminaristák lábukra kötözött párnákkal állandóan tisztogatják a vasúti váróterem padlóját, a város népe hétvégekre ruhát kölcsönöz, hogy illően kiöltözhessen az érsek tiszteletére – aki, mondanunk sem kell, nem érkezik meg.
A fenti leírás számos tekintetben kétes művelet. Először is, mindig is nehéz valamirevaló elbeszélő művet a puszta cselekményre lecsupaszítani. Másodszor: Az érsek látogatásának, időszerkezete igencsak összetett – pontosabban: talán nem is olyan bonyolult, hiszen aprólékos, kemény munkával minden félbehagyott történetnek megtalálható a folytatása, helyreállítható egy valószínű időrend; de a szöveg azért alaposan feladja a leckét az első, második, harmadik olvasat számára is. Harmadszor pedig a cselekmény elmondása azért nem kecsegtet sok sikerrel, mert ez a rövid regény telis-tele van cselekménnyel: állandóan történik valami, minden mondat a cselekményen lendít egyet, vagy ahhoz kapcsolódik szorosan. A leírások, párbeszédek, elbeszélői reflexiók szinte felszívódnak a cselekmény sodrásában. S ekkor a cselekmény leírásának (legalább) olyan hosszúnak kellene lennie, mint a műnek.
A cselekmény apró darabokra tördelése és megkeverése igen különös hatást vált ki. A megbontott időrendben az egyes darabkák jól indokoltan illeszkednek egymáshoz, az előre- és visszatekintések az adott pont olvasásakor csöppet sem zavaróak – ám ha az egész összeillesztéséről van szó (s ezt az olvasó újra meg újra megkísérli), könnyen eltévedünk. A cselekmény szigorú logikai, ok-okozati sorokra épül: ha belegondolunk, tudjuk, hogy az érseket (az egyik érseket) azzal az ekrazittal robbantották föl, amelyiket Gábriel Ventuza hozott a rézbányász-remetéktől; tudjuk, miért jött Gábriel a városba, miért maradt ott, miért szökött el, s hogyan megy el végleg; világos az a történet is, hogy miért és hogyan szökteti meg Gábriel Ventuza a Senkowitz nővéreket az Izoldából, s miért hozza őket vissza. Csakhogy ezek a történetek egymás mellé rendelődnek, egyforma súlyúak, egyikük sem számíthat a történetnek, a cselekménynek; a burjánzó és izgalmas történetek állóképpé formálódnak. Kavargásuk és sokaságuk inkább az időtlenség benyomását kelti, az olvasó inkább emlékezik epizódokra, alakokra, mondatokra, semmint a történet (logikusan és időrendileg helyreállított) folyamatára. (Azután hogy ezt a hatást hogyan éri el a szöveg, az további elemzések tárgya lehet.)
Nem lehet elkerülni az összevetést a Sinistra körzettel, Bodor előző (első) regényével. A helyszín természetesen hasonló: arra következtethetünk, hogy valahol a Kárpátok környékén, több határ közelében vagyunk, ahol románok, ukránok, lengyelek, magyarok, törökök, görögök, örmények élnek együtt, a város neve (Bogdanski Dolina) tótos, Bukovina közel van, a folyó a Tiszába ömlik. Ez a terület valahogyan csak kelet felé nyílik: a Tisza a legnyugatabbi azonosítható földrajzi név, de Odessza és Jereván mintha csak a szomszédban volna. Akik elmennek (elszöknek, átcsempésztetik magukat a határon), azok mind keletre mennek. Mintha Európa nyugati fele az itt élők számára nem is létezne (hacsak nem az olajzöld terepjáró formájában, amellyel viszont az illatos jereváni idegenek érkeznek). Ez a világ tehát sokban megfeleltethető a Sinistra körzet világának. A természet itt is ijesztő, kegyetlen és már-már túlvilági; az itt élő emberek egykedvűek és gyakran kiszámíthatatlanok, cselekedeteiket alig megismerhető törvények irányítják. Ahogyan a Sinistrában az időjárás (a hideg, a jég, a szél), Az érsekben a szagok (illatok, bűzök) járják át a tájat is, az embereket is. Aki Bogdanski Dolinára érkezik, az az orra elé tartja a zsebkendőjét, s minden bizonnyal el is alszik. Akár napokra, vagy – mint az egyik archimandrita – évekre is. A családi kapcsolatok zűrzavarosak: a nevelt fiú-nevelőszülő kapcsolat a Sinistrában is, Bodor több novellájában is előkerül; Gábriel Ventuzának van igazi apja, de nem ismeri, testvére féltestvér, s ki tudja, hány testvére van még. Férfiak csoportjai (szeminaristák, remeték, tűzszerészek, a tiraszpoliak, a fiúkórus) tűnnek fel a városban. A nevek furcsák és jellegzetesek: hol homályosan kijelölik viselőjük nemzetiségét (a Senkowitz nővérek talán lengyelek, Kovács felcser magyar, Svarc szabó zsidó, Colentina Dunka talán román), hol groteszkek (Mauzi Anies, Zelofan püspök), hol meg mintha beszélő nevek volnának (Gábriel Ventuza nevében esetleg a kaland, kockázat szó rejtezik).
