|
Untitled Document
Caius Licinius Calvus
Versek
I
Vigasztalódj már, Caiusom! Ma két szolgám Cales borából visz neked. Feledd el vad szerelmedet, te búskomor, vedelj, vidulj bátran, ne tépelõdj, mert kedvesed csakis téged kíván, imád meg áld, s olyan tisztán fénylik lelkedben õ, mint drágakõ, tündöklõ tûz, s akár a Hermus sárarany medrében tört sugár, ragyog föl titkon égi mámorral, miként a bor, mit Hermes és Eros visz majd házadhoz... Ó, csak három amphorát küldök megint mulatni nógató ajándékul - hanem megidd mind! Légy derûs, ne kételkedj, hisz Lesbiád, ki benned ég, nagyon szent lény, s ha kétlenéd - hát semmiképp se szajhább, mint Metellus ordas Clodiája, nem kurvább Vibenniánál sem, habár hideg némber, ki lucskos ágyról ágyra hág, szétmászkálgat, kúr, kéjeleg... Vagy vedd Rufát! Fejõnõnek még megteszi, s mély szája tán kiszív mindent, piócamódra megtapad, ha pénzéhes, de Ameana, Formiae ficsúrjának csapos rimája, sem különb - szép kis firmák! Unott, kifestett úrinõk, feslett rongyok, rosszabbak õk a szemtelen mimácskáknál... Vigasztalódj, játssz, Caius, idd Iacchus vérét!
II
Iacchust, India víg urát, Gandaraeban a göndör hellén nép örömünnepén áldják vad gyönyörökkel éjjel, Nysa hegyén: dühös tigrisek szerelemben
bõdülnek, szaporodnak úgy (- - - - - - -)
(- - - - - - - - - -) ordít a tömeg, zeng
megbolydult Bromiusnak (- - - - - - -)
tombol, hívja Thyoneust, kit Boeotia küldött föllármázni a lagymatag, tespedt lelkeket. Átkelt (- - -) haragos (- - -) Pharust venyigével hódította meg (- - -) Maenas mámora habzik (- - -) Phrygiában is, hol titkon Cybelével
lépett nászra, de bõ Cerest (- - - - - -)
megtoszván Eleusin õs, rejtettebb ligetében. Föltámadt Semele fiát sziklás Thracia földje nem fogadja be, csak Thetis tengerkék palotája
(- - - - - -) Pantheust s Thebaet tébolya sújtja
(- -) orgia, tóduló (- - - -) Cythaeron
csúcsán s Orchomenosban (- - - - - -) Naxos, Delphi, Chios, magas Parnassus meredélyén papnõk tisztelik õt! Ragyog, mint tépett hazatért, hõs korhely: föl-le dülöngve lép részeg reggeli fényben, s mert dicsõ birodalmakat dúlt föl, hadd koszorúzza repkény isteni fürtjeit!... Szõlõt áldozok én is Bacchusnak - s vigye serlegem, hogy sokat ne vedeljek!
III
Menj, dögölj meg a színpadon, te disznó!
Dúlj-fúlj, múlj ki, hörögj, gané gazember!
Prosztó pulykakakas: recsegj, rikácsolj!
Rossz ripacs, benyalós, ha zengsz, csak úgy hatsz,
mint ki segglikon át beszél rotyogván,
ó, kész székrekedés - beléd tehetség
nem szorult! Bizony, annyi sem, barom, mint
purcantás buta punba... Szart kavarsz csak.
Priscus, nyúljon a nyelved úgy a földig,
hogy majd önmagad is, ha kell, kinyalhasd!
IV
Csevegni kéne, Gallus! Ejnye, link lajhár, meglátogatsz-e végre, mint ígérted volt tavaly, Saturnus ünnepén, mikor könyvet vittünk s fügét a kis komoly Tibullusnak - Sapphót, talán Theocritust... No mindegy, mert õ bármit olvas már, pedig csak babszem még... Nem úgy, miként te, elbutult, ki csak bambulsz, mondják, epedsz - száz éve múlt, hogy nem néztél felém, te lusta légfaló, te szószátyár! Maeon szakácsom öt nap óta lót-fut, fõz, s ma este hét mimácska vár rád házamban, néhány zenésszel... Elheversz, ölükbe bújsz, belaksz gyönyörrel rendre töltött csirkékbõl - s hogy biztos itt légy, s férfiként belakmározz, Mercuriusra, elcsalom Lycorist is! De megjegyezd - ha túl sokat nyalsz mézes bort, elcsapja torkos gyomrodat Lubentina, s pirulhatsz majd, mint sült malac, ha vágy éget, ropogni fog tán bõröd is szerelmedben.
V
Carus, megköszönöm bús könyvedet. Áldjon okosnak
érte Minerva! A víg Epicurus is áldjon ezerszer!
S Venus anyánk szerelem-tudománnyal is áldja fejed meg
végre!... Akár nyüzsögõ atomok (- - - - - -)
vágytelien bizseregnek a nõk, hisz a tej kifut olykor, s forr a fazék a tüzön! Te kavarj bele bölcs fakanállal, ám sose hagyd belevágni a répát Memmiusodnak!
