Bogdán László
A farsang árnyai*
Cseres Tibornak

Amikor hosszas, érzelmes búcsúzkodások után elvált Franciskától – kétszer is visszafordult az ajtóból, hogy megvallja, mennyire szereti, csupán a nevét és a címét felejtette el megkérdezni –, s a homályos lépcsőkön lesietett az utcára, fél öt volt, s nagy meglepetésére már sötétedett is. A nap éppen eltűnőben volt a komorló, egyre inkább gyerekek csipkézett homokváraira emlékeztető fekete felhők mögött, a szél is fel-feltámadt, Takács ide-oda forgolódva a piazza San Marcón váratlanul érezte meg a csatornák viszolyogtató, gyomorforgató szagát, s a Piazetta csatorna felé haladva örömmel észlelte, hogy az erősödő szél megtelik a tenger sós-csípős halszagával, ez sem volt a legkellemesebb, ezért időnként megállt és érzelmesen szorítva orrához a Franciskától kapott, harangvirággal ékesített fehér keszkenőt, megvárta, amíg a lány jázminparfümjének erős, átható illata elűzi a kellemetlen, orrfacsaró szagokat, amelyek váratlanul gyerekkorát idézték fel, az árvíz nyomasztó pillanatait, amikor kiöntött a máskor a kertek alatt szelíden csobogó patak, ló és marhatetemeket, bútorokat sodorva örvénylett, elnyeléssel fenyegetve nemcsak a falut, a világot is.
Szagolgatva a keszkenőt, nem lehetett mindennapi látvány, ötlött fel azonnal benne; két medveálarcos, láthatólag már alaposan becsiccsentett fickó ujjal is mutogatva rá, ki is nevette, s ő, miközben a kelleténél talán durvábban űzte el őket, kívülről is látta magát: magas, szakállas, marcona külsejű férfi, amint könnyező szemmel egy női keszkenőt szagolgat s óhatatlanul is nevetni kezdett, zsebébe gyűrte a Franciskát idéző gyolcsdarabot és meggyorsította lépteit, de az utcákat-tereket lassan elözönlő, birtokába vevő maskarák miatt egyre nehezebb volt előrehaladnia; az éneklő, nevetgélő, táncoló, összefogózva ünneplő álarcosok elállták az útját. Főként miután észrevették, hogy siet; nevetve köröztek körülötte, s fáradhatatlanul húzták-csalogatták maguk közé. Egy rókaálarcot viselő dévaj lány – először azt is gondolta, hogy Franciska, szíve váratlanul dobbant meg, és olyan öröm töltötte el, hogy beleszédült – a karjába is csimpaszkodott, nevetett és hangos szóval hívta valahová, ahol majd sokkal jobban érezheti magát, mint itt az utcán, a karneváli forgatagban. Franciska, döbbent meg másodszor is, de nagyon hamar kiderült, hogy tévedett, hiszen amikor feléje kapva sietősen rántotta le a vigyorgó rókafejet, egy ismeretlen és láthatólag megdöbbent fekete lány arcába meredhetett, s hiába kért kétszer is elnézést, egy magas termetű, bikaálarcot viselő férfi, valószínűleg a lány kísérője, dühösen indult feléje, talán meg is ütötte volna, ha nem látja meg a szél libegtette köpenye alatt kezében a lövésre kész forgópisztolyt. Észrevette, döbbenten fordult meg, s karon fogva a lányt, sietősen tűntek el a forgatagban, ő pedig a Colt biztatóan hűvös agyát szorongatva, szórakozottan sodródott tovább a tömegben; némi gondolkodás után arcára biggyesztve a lány, bal kezében még mindig görcsösen szorongatott maszkját. Akkor hát legyünk rókák! – mondta magamagának félhangosan, magyarul, de már senki nem figyelt rá, először nem értette az okát, hová tűnt egyik pillanatról a másikra a varázsa, aztán rádöbbent, álarcosan már nem rítt ki a környezetéből. Elvesztette azt az érdekességet, amit egészen egyszerűen egy karneváli tömegben egy tüntetően meztelen arc jelenthet, most már Istennek hála nem forogtak körülötte, senki nem csimpaszkodott bele, senki nem akarta elhívni oda, ahol bizonyára sokkal jobban érezhetné magát, mint itt a szeles utcán, mozgását sem gátolták annyira, ennek ellenére csak lassan haladt előre a tumultusban; álarcosok forogtak körülötte a sötétségben – mert feltartóztathatatlanul vette birtokába az utcákat és tereket, a csatornákat és palotákat, az egész farsangi mámorban úszó Velencét a sötétség. Lámpások villantak fel és hunytak ki, szédült s hiába igyekezett a trettoriára gondolni, ahol a félhomályban összehajol négy, öt magyar s már bizonyára türelmetlenül várják őt. Szerémy kapitány már biztosan ott van, mindenhova szeret elsőnek érkezni, pontos, mint a halál, s miközben a már szintén megérkező, kedélyesen adomázgató Figyelmessy őrnagyot hallgatja a Mack-féle összeesküvés rejtelmeiről, egyre az ajtót bámulja, melynek keretében újabb és újabb ismeretlenek tűnnek fel, álarcosok és szabadnapos tengerészek, utcalányok és kalandvágyó, magányos utazók, csak ő nem jön. Megpróbált kapitányára gondolni, de képtelen volt felidézni az alakját, egyre Franciska arca képződött meg előtte, s már-már dallamos hangját, nevetését is hallani vélte, látta, amint szétvetett lábbal, közvetlen és célszerű mozdulatokkal mossa magát az angyalkákkal díszített lavórban, s közben arról érdeklődik, hogy netalán szeretője van-e Takácsnak? Vagy uram bocsá, felesége? Azt azért nem hiszi, így elnézve, hogy ő lenne az első nő az életében...
Takács megborzongott, s a vigasztalan, komor sötétségben lámpás nélkül már-már reménytelennek érezte a helyzetét, fogalma sem volt, pontosan hol is járhat? Egyre kilátástalanabbnak tűnt, hogy önerőből megtalálhatja a keresett trettoriát. Emberek ütődtek egymásnak, hozzásúrolódtak, egy nő hangosan, csilingelően nevetett, és ez megint Franciska győzedelmes nevetését idézte, hullámzottak sajgó szeme előtt a fel-felvillanó fényekben a rikítóra pingált maskarák, aztán váratlanul mégiscsak kiért a nagy csatorna partjára, és döbbenten látta meg a kivilágított, lefele úszó gályát, az orrában a vicsorgó sárkány gonosz fejére támaszkodva magas, fekete köpönyeges, álarcos férfi állott, feje fölé emelve egy hatalmas fáklyát.