Hogy miért annyira más Az érsek, mint a Sinistra, arról sokat lehetne és kellene írni. Az egyik ok külsődlegesnek tetsző, de alapvető szövegformálási jellegzetesség: itt egyetlen (egyes szám első személyű, s a cselekményben részt vevő) elbeszélő mondja el a történetet, még belső (szereplők szájából elhangzó) történet is alig-alig van. A Sinistra polifóniájával szemben tehát itt takarékosabb hangszerelésű, de nem kevésbé összetett szöveggel van dolgunk. Kisebb a terjedelem, talán a szereplő is kevesebb, s a sűrű történetbozót, ha egyszer átvágtuk magunkat rajta, mindenképpen átláthatóbb.
A Sinistrában ezredesek, kisebb-nagyobb helyi potentátok, a totális állam megbízható alkatrészei terpeszkednek a kietlen táj és a leépült vagy begubózott emberek fölé. Az érsekben viszont szinte valamennyi szereplő az egyház ilyen-olyan tagja, vagy ha nem, akkor kiszolgálója az egyháznak (borbély, vasutas, állatorvos vagy szabó), s a más mesterségek művelői eltűntek: a földrajztanár az Izolda foglya, az embercsempész meghalt, a hangszerkereskedők elmenekültek. A rézbányászokat remetéknek nevezik, s ők maguk is használják e kifejezést azonosításukra. Abban a világban, ahol szinte senki nem lehet az egyházon kívül, kitalálják saját, legitimálható helyüket. Mihez kezdjünk mármost ezzel az „egyházi” környezettel? Azt mondhatnánk, hogy az egyházi hierarchia éppoly kiismerhetetlen, vészjósló és mindent átható, mint a katonai vagy a politikai elnyomás rendje; hogy az egyház leképezése vagy transzpozíciója volna ezen uralmi viszonyoknak. Hogy tehát a (soha jelen nem levő, mégis olyannyira tisztelt és rettegett) érsekek, az archimandriták, szeminaristák s egyéb méltóságok mindössze valami helyett állnak – jelesen a politikai vagy katonai diktatórikus hatalom helyett. Még durvábban: hogy a papok egyszerűen a párttitkárok vagy komisszárok megfelelői, hogy az egész egyházi körítés simán lefordítható volna valamely más, ismerősebb szféra hierarchiájára. Totalitarianizmus mindegyik, egykutya. Gyanúsan egyszerű megoldás, ám mintha Bodor szövege olykor erre bátorítana: a „morcos jehovistáknak” „az volt a rögeszméjük, hogy a dolinai pópák egykori ezredesek és káplárok, egytől egyig a régi hegyivadászok, éppen csak dús szakállt növesztettek, fejükre süveget tettek, és beöltöztek mindenféle papi gúnyába”. (A beöltözés, a haj- és szakállviselet mintha amúgy is döntő volna az egyházi szerep szempontjából. Az uniformis megteremti a rendhez tartozás alapját. Gábriel Ventuzának a városba érkezésekor az elbeszélő kámzsás köpenyt ad. „Csakhogy nem vagyok pap, sajnos” – szabadkozik Ventuza. „Dehogynem. Meg kell élned valamiből” – intézi el a dolgot az elbeszélő, majd később hozzáfűzi: „Kezdjed el azonnal növelni a szakálladat, mert arra mindenképpen szükséged lesz.”)