VI
Fucinusom, mi az új filozófia gondja manapság
Capreae szigetén? Miként megy sorod? Írd le, hogyan telik egy napod? Írj meg akármit -
rég várom leveled, komisz! Most miket olvasol épp? Avagy egyre henyélsz, ahogy én?... S ha
Phoebus feszt süti, fõ-e fõd, míg a bögyödbe Minerva bogyóit tömködöd? Úgy tán
majd bölcsebb leszel, azt hiszed? Arrafelé gyönyörûbbek a nõk csupaszon, ha fürödnek
csurdén? Ízlik a kecskesajt? Úszol-e borban? Ohó, lefogadnám: Néreisekkel
pancsolsz, buksz te alá! Netán gyakran alájuk is? Õk kitanultabbak, vagy a dárdán
kurvák Ilium éjein? Légyen idõd színarany, s még számtalanabb, hogy a fösvény
Pactolus fövenyét, ha kell, könnyen múlja fölül! Te meg élvezz jó nagyokat... Ne
füstölögj, de vadabb legyél, mint a Vezúv, ha kitör kilövellve az isteni lávát -
fröcsköld össze az öblöket!
VII
Kis Chloém, Calypsóm, fogva tart szerelmed, mint a hû Ulyssest, bûvölõn igézgetsz... Bár nem is Calypso - Circe vagy te inkább! Tégy ma kanmalaccá, s önmagad, te nõstény, tedd falánk kocává! Mint cemende disznók, földre hemperedjünk, dúlva-fúlva dugjunk, holdra felröfögjünk kurva roskadásig... Majd visongva, hörgõn kezdjük újra rögtön! Jaj, harapni nem kell! Már megint mohóbb vagy? Így, csak így, malackám, csak szeresd a makkot!
VIII
Túl nehéz stólád... Tunikád se fedjen: dögmeleg van már... Gyere, dobj le mindent, Crispinillám, nyár s szerelem tüzében
forrjon a vérünk!
Meztelen testtel feküdjünk a tenger titkos öblének fövenyén, hogy érezd: Cyprus úrnõjét, lobogó Cythérét
hordja a hullám
benned is... Csókolj, ne törõdj a nappal! Nereus vár ránk: nagy azúr vizekben, s mégis egymásban merülünk meg, égõ
vágy olajában!
Quintilis lángol (- - - - -)
(- - - - -) ölelés ragyog föl:
gyöngyözõbb bõrünk, s keserûbb a sós fény, mintha Hymettus
méze cseppenként leperegne márvány szobrokon - csurran csoda melleden már szinte sistergõ szerelem, parázsló
kelyhedig, édes!
IX
Flora, kis hetérám, nyisd ki már az ajtód! Rádtöröm különben... Tömni, kúrni ismét, folyton úgy szeretnék!... S csak fecsegni aztán. Róma híreit majd nedves ajkaidról részegen fölinnám, mint a testi nektárt, mely kitárt öledbõl csurdogál, ha fekszel harmatozva, csurdén - s nyelv hegyére csöppen égi ihlet... Áldott múzsatej buzog föl, mintha delphi forrás... Flora, döngetem már, Flora, tárd ki ajtód - rádtöröm különben!
X
Bájos Quintiliám után bujább tûz perzselt: Fulvia égetett! Magába
roskadt lelkem a gyors, futó szerelmek
pajzán súlya alatt - kibírta mégis. Szívtam Caelia illatát s a mellét, Crispinilla fölémfarolt, ficánkolt, s közben Flora, a bölcs lotyó, bolondult értem... Olykor Adoneus lehettem én is, ámde hiába búgtak annyit: jaj, potomra szerettek úgy! Ma éjjel Postumilla parázslik, ó, vad ágyam Orcusában: elégek én örökre!
XI
Mondjam-e még el: mint szeretett bele Amor a bûvös,
bús Psychébe? Te, Portiám, majd tégy úgy, ahogy eddig is: ásíts, rám se figyelj, csak
bámulj szórakozottan át közben a Lucretilisre közömbös, lágy unalommal,
míg mesélek, akárha híg, hûlt levegõnek (- - - - - -) semmit a vágyról.
Végül Dis birodalma vár, lethei víz buzog - legalább hagyj egyre beszélnem,
szóval gyõzzem a hallgatást... Mint aki ködlõ Styxre tesz esküt, suttog az ajkam,
bár mindegy, hiszen én magam sem tudom, értem okát, noha fáj: mire kell e kihamvadt,
elröppent szerelem, Psychém?
XII
Jó Catullusom, édes egy barátom! Bár Castalia szent vizét nem ittam én, csak Caecubus óborát, miközben ezt-azt róttam egy életen keresztül víg kedvvel kaparászva - nem reméltem volna, ám nekem is van egy kötetkém! Elkészült valahára már, s ha meg nem
séretelek vele, Caiusom, ma végképp végre néked ajánlanám, hiszen csak téged illet az érdem, és nem engem! Mert tán nélküled én sosem lehetnék költõ... Annyira összenõtt a lelkünk, hogy már nem tudom, ó, melyik tömör sort Írtam én, s melyiket te? Nem vagyok hát transzpadán csodagyermek én... S poéta sem, talán, ezer évekig világló - verseimbe te fújj, lehelj ma lelket!
KOVÁCS ANDRÁS FERENC mûfordításai
CAIUS LICINIUS CALVUS (i.e. 82 - i.e. 47?) elõkelõ plebejuscsaládból származó római szónok
és költõ, Catullus legjobb barátja. Irodalmár barátaival együtt elhatárolta magát Caesar és Pompeius politikai törekvéseitõl. A szónoki pályán Cicero vetélytársának számított. A fiatal, mûvelt ifjak körének, a "neoterikusok" néven emlegetett csoportnak irodalomelméleti megalapozójaként kedvelt költõ maradt az augustusi aranykor idején is. Számos költõi mûvébõl mindössze 155 vers, illetve 22 töredék maradt ránk.
|