Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. április, XI. évfolyam, 4. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Untitled Document

Berszán István

"ÜGYELJ AZ IDÕRE!"

A szerzetesnek ez a gyakori figyelmeztetése a szeretet alázatos moccanásának munkájában igazít útba. Óvni kíván, hogy ne veszítsünk pillanatokat, s így ki ne essünk a szemlélõdés idejébõl. Jóllehet az idõ eme "legkisebb részének" vagy "atom"-jának megnevezésében a XIV. századi szerzõ "a csillagászat igaz tudorai"-ra hivatkozik, a pillanaton nem fizikailag mérhetõ mennyiséget ért, hanem tartamot: "Ez az az idõ, amelyrõl írva vagyon, hogy számot kell majd adnod, miként használtad föl. És helyesen van, hogy számot adjál róla, mert nem hosszabb és nem rövidebb, mint egy moccanás akaratodban, amely lelked elsõ tevékeny része. (...) Isten, aki az idõt adja, sohasem ad kél idõt egyszerre, de egyiket a másik után. (...) Az idõt az embernek hozza létre, nem az embert az idõnek. Isten, aki a természet, az egyetem, az értelem irányítója, nem adja elõbb a pillanatot, hogysem az értelem moccanna az ember lelkében, amely moccanás megfelel az idõ moccanásának. Így az ember, amikor idejérõl számot kell adnia ítélete napján, nem védekezhet szólván: két idõt adtál, és nekem csak egyet moccant egyszerre a lelkem." (A tudatlanság felhõje (1370-1390) [1994]: 11, 13)
A viselkedés szemlélõdésbeli mûvészete abban áll, hogy a figyelem összeszedettségében urai legyünk minden moccanásnak, s így azok közül egy se tévelyedjen el, hanem valamennyien Isten felé kinyúló gesztusok pillanataivá legyenek.
A írás és olvasás kultikus pillanataiban ugyanilyen fontos a figyelem képzeteken és diszkurzív aktusokon uralkodó moccanása, hogy se a képzelet asszociációi, se a konvencionális jelek (inter)textuális játéka ne ragadhassanak el a viselkedésünkben történõ rituális "cselekmény" tartamából. Az irodalom kultikus gyakorlása nem reflexív-értelmezõ szövegre-irányulás, hanem egy viselkedésfolyam (fenn)tartása. Ügyelni az idõre annyit tesz, mint pillanatról pillanatra ennek a folyamnak a ritmusává: kultikus írójává/olvasójává lenni. A jelhasználat legfõbb irányítója a dinamikusan felfogott konvenció, vagyis az egyezményes jelölési szabályok folyamatos alkalmazva alakítása. Egy konvencionális szabályt csak egy másik konvencionális szabály változtathat meg, ez pedig úgy történik, hogy az újabbal a régebbire reflektálunk. Természetesen a konvenciónak ez a mechanizmusa nem szorítkozik erre a legegyszerûbb metaszintre, mivel a konvencionális szabályok módosításának is megvannak a konvenciói - olyan újabb jelölési szabályok, amelyekkel a megelõzõ reflexiós szint jelölési szabályaira reflektálunk. De még ez a csúcspont nélküli vagy nyitott hierarchia is csak annak belátásáig tartható, hogy a reflexió (vissza-verõdés) sohasem lehet egyirányú, mivel a reflektáló szükségszerûen egy mindig már rá irányuló akció reakciója. A reflexió nemcsak két, bizonyos szabályok által elõzõleg már elkülöníteti konvencionális szint között mehet végbe, hanem - újabb szabályok szerint - bármelyik metaszint szabályainak bármelyik másik metaszint szabályaival alkotott korrelációjában. A jelölés korlátozatlanságának ez a poszt-szabálya a jelhasználat bábeli káoszára reflektál, pontosabban egy olyan poli-verzumra, amely változó szabályoktól nyüzsög. Minden bizonnyal nem ez az utolsó reflexiós szint: Sineár pusztájában mindig befejezetlen marad a torony, vagy a jelhasználat idejét sohasem állíthatja meg egy új(abb) konvenció.