Idegesen próbált tájékozódni, körülötte hullámzott a tömeg, sikoltoztak, hahotáztak, dobogtattak, énekeltek, egy szív alakú, vörös álarcot viselő lány vidáman, közvetlen mozdulattal karolt belé, mintha évek óta ismerte volna, mintha hosszú esztendők óta minden este együtt sétáltak volna a promenádon, nevetve mondott is valamit, ő nem értette a nagy zsivajban, azt sem tudta megállapítani, milyen nyelven beszél a bizonyára szép, vonzó, jó alakú ismeretlen. Elhúzódott. Nem, nem gorombán, inkább tartózkodóan, de a lány láthatólag ezt sem vette zokon, továbbrohant, s hamarosan egy farkasfejes fickóba kapaszkodva, nevetve mutogatott a gálya felé, amelynek orrában a sárkányfejre támaszkodva a magas férfiú meglengette a fáklyát, valamit üvöltve feléjük mutatott, s amikor mintegy félreérthetetlen, parancsnak is felfogható utasításnak engedelmeskedve megfordult, mintha csoda történt volna, a görögtüzek sziporkázva fel-fellobbanó, szórt fényében szemébe ötlött a Velence oroszlánjához címzett trettoria.
A lány megunva a farkasfejes fickót, újra ott imbolygott előtte, haja kibomolva, zászlóként lobogott vörös álarc takarta arca körül az erősödő szélben. Folyamatosan beszélt is hozzá, de Takács most sem értett egyetlen árva szót sem, sőt azt sem tudta megállapítani, milyen nyelven beszél.
– Jössz, idegen? – kérdezte a lány váratlanul olaszul, egészen közel hajolva hozzá, és ő borzongva ismerte fel Franciska jázminillatát.
– Hová? – kérdezte, és az álarc felé kapott, de a lány gyorsabb volt és elhúzódva nevetett.
– Hát a hajóra! – dobbantott s boldogan mutogatott a kivilágított gálya felé.
– Melyik hajóra? – húzta ő az időt, és igyekezett kibontakozni szorításából, de az álarcos lány mintha megérezte volna szándékát, rácsimpaszkodott a karjára.
– Jössz vagy nem? – dobbantott újra, és hirtelen elengedve őt a közeledő gálya felé mutatott.
– Nem megyek – használta ki Takács a helyzetet, s végre kiszabadítva magát, néhány gyors lépéssel eltűnt az oltalmazó tömegben, még hallotta, hogy a becsapott lány nevetve, majd felháborodva szólongatja, s rájött, hangjából ítélve semmiképpen sem lehet Franciska, ez megnyugtatta. Jázminillatú kölnit mindenki használhat, minden szép lány, érvelt, s egy hatalmas termetű burnuszos arab háta mögött keresve menedéket, kifújta magát, aztán az álarcosokat kerülgetve határozottan vágott át az úttesten, szerencsésen elérte a taverna bejáratát.
Amikor visszafordult, legnagyobb meglepetésére már sehol nem látta a lányt. A csatorna partjához húzódó gálya orrában, az egyre félelmetesebben vicsorgó sárkány fejének támaszkodva a magas, fekete köpenyes álarcos újra meg újra meglengette fáklyáját, a diadalordítás erősödött, s a közben leengedett hajóhídon újabb és újabb vidám maskarák igyekeztek helyet foglalni a gályán.
A férfi mellett most egy kék köpenyes lány tűnt fel. Franciska, sajdult bele ismét a felismerés, de már nem tudott visszafordulni. Részeg tengerészek kapaszkodtak bele, s ahogy minden erejét összeszedve, káromkodva ellökte őket, egy újabb rohamozó tömeg valósággal besodorta a taverna nyitott ajtaján, s alighogy visszanyerte egyensúlyát, úgy piruettezett, mint a lúd a jégen, de nem esett el, észrevette az összehajló alakokat. Igen, a tisztek ott ültek a félhomályban, egy sarokasztalnál, s Figyelmessy őrnagy komoran forgatva hosszú, zongoraművész ujjai között borospoharát, épp arról beszélt, hogy soraikba árulók furakodtak, és amikor ez tudatosodott bennük, rájöttek, már nincs visszaút, győzni kell vagy meghalni!...
Itt tartott, amikor észrevette őt, s elmélkedéseit brutálisan megszakítva emelkedett fel, hogy fogadására siessen.
– Itt vagyunk, mein lieber Franz – integetett. – Takács Ferkó – fordult a többiek felé. – Megérkezett.
– Na végre! – állt fel Szerémy is, és esetlenül vigyorgott, nem is titkolva örömét. – Már azt hittem, valami bajod esett – verte hátba, ahogy leroskadt a mellette lévő üres székre.
– Ugyan – vigyorgott selymán Figyelmessy és kacsintott. – Biztosan a pásztoróra húzódott el...
Takács elvörösödik, magyarázkodni kezd, nagyon nehéz eljutni valahonnan valahová, az utcák és terek tele vannak boldog, életvidám farsangolókkal, fejtegeti, s csak későre veszi észre, hogy a levegőbe beszél, a többiek figyelme már elfordult tőle, kapitánya ugyan bort is töltve egy üres pohárba, fejével igazította, hogy igya meg, de amikor kérdezni akart valamit, szigorúan rápiszszegett, és elmélyült figyelemmel hallgatta tovább a varázslatos előadónak bizonyuló Figyelmessyt, aki épp Mack zelegór, kibírhatatlanul nehéz természetéről beszélt s arról, hogy egyszer a török előtt szinte lebuktak, amikor véletlenül összecserélték a hamis úti okmányokat, és így került Zamut József máltai születésű török alattvaló papírja őhozzá, és az eredetileg neki szánt Corinne Páter kefalóniai angol állampolgáré a mérges, valami miatt mindig dühöngő ezredeshez, ami még nem is lett volna baj, a baj akkor kezdődött, amikor ők, a rájuk kérdező török tisztnek a másik nevet mondták be, szerencsére nem buktak le, a török alattvaló meg volt győződve arról, hogy a ravasz angolok azért tréfálkoztak véle, hogy kipuhatolják, tényleg tud-e olvasni.