De az egyháznak mindent átható, tolakodó és a szöveg világában olyannyira természetesként érzékelt jelenlétét érdemes úgy értelmezni, mint gyilkos iróniát, amely egyszerre teszi nevetségessé az egyházat és mindazt, amihez hasonlítható: a hatalmi struktúrákat általában, legyenek azok katonai, politikai vagy gazdasági jellegűek. Ebben a – történetesen, itt: egyházi – rendszerben ugyanúgy a tekintély, a korlátlan hatalom, a megalázkodás és sunyi ellenszegülés, az önkéntes rajongás és a számító törleszkedés, a néma fenyegetés és a szeszélyes jutalmazás mechanizmusai működnek, mint bármelyik másik, ismerősebb rendszerben. Azzal, hogy itt mindez „vallási köntösben” jelenik meg, a lényeg pontosan ugyanaz marad, s így egymással szemben, egymás mellett, egymás rovására válik egyszerre rémületessé és kinevethetővé minden uralom: ahogyan a militarista rezsimek esetében lassan teljesen érdektelenné, elhanyagolhatóvá, elfeledetté válik maga a honvédelmi cél, a politikai diktatúráknál a nemzet üdve, a szigorú gazdasági törvényszerűségek irányította világban pedig a pénz, a gazdaság, a termelés értelme – úgy ez az egyház bármire jó, de nem az Istent szolgálja.
Egyetlen szereplő végez valamiféle vallási tevékenységet: az egyház különféle rendű és rangú szolgái közül csak a tábori lelkésszé vált Gábriel Ventuza az, akiről megtudjuk, hogy valami módon mások lelki üdvével – s így közvetve Istennel – foglalatoskodik: az Izolda lakóit gyóntatja. Máskülönben az Isten sehol nincs. Ha a Sinistra körzet leírására igencsak alkalmasnak tetszett az a fordulat, hogy ott Istentől elhagyott (Isten háta mögötti) világ van jelen, akkor ez a hiány itt még nyomatékosabb: végtére is, legalább formálisan az Isten kellene, hogy a Bogdanski Dolinát szervező uralmi rendszer középpontjában álljon. Az egyházi tisztségviselők viszont többnyire alszanak, szakállat és hajat fésültetnek-vágatnak, esznek, némelyik pénzt csal ki a város lakóitól, a szeminaristák kővel dobálóznak és a vasúti váróterem padlóját tisztogatják (az érsek látogatására várva). Az egyház már a látszatra sem ad: eltekint Istentől.
Persze, az Isten hiánya nem pusztán ilyen formális módon ragadható meg. A regényben egyetlen olyan elem sincs, amely a transzcendenciát, az e világiságon túlmutató rendet, békét, harmóniát vagy akaratot, irányítást, törvényt idézné föl. A természet beteges és bizarr, legjobb esetben is csak közönyös; szerelem nincs, legfeljebb megkívánás; boldogságról, nevetésről nincs egyetlen szó sem; a halál mindig szánalmas; a büntetéseket emberi gonoszság, a jutalmakat vetetten irányítja. Minden nagyon testi, nagyon materiális, nagyon pitiáner. A város fölött bűz lebeg: az ide érkezők ettől álomkórosak lesznek, az idegenek zsebkendőt kénytelenek az orrukra szorítani. „A kocsonyás pára a hulladék halmai fölött” világít, s ez a fény „akár valami áldás fénye dereng a város fölött” – csakhogy ez a lehető legvalóságosabb szemétdomb, megvan a maga története, változik, alakul, terjed, a szeméthalmok gyűlnek a város határában, aligha gondolhatunk hát a pokolra, a gyehennára. A mitológiából idetévedt egyszarvú csak színezi ezt a képet, de fikarcnyit sem változtat rajta: jelenlétét a szereplők természetesnek tekintik, s az egyszarvú ugyanúgy viselkedik, mint bármelyik, a városban esténként gyakorta kujtorgó vadállat, mint a borz vagy a hiúz. („Kettesével, hármasával borzok, egyszarvúak és hiúzok kóboroltak az utcákon, és megesett, hogy a homályt kihasználva, csak úgy heccből feldöntötték a járókelőket. Előfordult, hogy védtelen nőkkel erőszakoskodtak, és amint sikerült némelyiket levenniök a lábáról, se szó, se beszéd benyaltak a combjai közé.”)
Azaz talán mégsem: van egy kis történet, Sebastian Vidra földrajztanár, az Izolda negyed lakója, és felesége, a fodrászműhelyben kisegítő Natália Vidra története. Még történetnek sem nevezhető: férj és feleség olthatatlan, szomorú szerelmének képe, amelyben közvetítőként (s később felsült csábítóként) Gábriel Ventuza bukkan föl. Natalia nyállal átitatott kendőt csempésztet be férjéhez, aki azután saját nyálával itatja át, s úgy küldi vissza a kendőt: a csókolózás lepusztult, nyomorult, iszonyatos pótléka (s a nő számára egyben reménye annak, hogy megfertőződik, s legalább betegként férjével egy helyre kerülhet). (Ugyanez a motívum ismétlődik, még groteszkebb formában a „tüdőszűrést” végző Kovács felcserrel: míg Burduf doktor hosszasan belebámul az asszonyok szájába, „volt, aki után Kovács felcser lenyalta a kanalat”.)