Azzal, hogy most mégis beszélni fogok arról, ami megállíthatja, csak egy újabb elméleti metaszintet húzok a jelhasználat poli-verzumának ezúttal is csúcs nélkül maradó tornyára. De amennyiben nemcsak beszélek, hanem íráskor/olvasáskor gyakorlom is azt, amirõl most beszélek, illetve: arról beszélek, amit - amikor nem beszélek - gyakorlok, úgy szavaim bábele nem az életem, hanem csak az életem jelhasználatbeli ideje. Ehhez képest egészen más ideje van a rituális hallgatásnak, amely nemcsak és nem föltétlenül akusztikai némaságot, hanem jelölés-csöndet teremt. Történése osztatlan, reflexiókkal nem-artikulált figyelemgesztusok tartama, amelyek a konvenció bábeli szabálykáoszát a tudatlanság felhõjévé változtatják. Ilyenkor a megértés akarásának (ön)artikuláló mozgása az akaratot uraló rituális impulzusok fluxusába csap át, melyet a figyelem nem "kívülrõl", reflexív differenciálódása révén teremtõdõ perspektívá(k)ból figyel meg, hanem annak moccanásai tartják fenn ezt a fluxust.
Ilyen kultikus folyamat a (rá)csodálkozásé. Az itt használt szónak (különösen igekötõ nélküli változatában) konvencionálisan olykor a bambulás jelentést tulajdonítjuk, és valóban csodálkozáskor mintha megbénulna valami az elménkben. Megrázzuk vagy megcsóváljuk a fejünket - olyanformán, mint ahogy egy készülékre csapunk rá, amikor mûködése akadozni kezd, hogy a rázkódástól megszûnjék az üzemzavar. Bambulásról azonban csak akkor lehet szó, hogyha hibaként reflektálunk az eset-re, vagyis mindenáron megérteni akarjuk azt, ami zavarba ejtett, és leszünk róla, hogy rögvest újraindítsuk, ami elakadt. Hogyha azonban reflexió helyett figyelmünk megmarad, illetve (ki)tart a csodálkozásban, távolról sem valami süket pangásban találjuk magunkat, hanem többé-kevésbé intenzív történésekben. A (rá)csodálkozás pillanatában ugyanis nem az elménk akadt el, hanem csak annak jelhasználatbeli viselkedése. Minthogy azonban - erõteljesen verbális kultúránknak köszönhetõen - meglehetõsen járatlanok, illetve gyakorlatlanok vagyunk a reflexiótlan figyelésben, az az ijedtség vagy szorongás, amellyel "a helyzetet" mint elakadást reflexíve lereagáljuk, azonnal visszazökkent a "normális" kerékvágásba.
Ügyelni az idõre annyit tesz, mint az ilyen visszazökkenésekbõl újra meg újra kizökkenni, (minél) folyamatosa(bba)n követni a megértés akarását urald impulzusokat. Ennek töretlen tartamát kultikus flow-nak nevezem, ami azonban egy ilyen megnevezés pusztán elméleti perspektívájától még nem válik kultikus flowvá. Hiába folyamodom a kultikus flow kifejezés differenciált írásmódjaihoz, és hiába reflektálok impozáns metamondatokban saját korábbi reflexióimra: nincs mód diskurzus(ok)ban követni valamely rítust, mivel nem ügyelhetek egyszerre két pillanatra. Az idõ "nem hosszabb és nem rövidebb, mint egy moccanás akaratodban, (...) így az ember, amikor idejérõl számot kell adnia ítélete napján, nem védekezhet szólván: két idõt adtál, és nekem csak egyet moccant egyszerre a lelkem". A tartamban egyszerre soha sincs kettõ, egyszerre mindig csak egy van, és egyik után a másik. A reflexió szór(ód)ása következtében egyszerre többféle értelmezés is lehetséges ugyan mint a sokszorosan differenciált konvenció virtuális egyidejûségei, ezek közül azonban egyiknek sincs saját ritmusú tartama; ez az, ami kizárul, elvész a performatív aktusok egy-idejû diskurzusában, és amire csak a figyelem reflektálatlan moccanásaival, az írás/olvasás rituális hallgatásának idejében ügyelhetünk.