A hallgatóság hangos nevetéssel nyugtázza az anekdotát, s bólintanak, amikor Figyelmessy komolyra fordítva a szót még hozzáteszi:
– Azután jól megjegyeztük, hogy melyik útlevél az enyém és melyik az ezredes úré. Persze a bajok nem múltak el, Nistől Szalonikiig egy török basa karavánjához csatlakoztak, aki feleségeivel, gyermekeivel, őrkatonáival, szolgáival utazott. A basa először igen felmelegedett irántuk, hiszen ő mentette meg két kisgyermeke életét. A kölykök egy átalvetőben utaztak, öszvéren, azonban a szakadékos úton az állat egyszerre csak megbotlott, kapaszkodott, vergődött, de látnivaló volt, hogy már elveszítette egyensúlyát, azonnal alázuhan a szakadékba, és csak a csoda mentheti meg. Ám ő nem veszítette el a lélekjelenlétét, s hirtelen megragadva a gyeplőt, minden erejét megfeszítve felhúzta a kétségbeesetten bőgő öszvért a biztos ösvényre. Nemcsak a basa volt hálás, hanem gyönyörű felesége is, aki meg-meglibbentve fátyolát, félreérthetetlen szemeket meresztett megmentőjére, és rózsás ajkát időnként piros nyelvével megnyalva mélán kezdett valami ismeretlen, szomorú dalt dúdolni, Mack legnagyobb rémületére. Az ezredes fél, hogy az ő csélcsap természete bajba sodorja őket, s ez szinte meg is történt, ugyanis a Bregalnica patak hídján átmenőben, a hölgy – ő ma is úgy gondolja, nem egészen véletlenül – a vízbe ejtette hímzett papucsát, és ő született gavallérként azonnal beugrott érte, kihozta és átnyújtotta, s basa legnagyobb döbbenetére, aki ettől a perctől kezdve láthatólag elhidegült, köszönését sem fogadta, Mack pedig egyre zsörtölődött, majd meglátod, Fülöp, még meggyilkoltat ez a féltékeny vadállat...
A többiek nevetnek.
Takács elképzeli az őrnagyot, amint vízbe ugrik egy női papucsért, hogy azután utánozhatatlan grandezzával nyújthassa át a lefátyolozott hölgynek, s elvigyorodik. Figyelmessyt bámulva észreveszi, hogy mellette egy ismeretlen fekete szakállas, szikár férfi ül, aki valami hatodik érzékénél fogva felfigyel arra, hogy ő fixírozza, és feléje fordulva, félreérthetetlen mozdulattal mutat magára, s mormog valamit, talán a nevét. Ő nem érti, újra remegni kezd, rossz előérzete fokozódik, de aztán az ismeretlen unottan elfordul – újabb vendégek érkeznek: Földváry ezredes, a vörössipkások hőse, a medvetermetű Ihász ezredes, Kossuth őrizője s két fiatalabb ismeretlen tiszt...
– Ki ez a férfi? – kérdezte suttogva Szerémyt, amikor a szakállas, sovány férfi felállt és eltűnt az illemhely irányába vezető félhomályos folyosón.
– Zerffi Gusztáv honvédszázados, hírlapíró.
– Petőfi ősi ellenfele – húzta el a száját Földváry.
– És közismert spion – tette hozzá rekedten Ihász Dániel és köhögött. – Elintézzem?! A kormányzó úr se bízik benne. A spionkodásokat nyilván nem tudjuk bizonyítani, de azt igen, hogy a fickó szereti keverni a szart, s szeret összeugrasztani mindenkit mindenkivel, mintha semmi egyéb dolga nem lenne a földön. Igyekszik mindenkinek a bizalmába férkőzni, Szemerének éppen úgy, mint Klapkának, Telekinek pontosan úgy, mint Pulszkynak. Megbízhatatlan, semmirekellő kófic!...
– Ugyan, Dani – Földváry nevet és felemeli poharát. – És ha kém is, ha besúgó is? Kit árulhat el miközülünk, és kinek? Ma itt vagyunk, holnap ott, igaz, hogy mindannyian halálra voltunk ítélve, de ezt azután semmisnek nyilvánították, s még egyszer nem dugjuk a fejünket a hurokba – az ezredes mélán érintette meg a szóban forgó, megőrzésre érdemes fejet, és kiitta poharát –, te visszamész Turinba, gondolom, a kormányzó úr mellé, ti pedig – mosolygott Figyelmessyre és Szerémyre – elhúztok Amerikába, hiszen a légiónak vége.
– Hátha még nincsen – sóhajt Figyelmessy –, ő a maga részéről – teszi még hozzá fojtott hangon, mintha nagy titkot árulna el – bízik Türr Pistában, de bízik magában a nagy Garibaldiban is, akit légiósként és huszárként személyesen is sikerült megismernie, s egy legendás piros inget is kapott tőle ajándékba.
– Ugyan, uraim – dohog tovább Földváry –, engedjük el már kissé magunkat. A dalnak vége, és azonkívül is, ha nem figyeltek volna fel rá, karnevál van, farsang, ilyenkor illik mulatérozni, bolondozni, s ő a maga részéről igyekszik kihasználni az időt, eleget ült egyedül Gyergyóban, az udvarházában szemben a tükrökkel, melyekben (három, nagy velencei állótükörben) hullámzott a múlt, s estéről estére újjáélte csatáit: Tápióbicske, Isaszeg, Vác. Azok a lovasrohamok, uraim, amikor az ember elengedi a gyeplőt, és kivont karddal vágtázik szembe az ellenséggel, szabadon, mint a szél...
Az ismeretlen visszajön az asztalhoz, leül, mogorván néz szét, és mohón issza ki poharát, majd érdeklődve Figyelmessy felé fordul.
– És Mack? – kérdezi. – Hol van most? És mi a véleményed a viselkedéséről, kérlek? Tényleg annyira egzaltált és annyira szórakozott, ahogyan mondják?
– Hogy jön ez ide? – csattan fel a morcos Ihász, és dühösen kezdi fixírozni az elvörösödő Zerffit. – Ellenőr talán az úr? Nem vagyunk vaspályán. És hajón sem. Eltévesztette a helyet, kérem. Mielőtt megkeresné, arra válaszoljon, hogy ki írta azt a verset, hogy Akasszátok fel a királyokat.
– Vagy azt – neveti el magát Figyelmessy –, hogy ül a juhász a szamáron, földig ér a lába?
– Petőfi írta – süti le a szemét Zerffi.
– Akit ön megbírálni merészelt – morog Földváry is, és rákacsint Ihászra. És aki nekünk, erdélyieknek, székelyeknek, igaz, Gerzsonkám – veregeti meg Szerémy vállát –, feledhetetlenül írta, hogy nincsen elveszve még a székely vér, minden kis csöppje drágagyöngyöt ér...
– Tényleg, kedves uram – emelkedik fel Ihász –, mi baja volt önnek a Nemzeti dal költőiével?
– De hát amikor ő ezeket írta – dadog Zerffi, és remegni kezd az idegességtől, arcán nagy vörös foltok ütnek ki, s keze is úgy reszket, hogy poharából az asztalra loccsan a bor –, akkor még sehol nem voltak ezek a versek, akkor még...
– Hagyjad már, édes Dani bátyám – emeli fel poharát a nyugodt Figyelmessy, és türelmesen kezdi fejtegetni, hogy Mack ezredes úrról, mindent meggondolva és mindent megfontolva, csak a legjobbakat mondhatja. Egyszer a velencei csatában (ő a maga részéről – néz Földváryra – ezt szokta újraélni, s néki ehhez nem is kell tükör!) egy általa irányított ágyú golyója ellőtte Jellasics adjutánsának a lábát, mire a gonosz bán elismerőleg jegyezte meg, hogy milyen jól lőnek ezek a fránya francia tüzérek. És azt is számításba kellene venni, uraim, hogy amikor Klapka tábornok úr csapatokat kért a forradalmi kormánytól, Kossuth a követelt tízezer ember helyett Mackot küldte Komáromba egyedül, tűzérlő parancsnoknak. A híre, meg kell mondja, előtte jár, ma is látja őt, amint nagy, veres tollas kalapjával ide-oda integetve megy az utcán, kezet szorít az emberekkel, mindenkihez van egy jó szava, s mindenki érzi, hogy igen, ő is itt van velük, és amíg itt van, már nagyobb baj nem lehet...
