Hajdú Farkas-Zoltán és Alkaiosz lakomája*

Hajdú Farkas-Zoltán: Alkaiosz lakomája. Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2001.
Úgy tartják: messziről jött ember azt mond, amit akar. (De jó! – teszem hozzá.)
Hajdú Farkas-Zoltán Heidelbergből jött, és vélhetőleg szülőföldje felé tartva állt meg Budapesten most is, mint annyiszor. Új könyvében pedig azt mondja egyebek mellett: „... tudom, hogy csakis a meséké lehet a jövő. És a bátorság diktatúrájáé, a kritikus dicséretéé, az egészséges iróniáé. No, meg a szomorúságunké.”
Ezzel mintegy meg is fogalmazta könyve mondandóját, és egyúttal a hangvételét. Tanúságát adta annak is, hogy milyen tudatosan műveli, amit művel, legyen az esszé, tanulmány, doktori értekezés, műfordítás, interjú és minden egyéb, amivel Hajdú Farkas-Zoltán heidelbergi magányában foglalkozik.
Az a „minden egyéb” pedig egy kis műhely kialakítása szülővárosában, Csíkszeredában: ott jelenik meg, a Pallas-Akadémia Kiadónál az általa szerkesztett Nobile Officium – Nemes Szolgálat – könyvsorozat is, és ott látott napvilágot saját könyve, az Alkaiosz lakomája, mégpedig Deák Ferenc gyönyörűséges illusztrációival.
Ennyiből is kiderül talán, hogy Hajdú Farkas-Zoltán két hely, két világ között utazik folyamatosan, mégpedig térben és szellemiségben egyaránt; mondhatni, esszéi útleírások, még olyankor is, amikor ki sem mozdul a szobájából. Ezt a könyvét is íróasztalának leírásával kezdi. Derék dolog, ha egy szakma művelője munkára készen és rendben tartja szerszámait, beleértve a szellemieket. Hajdú íróasztalán azonban nemcsak tárgyak sorakoznak, hanem velük együtt a hozzájuk tapadt emlékek, és túl rajtuk világra nyitott asszociációk. Számára a világ legalább annyira jelent tájat, embert, bort, mint kultúrát.
A kultúra viszont életforma számára. Amikor eljut Krétára vagy Kubába, az ott lakókban – legyenek azok földművesek, halászok, buszsofőrök – az életformájuk által hordozott kultúrát próbálja megérteni, a maga számára értelmezni. Hangsúlyozom, hogy a maga számára. Neki van szüksége rá. És ő van birtokában azoknak a kulturális eszközöknek, idézhető olvasmányoknak és példaképeknek, melyek érteni segítenek, és ezáltal bizonyosságot adnak idegenben. Nem egzotikum-nézőbe utazik messzi tájakra Hajdú FarkasZoltán, és ennek bizonysága, hogy az ottani emberekben az életnek ugyanazt a teljességét fedezi fel, mint szülőföldi sorsosaiban.
A másik bizonyosságadó, kapaszkodó: a szülőföldje. Ez mára jobbára emlék, meglehetősen bizonytalan bizonyosság tehát. Ebben viszont önmagát kell megtalálnia, hogy viszonyítási pontra leljen. Ez a szülőföld akkor sem jelen idejű, ha Hajdú Farkas-Zoltán meg-megjelenik tájain, emberei között. Akkor sem az adatai a fontosak. Akkor is a kultúrája foglalkoztatja – mondhatnám, a kultúra mint emlékezés.
Mondhatnám azt is, Hajdú önmaga kultúrantropológusa. Kiművelt tudományos és esszéírói apparátussal kutatja fel saját személyét, mély- és magas kultúráját. Amibe egy-egy megható csillanás, illat, íz, női forma éppúgy beletartozik, akár az egzakt adatok. És benne van az idegenség érzése, mindvégig. Már csak azt kellene meghatározni, hol idegen Hajdú FarkasZoltán: a szülő- vagy a lakóhelyén? És vajon nem ez az idegenség-e az ő otthonos állapota? Érezhetően abban tud felszabadulni, kötelmeit betartva is kötelékeitől szabadulni, és ezzel önmagává válni.
A boldogságkeresők fajtájából való Hajdú Farkas-Zoltán, nincs tehát könnyű dolga.
Van ebben a kötetben egy Temetés Szebenben című írás. Riport is, emlékezés is, esszé is, novella is egy kicsit. Első ránézésre a nemzetiségi identitás zavarairól, kétségeiről szól. Valójában az élménnyel való szembetalálkozás leírása. És mintha nem is a megrendítő, ugyanakkor groteszk valóság – egy török após romániai elföldelése – lenne a tárgya, hanem maga a találkozás ezzel a tárggyal. Hajdú Farkas-Zoltán útja, mellyel egy másik ember utolsó útját kíséri végig. A többi adalék. Igaz, ez az adalék demográfiai és szociális viszonyokat jelent és jelenít meg, a fontos mégis az író, a látó, a tárgyában érdekeltté tett szemlélő viszonyulása. Ezen túl és felül pedig az az erőfeszítés, amellyel Hajdú megérteni és elfogadni próbálja a tőle idegen világot, és az az öröm, amellyel feloldódik benne.
Minden írásában egyfajta lelkesültség, rajongás érződik. Lehet, hogy az írás öröme, mámora ez. Bármi legyen, mintegy meglebegteti, más dimenzióba emeli a tapasztalati tényeket. Utazása közben Hajdú átlépi a műfaji határokat is. Lírai jegyzet, úti esszé, elbeszélés egyaránt található e könyvben, és található egyik a másikában is. Hajdú nem válogat az eszközökben - ez a szabadsága. Él is vele. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a szabadságnak ez a lehetősége csábította és sarkallta írásra.
Vissza-visszatérő „hőse” a költő. Mintha nem meghatározható személy volna. Hanem az érzékenység és egyben a kiszolgáltatottság, a magasztosság és a naivitás metaforája. Mondhatnám úgy: az érzékenység szabadsága, a szabadság kiszolgáltatottsága. Maga a sóvárgás, a vágyakozás, a földhözragadt lebegés.
Mégis, milyen szabadság azé, aki a csíki borról, avagy annak hiányáról kerekített emlékező esszéje végén, önmagát kiszolgáltatva olvasójának, azt jegyzi fel: „Írtam ezt Heidelbergben, nagy honvágyamban, egy üveg 1993-as bordói Chateau Margaux társaságában?”
Ennek a könyvnek a néhány, központozás nélküli mondata pedig így hangzik: „találkozhatunk megnézhetjük, hogy a vágyak találkoznak-e a valósággal, azt hiszem, én egy kicsit félek”.

CSÍKI LÁSZLÓ

* Elhangzott 2001. november 5-én a könyv budapesti bemutatóján, a Custos-Zöld könyvesboltban.