A néma olvasás mûvészetét Borges a könyvkultusszal kapcsolja össze. Szent Ágoston feljegyzéseit idézi Szent Ambrus szótlan olvasási technikájáról: "Olvasás közben szeme siklott az oldalakon. Szíve az értelmei kutatta, hangja és nyelve azonban csendesen pihent." (Borges, Jorge Luis 1974 (1987]: 213) A IV. század végén ez a gyakorlat meglepõnek számított, tehát csak akkortájt kezdõdhetett. Borges azt a fordulópontot látja benne, amely az élõszóval tanító mesterek (Püthagorasz, Szókratész, Jézus) hagyományához képest, ahol az írott szó csupán a kimondott szõ pótléka volt, olyan változást indít el, amelynek eredményeképpen a beszéd helyét az írás veszi át. A XVII. században Bacon már nemcsak metaforaként emlegeti a "teremtmények könyvét", hanem valóban úgy gondolja, hogy a világ visszavezethetõ egy "abecedarium naturale"-ra, vagyis a hõmérséklet, sûrûség, súly, szín stb. alapvetõ formáinak véges számú betûsorára, amellyel az egyetemes könyv íródik. A folyamai tetõzését Borges két modern szerzõ felfogásában látja: "Mallarmé szerint a világ célja csak egy Könyv; Bloy szerint egy mágikus könyv szakaszai, szavai vagy betûi vagyunk, s a világon csupán eme folytonos könyv létezik: helyesebben ez maga a világ." (uo. 216)
Az írás emancipációjának nagyhatású kortárs bölcselõje, Jacques Derrida szerint a fent jelzett változás nem a könyvkultusszal, hanem éppenséggel a könyv eszméjének lerombolásával esik egybe. Az írás radikális, dekonstruktív koncepciójának megfelelõ szövegfogalom már nem egy szövegen túli, hanem egy szövegbeli aktivitásra épül, amely minden referenciális entitást kizár, és a szöveg szövetének, textúrájának szakadatlan alakulására irányítja a figyelmet: "A könyv eszméje a jelölõ véges vagy végtelen totalitásának eszméje; a jelölõnek ez a totalitása csak akkor lehet totalitás, ha létében megelõzi a jelölt által létesített totalitás, ellenõrzi inskripcíóját és jeleit, és eszmeiségében független tõle. A könyv eszméje, minthogy mindig egy természetes totalitásra utal, mélységesen távol áll az írás értelmétõl. Ez az eszme a teológia és a logocentrizmus enciklopédikus védekezése az írás darabokra szaggató hatása, aforisztikus energiája ellen és (...) általában a különbség, a differencia ellen. Ha a szöveget elválasztjuk a könyvtõl, ezzel azt mondjuk: a könyv destrukciója, ahogy ma minden területen megmutatkozik, lecsupaszítja a szöveg felületét." (Derrida, Jacques 1967 [1991]: 40-41)
A könyvkultusz Borgesnél az írás világmegértõ, azt komprehendáló hatalmának felismerés-története. A kabbala titkos tanításától, mely szerint Jehova "legyen"-parancsai a megfelelõ héber szavakat alkotó betûkbõl hozták létre a világosságot, a vizeket, a szárazat és az életet - Bloy mágikus világkönyvéig, amelybe úgymond beleíródunk, sõt a Borges-féle bábeli könyvtárig, ahol a néma olvasás hajdani idõszakos gyakorlata nemzedékek életét kitöltõ, vég nélküli bolyongássá változott, nos mindezekben az írás mint a könyv (ezúttal) kizárólagos totalitása mutatkozik meg: a könyv minden, és minden a könyv. A magyarban zérómorfémával jelölt, de ebben a változatában is változatlanul a létige származékaként értelmezett copula jelzi ennek a végtelen totalitásnak az ontológiai természetét. A néma olvasás - metafizikai értelmezése szerint - a létezõk megismerésének vélt elsõdlegességét elõzi meg a lét értelmének közvetlen megértése révén. Miközben "szeme siklott az oldalakon", Szent Ambrus nem elhangzott szavakat olvasott, "szíve az értelmet kutatta"; számára a könyv fonémákra nem tagolt ideogrammákat, vagy még inkább egyetlen totális ideogrammát jelentett, mintha egyszerre olvasta volna az oldal vagy az egész kötet valamennyi szavát. Mint ahogy a hangos szavakkal megnevezett létezõk sem képezik a világot, hanem csak írásjelei a Lét Könyvének: puszta érzékelésük (hallásuk) semmit sem tár fel az írás értelmébõl, ahhoz csak néma olvasással férhetünk hozzá, vagyis úgy, ha nem fizikai adottságokat és minõségeket hasonlítgatunk egymáshoz, hanem intuitíve a rejtett jelentést kutatjuk.