– Most nem a veres kalapjáról van szó! – Zerffi hangja metszően éles, noha keze árulkodóan egyre jobban remeg. – Hanem az összeesküvésről! Igaz, hogy ön, kedves Figyelmessy, női ruhában volt kénytelen menekülni?
Földváry fölnevet:
– Gyönyörű lány lehettél, kedves Filippó!
– Valami vacsora a mélyen tisztelt uraknak? – gurul az asztalhoz a kövér és kopasz taverniere, és az asztaltársaság figyelme Mack ezredes vörös tollakkal díszített kalapjáról és híres Komárom váráról váratlanul elfordul. Takács aggódva látja, hogy Figyelmessy és Zerffi szemük sarkából némán méregetik egymást, s rossz előérzete, ha lehet még fokozódik. Talán legjobb lenne leütni és kivonszolni az utcára ezt a spiont, gondolja révetegen, de nem mozdul.
– Sok rosszat hallani terólad, barátom.
– Ne higgyen a szóbeszédnek – fordul el unottan Zerffi –, s hosszú életű lészen a földön. Mein Bruder, Filippó...
Takács is rendel, sültet, mint a többiek, és szeme sarkából a fáradhatatlanul anekdotázó Földváryt figyeli. Az ezredes bátorságáról, vakmerőségéről legendák keringenek ma is, katonái, a vörössipkások akár a halálba is vakon követték volna, s az utolsó pillanatig hitték, hogy az ezredesük burokban született, sebezhetetlen, nem fogja se golyó, se szurony, hiszen számtalanszor látták, amint kivont karddal vágtázik az ellenség állásai felé, és soha semmilyen golyózáporban, csetepatéban nem görbül meg a haja szála sem. Vajon tényleg sebezhetetlen? Tényleg burokban született volna? Boszorkányos!...
– Hanem ti ott, Zaránd megyében, jól elcsesztétek a dolgot, édes barátaim morfondírozik Földváry ezredes, és az evést befejezve, elégedetten gyújt rá egy szivarra, és hátradőlve figyelmesen nézi őket.
Szerémy sóhajt, és a bodorodó kékes füstben hirtelen, átmenet nélkül lángolnak fel Abrudbánya házai, ők, emlékezik borzongva Takács, ott lovagolnak az égő házak között, a sűrű füstben, a főutcán kifordított bundájú mord alakok rázzák lándzsáikat, üvöltve köröznek körülöttük, de ahogy kiröppenő kardja megcsillan a füstfelhőt áttörő napfényben, átkozódva menekülnek a lángoló házak közé. Voltak, nem voltak... A múlt kísértő szellemei ők. Egyszerűen nem tud szabadulni nyomasztó árnyaiktól. Jönnek nappal és éjszaka, összekeveredve a rikítóra pingált indiánokkal.
– Hatvani volt az oka mindennek – hallja valahonnan távolról Szerémy fátyolos hangját, amelyen áttör a visszafojtott érzelem.
– Hatvani? De ki is volt ez az ember?
Aztán már nem hall semmit, szabadnapos, vidám tengerészek özönlenek a tratteriába, álarcos lotyókat vonszolva magukkal, a mellettük levő asztalnál foglalnak helyet.
– Olyan Erdély, ezredes uram, mint egy vérző seb.
– És Székelyföld?
– Mint Csaba királyfi kiterítve. Brassóig ér a lába. A feje meg valahol Vásárhely környékén. Az egyik szeméből ered a Maros, a másikból az Olt.
Valóban hallja ezeket a talányos mondatokat, valóban kimondja ezeket valaki, vagy képzelődik?
Megdörzsöli a homlokát és szétnéz, mint aki álomból ocsúdik.
– Gelatina di porco? – jön az asztalukhoz ismét a szívélyes kocsmáros, de Ihász ezredes dühösen, a kelleténél idegesebben zavarja el. – Sült hús után kocsonya, bolondok ezek a taljánok!
– Egy link temesvári jogász, sejthetően kriptomán és nagy demagóg – magyarázza tovább Szerémy.
– Ő ezt nem érti. És azt sem, hogyan kerülhetett egy ilyen kófic, egy ilyen átkozott hasbeszélő, akinek állítólag ragadt a keze, és nem tudott elszámolni a közpénzekkel, a Csutak Kálmán helyére, aki mégiscsak képzett és igen vitéz katona volt?! Egy katona helyére egy megbízhatatlan civil?!
És az ígéretesnek induló beszélgetés, mint elátkozott vándorokat az alamuszi ingovány, szippantja be őket, sodorja, mint az örvény, és a fejük körül, akárha eltévedt pisztoly- vagy puskagolyók, nevek és dátumok röpködnek, és körülöttük ott kereng elveszetten a mit sem értő, kétségbeesett Zerffi, a titkos spion, és szamárfülei nőnek igyekezetében, ahogy megpróbál lépést tartani a többiekkel egy számára ismeretlen terepen, de arcára van írva a kudarc, a csalódottság, hogy őt ezek megint kihagyták mindenből, noha ő igyekszik, ő mindent tudni akar, de semmit nem ért, kombinációi csalják tévútra, lemarad a füstben, az égő Verespatak házai között. Lándzsás népfölkelők fogják körül, üvöltve böködik lándzsáikkal, de a kivont karddal vágtázó huszárok átmenetileg megint elzavarják őket, és Szerémy kapitány megfontolt hangon idézi Csutak Kálmán honvédőrnagy kiáltványát a lázadó néphez: „A szabadság igaz bajnokai. Magyarhon kormányzó testülete engem egy katonasereg élén küldött hozzátok, hogy az istentelen ámítók által tévútra csábult szíveiteket és karjaitokat a népszabadság kivívására, mire mint nép hivatva vagytok, megnyerjem, megszerezzem, kirendeljem. Az igazhívő magyarok kormánya e szép vállalathoz két eszközzel ruházott fel engem, egyik a hódító, felebaráti szeretet, és ti nem értétek meg azt; az erőszakot az igazság hatalma teremti, és ti, midőn fellépett az bennem, gyáván hajoltatok meg előtte és honnan tevékeny karjait – pár percekre – elvoná, magatok vakon, embertelenül alkalmaztátok. Oláh embertársaim! Hallgassátok meg szavaimat. Én eddig csak ott sújték, hol fenyítő karjaimat a bűn fertelmessége hívta fel, nem irtottam fajotokat, mint ti, kik buta-gyáván kínzátok s ölétek ki a védtelen árvákat s özvegyeket. Én eddig csak az ellenünk röffent gazok táborába menekülő, javíthatatlan vétkesek házait rombolám szét azért, hogy tulajdonosaik a békeszerető polgárok között hajlékot ne találjanak, holott ti, válogatás nélkül porrá, s nektek úgy, mint nekünk használhatatlanná tettetek bősz dühötökben várost és falut. Én az öntudatos vétkest üldözém, míg ti a csecsemőig kiirtátok mindent, mi az igazak, jogszeretők, s a béke és szabadság óhajtók fajához tartozott. Oláhok! Ez bosszút és elégtételt kíván. De én nem követhetem az emberi indulatok szenvedélyes szavait, engem egy világölelő, higgadt kormány rendelete vezérel. Azért ennek meghagyása folytán tanácsolom! Legyetek józanok, hallgassátok meg az ész sugallatát. Mi eleddig, míg egy nép vérén táplálkozó kormány a rokon népek közé a kiirtás eszméit el nem hinté, testvérileg éltünk egymással; legyünk, ha tetszik, testvérek ezután is. Zaránd megye népe! Vessétek meg a zsarnok császári család incselkedéseit tenjavatokért; legyetek szabadok, legyetek emberek, s nem – mint eddig valátok – igavonó marhái egy bitor hatalomnak, mely benneteket elbizakodottságában otromba eszközül használ. Ezennel mondom, türelmünk pohara csordultig tele. Nyolc napot adok a jóakaratú elcsábultaknak megtérésre, azon túl Istennél a kegyelem! Mert nekem rendeltetésem; vagy meghódítani e megyét, vagy földjét mint tiszta földet, ha egyetlen lakó nélkül is, visszaadni a magyar hazának. Gondolkozzatok és térjetek meg. – Brád, ápril. 20. 1849. – Csutak Kálmán seregvezér.”
