László Noémi: Az ébredés előterében

(Mentor, 1996. 64 oldal, 240 Ft)
És mégis otthonra találhatunk a nyelvben, van helye a költészetnek. Ezzel a valószínűtlen tapasztalattal ajándékozza meg olvasóját a jó verseskötet, ahogyan most engem László Noémi második könyve. Valamiképpen azonnal bizalmas ismerőseimnek éreztem a szövegeket, és még mielőtt bármi megoszthatót gondoltam volna róluk, megszületett bennem a szenzuális jóváhagyás, hogy jól vannak, amint vannak.
László Noémi költészetének leggyakoribb poétikai alakzata a megfordítás és a visszatérés. Maga a kötet is így épül fel, a három ciklus ugyanahhoz a – Rilkétől örökölt – metaforához tér vissza, amely a kezdetet jelentette: az első versben a rózsa a feledés, az ébredés és az átmenet helyének virága („nem / emlékszem / / nem maradt / csak rózsahullás / az ébredés előterében”), az utolsó versben pedig az emlékezeté, a testbe ivódó jelenlét metaforája („a távolodó / éles sziluettje / vitte a színt a rózsaillatot”). A távolodás és a visszatérés befejezhetetlen útja e könyvben a feledés és az emlékezet közös jelének terében fut, mindig ugyanaz tér vissza megfordítva, és a távoli az egészen más, a bevésődő azonosság lényegiségét mutatja. E kettős mozgás határozza meg a kötet egyik legszebb versét, az Egymás árnyékában címűt, a közeledő idegenség és a távolodó azonosság alakzata hívja létre a megszólítót és a megszólítottat: „hívlak ha úgy hiányzom / neked mint nekem senki. // (...) // azóta az vagy aki utánam / becsukott szemmel lépked / / vagyok az egyetlen ki / nyomon követhet téged / / s mert egymás árnyékában / már nem tudunk csalódni // sosem leszek hibátlan / sosem leszel valódi”.
E sorokban mintha tetten érhetnénk a vers és a fordítás közös természetét. A hívásban és a követésben, az idegenség és a visszatérés játékában megteremtik, illetve megújítják a beszédet, átadják az emlékezetnek és a feledésnek.
1997. 5. 30.

SCHEIN GÁBOR