Hajdú Farkas-Zoltán

Társtalan játékaink
Kasza Imrének
Az az elfojtott, kétségbeesett, kislányos sikoly mára már ripacskodó színészkedésnek tűnik csupán. Gondolom, te is belátod, jobban tennénk, ha egyszer s mindenkorra véget vetnénk az egyszeri s végzetes döntés okozta nyavalygásnak.
Ja, durvábban akarod hallani? Faragjuk hát végre le magunkról emlékeinket, hántsuk le testünkről-lelkünkről az édes mézű élménykérget, legyünk hidegen fehérlő kristály, álom s emlék nélküli racionalitás.
Tudod, mire gondolok? Azokra a furcsa nevű szerszámokra, ott Széken vagy Kalotaszentkirályon, de az is lehet, hogy valahol Csíkban... hát azok aztán olyan ügyesen hántottak le minden haszontalant a ledöntött fákról, hogy hét falu csodájára járt
A férfiak magabiztosan meg-megrántották meztelen izmaikat, s izzadt arcukkal a Napba kacagva egymás felé fújtak, mint régi térképek szélistenei.
Mozdulataik külön-bejáratúságától bizony megkeseredett szájamban a nyál. Elbizonytalanodtam.
De a meztelen férfikarok mozdulatainak természetes kizárólagossága hamarosan önnön, pálinkával átitatott testemet is otthonossággal balzsamozta. Akarva-akaratlanul kihúztam magamat. Régebbi életeim jutottak eszembe, amikor még én is ácsként harsogtattam öregapáim öles fejszéit s bárdjait. Észrevétlenül magamévá tettem a csak felületes pillantásnak nyers gesztusokat, s a napbarnított karokban már karjaim mozogtak, az átizzadt izoming sötét homlokomra világított. Lassan úgy beleéltem magam az egészbe, hogy már csak az „itt!” érdekelt, felejtve a „mit?” és a „hogyant?”...
Itt is sörre szomjazom délelőttönként, mint otthon, s ismerős arcokat fedezek fel a korai sörfogyasztókban. De ha éppen pálinkára szottyanna kedvem, abból is van elég.
Itt is mindig hazamegyek valahová, biztonságosabban érezve magam, mint sörnincstelenségem korszakaiban, noha a környezet kényszerítő racionalitásából adódóan számtalanszor elhatározom, hogy elővigyázatosabb, sporlósabb leszek.
Abban az egészben az volt a jó – jutott eszembe valamelyik reggel, borotválkozás közben – hogy az átizzadt fehér izomingek, a poros bakancsok, a kitaposott félcipők, az ide-oda dőlingélő éjszakák, a fekete füvekkel szegélyezett árokparti szerelmeskedések, az éjjeliőr halk dúdolása, a gyerekek hajnali meseálom-nyöszörgése, s az a csendet körülölelő állandó kutyavonítás, az a sovány, világtalan, szűnni nem akaró nyüszítés mindannyiunknak rendjén valónak tűnt. Nekivörösödött arcainkkal, körmödző pocsolyákat szűztelenítő éjszakai lépteinkkel, vén bakteroknak kárpácit kínáló, assszonyölszagú, remegő ujjainkkal, s a sarkunkba sunyító kutyafalkákkal.
Látod, Imre, mára összekeveredik a sok párás kavics bennem. Egyedül maradtan, már senkim sincs itt a közelben. A régi táj is eltűnt. De nem lassan, ahogy a könyvekben írják, fokozatosan elmosódva, hanem hirtelen, s visszacsinálhatatlanul. Egy pillanat alatt. A patak vízcseppjei épp csak megvigasztalhatták a szivárványhátú szitakötőket. A tájat elpucoló buldózerpárkák őrült gyorsasággal emeltek ki egy-egy utcát, házsarkot, templomtornyot, patakot, mogyorófabokrot, istállókaput a féltve őrzött egészből. A tájösszerakós egyre lyukacsosabb lett, az ember egyre csórébb, esendőbb, bizonytalanabb.