– Seregvezér!? – Földváry Károly tűnődve bámul szivara kékesen bodorgó füstjébe. – De akkor se értem, hogyan került oda Hatvani?! Csutak a megbékélés útján volt, ezt bizonyíthatóan önkezétől származó, elébb hallott érdekes és a Bem elképzeléseivel több ponton is egybeeső kiáltványa is bizonyítja, kíséretében ott volt a Iancuékkal az elején eredményesnek tűnő tárgyalásokat folytató Drágos is, ez a balszerencsés ember, aki egyezkedni próbált, ismétlem, úgy tűnt legalábbis, hogy nem is sikertelenül, s aki elkerülhető tragikus halála pillanatáig elkötelezetten és vakon hitte, hogy rendbe lehet hozni a dolgokat. Ördög és pokol. De hát mi történt? Ti ott voltatok, nem? – néz figyelmesen Szerémyre.
– Az ármány, mon colonel. – Figyelmessy most nem mosolyog, mereven figyeli saját szabályos alakú arcát poharában álnokul megcsillanó bora tükrében. – A kettős, sőt hármas vezetés, Kossuth is irányított, a hadügyminisztérium is, szép magyar szokás szerint nem tudta legtöbbször a jobb kéz, hogy mit csinál a bal!... A turáni átok is, persze. Megszokhattuk balcsillagzat alatt álló históriánk során, hogy nekünk mindig a rosszabb változat jön be.
– Igen – folytatja ugyanazzal a lendülettel Szerémy. – Csutak is önfejű ember volt, konok székely és a Zaránd megye frissen kinevezett kormánybiztosa, bizonyos Sántha György is az volt. Ráadásul hiú is, frissen szerzett hatalmához jogkör is kellett neki, s kezdettől fogva bizalmatlanul tekintett a parancsait semmibe vevő, az ő prioritását egy pillanatig el nem ismerő Csutakra. Ráadásul nem is ismerték egymást, hát hogyan is bízhattak volna egymásban?!
– Igen, igen, olyan Székelyföld, mintha Csaba királyfi feküdne kiterítve és olyan Erdély, mint egy örökké vérző seb, egészen olyan...
Megrettenve néz körül. Hallucinál a fáradtságtól? Képzeleg? A hang siratóasszonyok monoton énekébe vész. Ott énekelnek ezek a fekete ruhás, fekete fejkendőjüket mélyen szemükbe húzó asszonyok Verespatak lángoló házai között, fogatlan szájuk éneke tenger. A falu lánggal lobogó házai felrepülnek, de nem tűnnek el, makacsul köröznek a levegőben, mintha emlékeztetni akarnának valamire... Ott lovagolnak a füstben úszó főutcán, rongyos, zokogó emberek fogják körül őket. Lova toppant, felnyerít, dobogtat, fújtat, prüszköl, eszelősen nyerít újra meg újra, de újabb és újabb rémálomba illő alakok bukkannak fel a használaton kívül helyezett tárnák nyílásaiban, szemüket dörzsölve, vakon pislognak a fényben, és könnyeiket dörzsölik. Mióta bujkálhatnak, úristen? Feléjük támolyognak, kezüket, ruhájuk szegélyét csókolják, lassan kezdik megérteni, megdöbbenve és megrendülten kezdik felfogni, mit is élhettek át az elmúlt napokban ezek a szerencsétlen, árva, bujdosó magyarok, miközben a tárnák nedves, levegőtlen lyukaiban bujkáltak, a vérükre szomjazó, őket halálra kereső fanatizált csürhe felégette lakóházaikat, amelyek számonkérően ott lángolnak a fejük felett a levegőben napokig, mintha soha többé nem akarnának eltűnni. Aztán a helyszínek kicserélődnek, az indián falu, hat évvel később mintha Verespatak mása lenne, mintha a zarándi tragédia ismétlődne meg a föld egy másik, távoli pontján az Isten háta mögött. Lánggal égnek a nyomorúságos kunyhók, akárcsak akkor, ott a lakóházak s az évek, ahogy a megrendülő Szerémy fogalmaz, nagyítók is, de a régi örömök nem takarhatják el a sérelmeket, kinagyítják inkább, hogy ne feledhessük el őket soha.
Hát így kell ennek lennie?!?
Akkor ott, az indián faluban, úgy döntenek, hogy ebből elég, Vadnyugat meghódítását a maguk részéről befejezik, a szűklátókörű, idióta, infantilis és kapzsi hódítók mellett többé nem fognak ők semmilyen testőrszerepet elvállalni, elegük lesz darab időre a terjengő erőszakból és a nyomorúságból, a vérből és a lángoló házak füstjéből, a démonokból, a lidércekből és a rögeszmékből.