Az ilyen metafizikai mélyolvasás az explicit (= kimondott, kimondható) jelek mögött szubsztanciális, jelenlétszerû titkokat feltételez: a jel mögött jelentést, a létezõ mögött Létet. A tipikus metafizikai jelfajtákat - a metafora és szimbólum - mint átírhatatlan, explicit magyarázatokra lefordíthatatlan ideogrammákat értelmezi, szembeállítva azt a metonimikus vagy allegorikus megfelelések algoritmikus sorozatával. A költészet ezeknek a titokzatos hieroglifáknak az írása, olvasása. A mû egyetlen komplex jel vagy forma, amely - ha csakugyan mint egészet olvassuk, és nem csupán szavainak puszta egymásutánjaként - lényegi analógiák révén tárja fel a Lét rejlett értelmét. A költõ alkotó tette - Roman Ingarden kifejezéseivel - ennek a lényegösszefüggésnek a megteremtése valamely érzékletes önadottság és bizonyos metafizikai minõségek között.
A néma olvasás csendjét Derrida a différance mozgásaként felfogott írás metafizikai szublimálásaként dekonstruálja. A könyv eszméje innen nézve - még a Bloy-féle mágikus világkönyv formájában is - szakaszok, szavak és betûk hierarchikus struktúrájába foglalja, egyetlen totális szövegként könyvbe zárja azt, ami abszolút heterogén, sõt a heterogenitás maga. Derrida szerint ugyanis a szöveg nem áll össze egy eszmeiségében vagy mágikus szöveg-fölöttiségében tõle független értelem analogonjává, ellenkezõleg: a szövegen belüli és szövegközi mozgások kiszámíthatatlan játéka darabokra szaggat, szétszór minden olyan magszerû titkot vagy jelentést, amelyet az integratív metafizikai szemlélet egyetlen horizontban kísérelt meg összefogni. A szövegmûködés terét és idejét megnyitó írás nem világalkotó Logosz, hanem disszemináció: a differenciák differenciáinak differenciái által konstituált széttartó folyamatok burjánzása. A hangos és a néma olvasás metafizikai különbsége csak egy az így létrehozott számtalan oppozíció közül, vagyis a hallgatás maga is az írás produktuma. Úgyhogy Szent Ambrus inkább a phoné írással szembeni elsõbbségének tarthatatlanságát fedezte fel, de tanítványai, akik olvasásgyakorlatát értelmezték, a korszak gondolkodásmódjának megfelelõen logocentrikus magyarázatot adtak rá. Az oldalakon sikló szem ugyanis - Derrida nézõpontjából - nem valamely némaságában egységes ideogrammaként fixált struktúrát tekint át, siklása fixálhatallan mozgás, mely nem engedelmeskedik a neki határt szabni akaró szándéknak. Mûködését ez a "zavarbaejtõ törvény", a törvény törvénytelensége irányítja, amely ellentmond az értelem-kutatás, illetve jelentés-taglalás kimondhatatlan Lét-törvényekhez igazodó szabályozottságának, és szabadjára engedi azt, amit a metafizika századokon át elfojtott: a disszeminatív jelentésömlés gyönyörét.
Az írás-olvasás egyidejû inskripciójának és dekonstrukciójának ez a "textuálorgiája" nem vezet a Könyv megszületéséhez, Derrida szerint Borges-idézte munkájában Mallarmé a könyvkultusz végét jelenti be, azt, hogy "az irodalom kilép a könybõl". A Kockadobás már a totális könyv, a természettel azonos könyv lehetetlenségének írása, amely kijátssza, szöveggé csupaszítja a "Nagy Mû" megírásának szándékát.
A gyönyörnek ez az. értelmet, illetve módszeres értelmezést ellehetetlenítõ íródása, melyben éppen a megértés, illetve megfejtés válnak értelmezhetetlen és érthetetlen fogalmakká, a jelhasználat bábelének a jelhasználat bábeleként történõ feltárulása. A néma írás/olvasás Borgesnél egy ideogramma írása/olvasása. Derrida az ilyen elhatárolt totalitások és egységeik közötti permeabilitást, fúziót, állandó demarkációt tárja fel; a mûfajok, szövegek, szövegrészek egymásba játszásának, egymásban oltványként megeredésének mozgását. Számára a "csend" ez a közöttiség: vagy úgy, mint a folyton elhalasztódó elkülönültség (elkülönbözõdés), amely nyomot hagy és olvasható, vagy pedig a két jelzett aktivitás közötti "hümen" (írás-"csend"-olvasás), végsõ soron a különbség és nem-különbség permeabilitása. Az írás korábbi szövegek olvasása, az olvasás pedig valamely oltvány megeredése, azaz írás.