Ha tehát van remény, ha van valami emberi, ha van valami emberen túli – transzcendens, isteni – ebben a világban, akkor a Vidráék szerencsétlen, nevetséges szerelme az. Nem sok.
Blaszfémia. Nagyon keserű blaszfémia. Nem az a szentségtörő, ahogyan Bodor az egyházat és képviselőit ábrázolja, hanem az, hogy mennyire mindegy az, hogy éppen az egyházról és képviselőiről van szó. Állhatna ezek helyett más is: üdvözülésnek, szeretetnek, a világon túlmutató értékeknek nyoma sincs. S ahogyan eléggé értelmetlen azon töprengeni, hogy pontosan hol játszódik a Sinistra vagy Az érsek – mert nem Romániában, még csak nem is feltétlenül Kelet-Európában, hanem Európában vagy akár: a világban valahol, bárhol játszódik –: úgy az a kérdés is másodlagos, hogy miért éppen az egyház uralkodik ezen a tájon. Lehetne bármi. Az uralomról van szó. Az emberi viszonyokról van szó. S ha már a referálásnál, a szöveg „kifelé” mutató vonásainál tartunk, hadd elemezzek csak egyetlen mondatot. Viktor Ventuza, Gábriel apja, egy testvérpárt akar keletre csempészni, s a vasútállomás peronján vagy a piactéren útvonalakat rajzol a kövezetre vagy a homokba. „A porba rajzolt vonalak túlmutattak a tengeren, túl Anatólián is, az Eufrátesz mentén Babilonig vezettek.” Hová tehát? Az Eufráteszhez, Babilonnál. A szöveg Bodor egy emlékezetes novelláját (s egy nagyszerű novelláskötet címét) idézi meg; az olvasó boldogan ismeri fel az intertextuális játékot. (Efféle több is van a regényben: a levendulaszagú al-dunai kis sziget, ahol Gábriel Ventuza nevelkedik, mintha Az arany emberre utalna; Gábriel bemenekülése az árnyékszékre a furcsa idegenek elől ismét Az Eufrátesz Babilonnálra emlékeztet; a zöld terepjáró egyenesen a Sinistrából érkezik.) De az utalás több, mint szövegek közötti atelier-tréfa. Megmutatja azt is, hogy hová is lehet Bogdanski Dolinából menekülni – egy másik szövegbe. A fikció világába. (Sőt, mint emlékezetes, Az Eufrátesz Babilonnál egy kép címe abban a korábbi szövegben, fikció a fikcióban, s ezt a képet a novella gyermek szereplője csúnyán össze is firkálja.) Az lepleződik le tehát ebben a mondatban, hogy Bogdanski Dolina világa maga is az irodalom része, novellákhoz, más szövegekhez, a nyelv teremtő világához van köze, s nem valamiféle valóságos Babilonokhoz, Jerevánokhoz vagy Al-Dunákhoz. Mintha e ponton a szöveg figyelmeztetőleg szólna ki az olvasóhoz: ugyan, ne akarj mindent lefordítani, azonosítani vagy megfejteni. Ne tervezz. Viktor Ventuza is rosszul járt: vázlatait, amelyeket a porba rajzolt, elmosta egy zápor.
Az érsek látogatása, ez csekély kockázattal előre megjósolható, ismét kiváltja majd a Bodor Ádám jelentőségéről, írói kvalitásairól, e regénye nagyszerűségéről értekező írások özönét. Ez teljesen természetes és jogos is, hiszen valóban remek könyvről van szó, s szerzője egyértelműen korunk legnagyobb magyar prózaírói közé tartozik. Annak tudatában, hogy a jelen írás is éppen az elfogult, lelkesült, s kevéssé analitikus méltatások sorába illeszkedik majd bele, hadd reméljem azt is, hogy még sokan és nagyon sokszor újraolvassák ezt a szöveget, s hogy ha így lesz, akkor biztosan új és új titkokra, csavarokra, értelmezendő passzusokra, mondatokra, szavakra akadunk majd. Újra meg újra bele kell nézni, elmélkedni rajta, fejtegetni (ha megfejteni nem is). Lesz még elég dolgunk Bodor új regényével; de ez a munkák legkellemesebbike.
1999. 6. 18.

KÁLMÁN C. GYÖRGY