Az öreg indián törzsfőnök a lángoló kunyhók közül kerül elő. Pillátlan, fekete szemével hidegen, már-már érzelem nélkül mered rájuk. Aztán elfordul és könnyek nélkül sír, csak a válla rázkódik. Váratlanul tűnik fel mögötte a sunyi, részeg telepes, és vigyorogva emeli fel véres vadászkését, s ő csak anynyit lát, hogy kapitánya felvijjog, mint egy sas, elsodorja a pionírt, s maga mellé ragadva a tehetetlenül bámuló öreg indiánt, aki fásultan, mozdulatlanul, mindenbe beletörődve várta a halálos döfést, hogy – amint később megvallotta – követhesse legyilkolt népét a boldog vadászmezőkre, vágtatva hagyja el a falut. Ő ide-oda fordulva követi. A levegőbe lövöldöző részeg telepesek az elején nem is figyelnek fel a szökésükre, s miután a magához térő, folyamatosan csukló, elgázolt részeg civilizátor tudatja velük, hogy mi is történt, ők már messze járnak, és Vadnyugat büszke és bátor pionírjai lemondanak követésükről. Pár perces vágta után érnek be a sziklák közé. Az öreg leugrik a földre, térdre esik, törött botját markolva torokhangon kezd énekelni, látszólag nem is vesz tudomást senkiről és semmiről...
Olyan volt, bámulja ő, leugorva lováról és a kimelegedett, idegesen remegő állat nyakát simogatva, mint az a verespataki öregasszony, aki a tőlük kapott kenyérdarabkákat fogatlan szájjal majszolva meredt a semmibe. Bevallása szerint akkor már öt napja bujkált étlen és szomjan a sötétben, nem evett, mert nem volt mit, nem ivott, noha többször is megpróbálkozott a pocsolyák bűzös vizével, de a patkányok állandóan megzavarták, az időt sem érzékelte, s csupán azt bánta, hogy amikor jött a hír a lázadók dúlásairól, nem volt ideje némi élelmet magához venni, és vizet, így a sorsnak kiszolgáltatva, étlen-szomjan bolyongott a sötét, nedves, bűzös bánya járataiban, hiszen még egy szál gyertyát sem tudott magához venni. És a megelevenedett árny köré gyűlnek a többiek is, egymás szavába vágva idézik az átélt rémségeket, az öregasszony közben némán morzsolgatja a kenyeret, s azt kérdezi, mondanák meg a tiszt urak – és pillátlan szeme rájuk mered –, ha az ő háza leégett, hol fog ő most már ezután lakni?! Ki ad néki új házat? Vagy költözzön ki végleg ide, a használaton kívül helyezett bányákba, ahol ideig-óráig a sötétben meghúzódva s a patkányok neszezését egyre közönyösebben figyelve nyugton lehet?! Hiszen itt már nem nyaggatja senki, itt már az életén kívül semmit nem vehetnek el tőle. Igen, hol fog lakni ő, hol fognak lakni ők, ha a drága magyar vitézek – simogatja ruhájuk szegélyét s könny nélkül sír – majd megint elmennek a dolgukra, ki fog vigyázni rájuk? Vagy ez már mindétig így lészen, ezután állandóan menekülni kell nékik, balszerencsés magyaroknak a feltüzelt oláh népfelkelők elől? Mostantól immár állandóan banditák és haramiák fenyegetik megmaradt egyetlen vagyonukat, az életüket?!
Igen, erre válaszoljanak a tiszt urak! Ki fog vigyázni őrájuk, zarándi árvákra? Ki fogja őket ezután megvédelmezni?
Hat esztendő múlva, a messzi Amerikában, a sziklák között térdre esve és kifordított szemmel meredve az előbb rakott tűzbe, törött botját eszelősen markolva, tört angolsággal, mintegy az égnek és a mindenütt jelen levő Manitunak panaszolva fel népe és faluja szörnyű pusztulását, szinte ugyanezt kérdezi tőlük az agg, megkeseredett indián törzsfőnök is. Ki fogja megvédeni őt, és azokat, akik a tűzben bujkálva valahogyan mégiscsak életben maradtak, ha mi elmegyünk? Mi lesz vele? Mi lesz népe maradékával? Mi mostan megvédtük őt, ez is Manitu akarata lehetett, nem szól semmit, az Isten úgyis jobban tudja, mit akar véle és velük, és útjai kifürkészhetetlenek, de sejti, hogy majd csak akkor ölik meg őt, amikor mi nem leszünk itt, de lehet, rögtön azután, ahogy mi elmentünk és magára hagytuk, lehet, máris a sziklák között leselkednek vérszomjas, gonosz gyilkosai, s csak a távozásunkra várnak, s mintha csak a többször felemlegetett Manitu hallotta volna meg még élő egyetlen híve panaszát, s bizonyítani akarta volna, hogy igazat beszél, az emberfejekre emlékeztető hatalmas sziklák között feltűnt két vérszomjas telepes, himbálóztak a nyeregben, imbolyogtak, félő volt, hogy hamarosan fejre esnek a hős vadnyugati pionírok, ócska kis keljfeljancsik, időként fel-felüvöltöttek nem tudni kínjukban vagy örömükben, vagy a saját hangjukból igyekeztek bátorságot meríteni? – mintha kerestek volna valamit vagy valakit, s előttük lassan világosodott meg, hogy ezeket küldték utánuk, és az öreg indiánt keresik, az egyetlen túlélőt, és nyilván minket is, megbízhatatlan árulókat, akik, ki tudja, milyen önös érdekből vagy ismeretlen szeszélyből fordultunk ellenük... De mivel ellenük fordultunk, mi is aláírtuk saját halálos ítéletünket, hiszen ők nem kockáztathatnak, a vérengzésnek titokban kell maradnia, nem maradhatnak életben szemtanúk, hiszen bepanaszolhatják őket a kormányhivatalokban, s ennek beláthatatlan következményei lehetnének.
Talán erre gondol Szerémy kapitány is, talán másra, de kezében, ahogy üvöltve fedezik fel őket a puskájukkal hadonászó telepesek, azonnal eldördül a Colt. Két lövés. A két hőst a sziklák közé rejtik el, s az öreget is lóra ültetve, a másikat kötőféken maguk után húzva indulnak el a sziklák között, az elárvult vidéken, életük talán leghosszabb útjára, zord és kilátástalan, komor egek alatt, lakatlan vidéken vonulva Frisco felé...
De akkor, ’49 szomorú tavaszán nem vihették magukkal ama szerencsétlen öregasszonyt. Balszerencsés futárok voltak maguk is, akik életük kockáztatásával juttatták el a kormány és a hadügyminisztérium üzeneteit és utasításait a címzetteknek, de nagyon sokszor elkéstek. Igyekeztek mindenesetre, amenynyire egyáltalán képesek voltak rá, megnyugtatni a nekikeseredett, bömbölve a földet kaparó és mindenáron velük tartam akaró öregasszonyt, némi élelmet és pénzt is hagytak neki. A néne, mikor látta, hogy minden hiába, nem viszik, mert egyszerűen nem vihetik magukkal, egyik pillanatról a másikra abbahagyva az iszonyú, torokhangon előadott panaszáradatot, elkomolyodva áldotta meg őket, s éppen a gomolygó jövőjükbe igyekezett nézni pillátlan fekete szemével, amelyben az őrület eszelős törpesipkára emlékeztető lángjai lobogtak, amikor egy tépett köntösű, szintén eszelős tekintetű fiatal lányt vezettek eléjük a vérengzéseket megúszó, elkeseredett élve maradottak...