A mindent körülfogó idegenség porosz rézbandányi hangerővel hullámzik az országban, ügyet sem vetve vinnyogásra görbülő szájamra. Lassan úgy érzem magam, mintha egy más dimenzióban léteznék, s így környezetem már legalapvetőbb fizikai törvényeiből adódóan sem vehet tudomást rólam. Eddigi életem törvényei külön-bejáratúakká váltak, személyemre szabott, magányos normákká.
Ha néha betérek valahová, reflexszerűen azonnal behúzom a nyakam, nehogy tévedésből nyakon cserdítsen valaki. Többször megjártam már, hogy belém ütköztek az emberek, akár hajnali lefekvéskor a fürdőszoba rozsdásodó mosógépébe, vagy a gyerekek délutánról ottfelejtett háromkerekű műanyagbiciklijébe.
Igen, a legabsztraktabb társadalmiságban élek: egyszemélyes reciprocitásban. Már csak magamnak előlegezhetek bizalmat, csak magamat ajándékozhatom meg, s csak én segíthetek magamnak válságos pillanataimban. Az eleddig nyilvánosan lejátszódó emberi viszonyaim intimekké, különbejáratúakká váltak. Ritualizált egyszemélyes körtánccá.
Aztán – valószínűleg napra egyezően – felfedeztük az újrajátszás, a többidejű, többszereplőjű emlékezés-kirakósdit. S mert mindig is csak viszonyulásokban voltunk képesek meghatározni önmagunkat, kapóra jött az időtlennek ígérkező munkanélküliség, a sehová sem tartozás buldózerpárkák ajándékozta interregnuma, újra magunk köré építettük az otthoni tájat: felhúztuk a házakat, derékszögbe állítottuk a girbe-görbe utcákat, megfoltoztuk a templomtorony szakadozott bádogtetetjét, lesimítottuk a faluba vezető ezergödrű országutat, kipucoltuk a patakokat, újraültettük a mogyorófa bokrokat, s a „szabadvilágban” ebek garmadára jutott erdőket, megzsíroztuk a nyikorgó istállókaput.
Az idegen rendtől az elején persze megijedtünk egy kicsit – úgy emlékeztünk, hogy hajdanán vasrendszer szabályozta az egész összevisszaságot –, de eszünkbe jutott, hogy itt úgyis csak egyedül mi vagyunk az urak, s megnyugodva folytattuk egyszemélyes világteremtésünket. A színek, igaz, néhol egy kicsit halványra sikerültek, de maga a produktum, úgy mindenestől egészen jól mutat. Csak a véletlenszerű, friss ütközések hiánya teszi egy kicsit valószerűtlenné, idegenül pontossá az egészet.
De hát elcseréltük az egyszólamú bizonyosság csendjét a tudás bizonytalan polifóniájáért, a meghittet az ismeretlenért, a tényt a rejtélyért, a meglevőt a lehetségesért,
a határoltat a korlátlanért,
a közelit a távoliért, az elégségeset a bőségesért, az alkalmatosat a tökéletesért, a mostani nevetést az utópiai gyönyöréért. Emlékezz csak, valamikor meghitt viszonyok és kötődések ringattak meleg álomba, de mi már csak elcsábított álomtalanokként tudtuk meg, hogy ezek többet számítanak, mint az ezerszer megálmodott, ismeretlen kapcsolódások hívása, s hogy megszerezni és szélesíteni kevesebbet ér, mint ápolva megőrizni. Mert a művelés, az élvezet, a veszteség fájdalma élesebb, mint az újdonság vagy ígéret öröme.
De hát a keresés bizonytalanságát vágytuk, az egyértelműségtől menekülő ismeretlen tudást,
a lélek meghitt otthonbozótjait letaroló, mindent összehasonlító tudás viharát vágytuk.
Az anyaöl melegű, álmodozó egyértelműség hidegen kígyózó többértelműséggé öregült szívemben. Világba gyökerező arcom nehezen álmodja újra a régi álmot. Ne haragudj, bizonytalan kérdező lettem, s látod, olykor modorosan magyarázkodó. Abbahagyom inkább...