"Hümen (...) mindenekelõtt egyesülést jelent, a házasság elhálását, a kellõ azonosulását, a kettõ keveredését. A kettõ között többé nincs különbség, hanem azonosság. Ebben a keveredésben nincs többé távolság a jelenlét vágya (a teljes jelenlét várása, melynek jönnie kellene, hogy betöltse, beteljesítse) és beteljesülése között, a távolság és a nem-távolság között; nincs többé különbség a vágy és a kielégülés között. Nemcsak a különbség szûnik meg (a vágy és a beteljesülés között), hanem a különbözés és a nem-különbözés különbsége is. A jelen-nem-lét, a vágy nyitott üressége és a jelenlét, az élvezet teljessége ugyanaz lesz. Egyúttal, ha mondhatjuk így, nincs többé textuális különbség a kép és a dolog, az üres jelölõ és a telt jelölt, az utánzó és az utánzott stb. között." (Derrida, Jacques 1970 [1998]: 204-205)
A textuális hümen abszolút artikuláció, nincs rajta kívüli artikulálandó téma vagy anyag, sem az artikuláció folyamatát kimerevítõ, azt strukturálisan lezáró eredmény (artikulált), hanem csak játék: a szétszóró, átmetszõ, egymásbaoltó, demarkáló tagolás túlcsorduló mozgása. Amikor a használat eredeti rendeltetés, követendõ cél, illetve rögzíthetõ funkcionális szabályok nélkül marad, amikor történésének puszta idejére csupaszodik, ezzel leleplezi a mûködése során képzõdõ "tárgyi", illetve "elvi/elméleti" produktumokkal elfedett viselkedés-jellegét.
Derrida természetesen azt kérdezheti, hogy Ki viselkedik? Nem szükséges egy minden bizonnyal dekonstruálható szubjektum-felfogással válaszolnunk, elég, ha annyit mondunk, hogy mindazok, akik a megértés idejében valaha is írlak és olvastak, írnak és olvasnak. De nem örökre és változhatatlanul, hanem csak addig, amíg az írás és az olvasás pillanataiban elkezdtek/elkezdenek a kultikus hallgatás figyelemmoccanásainak idejére ügyelni.
A jelhasználat performatív aktivitás: potencialitások és lehetõségek konkurenciája, melyben a használt eszköz és az elérendõ cél nem külsõ meghatározók, hanem maguk is a használati mód funkciói. Az ilyen mozgás egy-idejû esélyartikuláció. Valamennyi esélynek csak a többi esélytõl való elkülönbözõdése idõbeli, és mindig csak a jelhasználat vagy megértés ideje-beli. Más tartamként egyetlen esély sem folyhat, mint ahogy folyásában egyetlen más tartam sem érthetõ. Az. esélytõl a tartamig vagy a tartamtól az esélyig vezetõ út viselkedésbeli elmozdulás: eto-mutáció. A performatív aktus, miközben fiktív esélyeket artikulál, kiesik a bekövetkezés idejébõl, a kultikus gesztus viszont az esélyartikuláció idejébõl esik ki, miközben a bekövetkezés tartamára ügyel. A használat diskurzusának ritmusa és egy tartamgyakorlat ritmusa tehát nem ugyanaz: ideje van a performatív megértésnek és ideje a kultikus ügyelésnek.
Ezeket a viselkedésalternatívákat az úgynevezett kultikus irodalomban tárjuk fel elõször úgy, hogy megpróbáljuk nyomon követni a bibliai kánon 131. zsoltárát egyfelõl mint jelhasználaton alapuló szövegírás/olvasást, másfelõl mint kultikusliturgikus zsoltárírás/-olvasást.

(Folytatása következik)

Részlet egy hosszabb tanulmányból.
Vö. Derrida, Jacques 1969 [1998]: 53-55.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék