Simonfy József

nem is értem
nem is
értem
annak ellenére
hogy nem érdemes
mégis csinálom
tovább – – –
akár a rossz vérrel
jóllakott pióca
aki boldog
mégsem lehet
újra meg újra
meghánytatják
hamuba

nézd
nézd az arcomat
ezt a fél évszázados
temetőt
bokraiból a madarak
kipusztultak
bürök nő
somízű csend
ágyam meszesgödör
csontváz kutyaként
lődörög az idő
nézd az arcomat
ezt a fél évszázados temetőt
gyöngybetűkkel
a
hátamra
valaki ír

kifutsz magadból
nem találod
agyad pincekulcsát
szemeden rács
a világ
ha elfordítod
használhatod
létrának –
kifutsz magadból
s mindenütt te vagy
hónod alatt könyv
szádban cigaretta
úgy teszel mintha
várakoznál
nem a csodákra gondolok
kutya kóbor szemével
állingálsz a járókelőket
megzavarod

mindenre
tegnap még
mágnes
most hideg vas
így vagyok
én is
a világban
fényembe aszalódom
kőként zuhanok
sötétségembe
akár a
szél csapkodta
vécéajtóra
mindenre
olyan mennyei
türelemmel nézek

csapda
mire a jövőbe értek
öregek lesztek
és feledékenyek
olyan érzés gyötör
valamit ottfelejtettetek
ami nélkül nem érdemes
menni tovább
értetlenül álltok
fordulnátok vissza
ügyes kis csapda
az élet
úgy borul rád
mint madárra
a fészke

járatom magam
a ma
a most
sem érdekel
üresbe
tett
motor
járatom
magam
jövőmbe
nem látok
múltamat
öklendezem
létem fáradt
olaja csorog
mint fáradt fényből
sötétség
szeg
életvonalamon
kapaszkodom
felfelé
egyre meredekebb
ötven fele
halottaimat használom
erősítőnek mint
hegymászószegeket
innen nézve
közeinek tűnik minden
kéznyújtásnyira a hold
csillagplafonba
verem fejemet
ha elfogytak halottaim
szegként
magamat verem be

az élet
most a szívébe
nyúl
mintha
öreg fa
kérgébe
rettentő
hidegséget érez
rántja kezét
vissza
amit szorongat
az az élet
korhadéka