– Igen, róla is megemlékezett megrázó vallomásaiban bizonyos Másvilági Antal, zarándi túlélő – hallja Szerémy határozott és férfias baritonját, és megborzong. Hangosan gondolkozott volna? Miközben kényszeredetten emlékezett, a félhomályos trettoriában, de nem, inkább tavernában feltámadt volna az eszelős, áttekinthetetlen és legyőzhetetlen múlt? Véletlen egybeesésről lenne szó? Szemét dörzsölve kábultan néz körül, a fal mellett, szorosan a nedvesség hiegrolifáihoz tapadva ott áll a lány, a részegen gajdoló, a heherésző lotyókat tapogató tengerészek között, és feléje néz – dacosan, vonzón, felejthetetlenül...
Érthetetlen, hogy a matrózok és társnőik hogyan nem látják?!? Mindenesetre tudomást sem vesznek nyugtalanító létezéséről. Hogy van ez?!?
– Rózsa, így hívták a lányt – fejtegeti komoran Szerémy kapitány a szemmel láthatólag döbbent tiszteknek –, egy nagy vasszekrénybe bújt a részeg s felheccelt, mindenáron magyar vért inni akaró lándzsás népfelkelők elől, akiket prefektjeik és tribunjaik képtelenek voltak megnyugtatni. Rózsa tehát a szekrénybe bújt, nem is találták meg, viszont rágyújtották a házat, s így Rózsa, így hívták, nem, Ferenc? – néz kérdően, jóváhagyást várva tőle – szinte megsült a felforrósodó vasszekrényben, s tiszta csoda, hogy meg nem fulladt, mindenesetre veres, égő csipkebokorra emlékeztető haja órák alatt fehéredett meg, de végül is élve úszta meg a nagy kalandot, még időben menekült ki a forró vasszekrényből, maga sem tudja, hogyan osont ki a ház üszkös, parázsló romjai közül: kijutott az égő faluból is; teste teli volt felhólyagzó és levedző sebekkel; egy részeg katona megállította a falu határában, meg is bökdöste lándzsájával, de a tűz fényében csak a fehér haját látván azt hitte, öregasszony, és röhögve bocsátotta útjára, ő tovább rohanva eljutott egészen a bányákig, ahol idáig menekülő szerencsésebb, legalábbis általa szerencsésebbnek tartott falusfelei sejtései szerint bujkálhattak, valahogy bevonszolódott az egyik biztatóan ásító lyukba, s csak akkor esett össze és veszítette el az eszméletét, amikor már bent volt a megnyugtató, védelmet adó, sötét tárnában... Már a patkányok is rágcsálni kezdték szerencsétlent, hiába nyüszített, képtelen lett volna megvédeni magát, amikor a különös összetéveszthetetlen zajra felfigyeltünk mink, ottan bujkálók – meséli egy öregebb túlélő –, és elindultunk megkeresni a zajok eredetét. Rá is találtunk szegény Rózsikára, és magunkkal vonszoltuk a mélyebb járatokba, azután érkeztek meg a keresésünkre kiküldött részeg gyújtogatók, és kurjongatva álltak meg a tárna bejáratánál, a sötétség és a fojtó bűz elriasztotta őket, nem merészkedtek beljebb, tüzeket raktak, hogy kifüstöljenek...
A Rózsa nevezetű lány hozzátapad a falhoz, és merően néz feléjük.
– A vasszekrény izzott – mondja –, már nem is voltam egészen magamnál sikoltja –, mintha kemencében ültem volna, alig kaptam levegőt, apácskát láttam, akit mellbe szúrtak, pedig saját nyelvükön üdvözölte az udvarunkra betörő hódítókat, s Buteanu, az egyik prefekt barátja, hajdani iskolatársa volt.
– Őt Hatvani ölte meg – mondja elgondolkodva Szerémy –, saját kezűleg. Mivel Ihász idegesen, ő viszont változatlanul azt nem érti, hogy ez a kófic ügyvédbojtár, ez a napóleoni karrierről és fényes hadi dicsőségről álmodozó idétlen kerti törpe egyszerűen hogyan kerülhetett oda?...
– Amikor Csutak immár ura lett a helyzetnek, vagy legalábbis úgy tűnt, hogy korlátlan úr, s Drágos, a szegény jó Drágos lecsillapítja a lázadó tribunokat és prefekteket, mindkettőjüket, érthetetlen módon Debrecenbe rendelik – Szerémy tehetetlenül tárja szét a karjait. – Drágos világosan beszélt, amikor azt állította, hogy hittel hiszi, a dolgoknak végül is jó végük lesz, hogy jobbra fordul minden, hogy győz az igazság és a szabadság. Ezt írja Kossuthnak később, baljósan elhíresült búcsúlevelében, amelynek egy lemásolt példányát megőriztem. – Kapkodva szedi elő iszákjából a megsárgult, zizegő papírlapot s tagoltan olvassa: „... én nagyon hiszem, hogy a dolognak jó vége lesz, hanem Önnek igen betses és másutt mindenütt nagy örömmel fogadott levelében aligha néhány ember bántatlanságát biztosítva lenni látandja, mert azt méltóztatik mondani, hogy HAJLANDÓ a politikai vétségekre fátyolt húzni, és nem azt, hogy valósággal amnesztiálja. Ez nekem szinte csak most tűnt fel. Miután a vérmesb természetű emberek annak értelmét taglalni s belőle fen hagyott intézkedési hatóságot vonni koránt sem olyan óvatosak, mint azt maga a kitűzött cél megkívánná, valóban nagyon kellett keseregnem betsületességböli vállalkozásomat, ha hogy rajtam keresztül járnának s a dolognak értelmet nem Ön, hanem ők adnának, mert sok emberbe átszivárgott már a tetszése szerinti intézkedés, és a Nemzet nevében e mellett.
Miután elszántam magamat, hogy a fegyveres nép közé megyek – hol azon hit uralg, miszerint csak azért tétetjük le a fegyvert, hogy fel koncoltathassanak –, s megyek, hogy capacitáljam: ha működésem közben megrohantatnának – mi nem lehetetlen, ámbár ezredes Bánffy úrral Ön levelét közlöm –, akkor én buzgalmam áldozatául esem; s ha ez történnék, az esetben Önnek honfiúi betsületére kötöm, hogy e soraimat a nyilvánosságnak adja által, hadd lássa mindenki, miként nem saját, hanem mások vétke által estem el. Csak annyira, hogy 48 órai fegyverszünetet eszközölhessek, míg t.i. én járok-kelek, adott volna Ön hatalmat, tökéletes nyugott a sikerről biztos volnék, de így a felfogásoktól, kedélyektől, szerentsétől függ az egész. Isten Önnel, tisztelt Honfi! Drágos János m.k. képviselő.”
– Az egészet úgy értelmezem – szólal meg a döbbent Földváry, szivarjáról is megfeledkezve –, hogy azért a kormányzó úrnak is megvolt a maga szerepe a tragédiák egymásra futó láncolatában.
– Igen, Kossuth is ingadozott – folytatja Szerémy komoran. – Nem adott teljes jogú felhatalmazást a tárgyalásokra, és nem adott feltétel nélküli amnesztiát sem, noha Iancuék (s ők azután jól tudták, miért) elsőül éppen ezt kérték, e nélkül tárgyalásokba belemenni sem lettek volna hajlandók: Én tudom, urak! Én voltam a futár, aki mindég mindenütt elkésett, hogy a bizalmatlanság, a gyanakvás, a megosztottság, a feljelentések mindenütt gátolták a kibontakozást. Itt is mi történik? Csutakot Debrecenbe rendelik, először Drágossal együtt is utaznak, de Várad előtt felborul a képviselő kocsija – baljós ómen! – és örökre elválnak útjaik, Csutak alezredes úr hamarabb ér Debrecenbe, ahova későbben megérkezik a jószándékú képviselő úr is, tárgyal Kossuthtal, de felemás ígéreteken kívül vajmi keveset kap tőle, megkeseredve visszaindul, folytatni a tárgyalásokat, hiszen ahogy szomorú leveléből is kiderül, tudja, másként már nem tehet; elindul egy úton s a végén vagy a halál, vagy a béke várja, hogy patetikus legyek! Nyugtalanítja az is, hogy a jószándékú, a román-magyar megbékélés elkötelezett hívének tűnő Csutak nem jöhet vissza, őt az ostoba vádak, melyek ellen, ha fogcsikorgatva is, de védekeznie kell, ott marasztalják. A kormánybiztos sikerrel fúrja meg, miközben a Zarándon maradt infantilis Hatvani katonai babérokra törvén megindítja a támadást. A románok nyilván azt hiszik, Drágos árulta el őket, megölik, egyébként Iancu tudta nélkül, aki később nehezményezi is ezt, s kitör az általános, tragédiákba torkolló balhé, melynek során az összecsapásokban a katonailag képzetlen ügyvéd elemi hibákat vét, feláldozza csapatait, s az utolsó vesztes csatában sorsukra is hagyván őket, a huszárokkal menekül el...
– Gondoljunk bele – töpreng Földváry és szeme eszelősen csillog –, amit egy jól képzett zászlóalj némi ágyúval nyomatékosítva, napok alatt simán elintézhetett volna, váratlan fordulatot vett. Hatvanit persze nem okolhatjuk, nem volt katona, inkább azokat terheli a felelősség, akik őt odaküldték. Ő végeredményben egy nagyszájú prókátor volt, aki nem átallott megfutni, súlyos vereség közepette sorsukra hagyni katonáit. Uraim! Közülünk mindenki harcolt a szabadságharcban, embereket vezetett, nem kell hangsúlyozni, a csapattiszt legnagyobb felelőssége emberei biztonsága. Egy vezér egyszerűen nem hagyhatja faképnél katonáit...
– De zsoldjukat nem átallotta felvenni – szól bele indulatosan Figyelmessy is –, s más anyagi visszaéléseket is elkövetett állítólag! Klapka megvallotta nekem, amikor erről beszélgettünk, hogy ő a hadügyminisztériumban kezdte meg a vizsgálat lefolytatását a baljós Hatvani-ügyben, de ugyanakkor a tények első sorozatával szembesülve, ingerült hangú levelet is intézett a kormányzó úrhoz, felvilágosításokat követelve arra nézve, hogy adott-e ő Hatvani Imre szabadcsapat-parancsnoknak Abrudbánya ellen előrenyomulásához nyílt vagy titkos parancsot vagy egyszerű beleegyezést?! Más szóval, tudott-e Kossuth Hatvani üzelmeiről?
– És a kormányzó úr? – kérdezi döbbenten Ihász.
– A kormányzó úr hallgatott.
– És Hatvani ügye elakadt – veszi vissza a szót Szerémy. – Komoran emlegette fel a már említett Másvilági Antal, zarándi menekült azokban a vészterhes napokban a Pesti Naplóban, hogy a zarándi katasztrófát önös érdekből, hiúságból, katonai babérokra vágyván, személyesen Hatvani Imre idézte elő. A tragédiát tudatlansága és kincsvágya okozta, azt hitte, talál aranyat Abrudbányában! – folytatta a szomorú túlélő –, hogy ő fel fog mentetni és hibátlannak ítéltetni. Ám legyen – jövendölte vésztjóslóan –, de ezek átka kíséri őtet, és előbb-utóbb utoléri...!
– Emlélkezetem szerint – szólal meg halk, fátyolos hangon az eddig figyelmesen hallgató Zerffi – maga Jókai Mór is éles hangon kel ki Hatvani kalandor akciója ellen az általa szerkesztett Esti Lapok hasábjain. S amíg azokban a vészterhes, tragikus napokban a zarándi katasztrófát taglaló cikkírók általában bosszúállást sürgetve emlegetik fel a románok hitszegését, addig Jókai Hatvani Imre hitszegéséről cikkezik és a békekötés meghiúsulását sajnálja, hozzáteszi, „azóta se felejtettem el, uraim, Isten igazságos mindenki iránt és a perfídiát nem segíti”, s arra célozva, hogy a „becsületét” védő, tovább ármánykodó Hatvani most a románok kiirtását sürgeti, Jókai felháborodik, hogy tud egy ember ilyen ördögi lélekkel bírni, nyomja meg a tollát, hogy másfél millió ember legyilkolását tanácsolja!?...
– Igen, egyfelől hiba volt kortesvezérekre bízni az egészet, de a románok vadságára, kegyetlenkedéseire így sincsen emberi magyarázat – szól bele az egyik fiatal tiszt is, és hangja váratlanul csuklik el, talán a bortól vagy az érzelmek rohamától, s lelkes fiatal arca kigyúl.
– Ugyan, fiacskám – füttyent Ihász. – És Kálmán? Mert Csutak barátunk is nagy előszeretettel gyújtogatta fel a román falvakat, felszámolandó az ellenállásnak és a lázadásnak még az írmagját is. A háború, kisfiam, már csak ilyen, mi láttuk, hogy ment mindez Amerikában is, nem igaz, Gerzson öcsém? – néz biztatóan a magába roskadt, komor Szerémyre, és Takácsra is rávillan atyai tekintete –, ahol a civilizáció nevében irtották ki a szerencsétlen őslakosságot, igen, az indiánokat! Infantilis és pénzéhes telepesek törtek az életükre és foglalták el a földjeiket. A kérdés – ami legalábbis engem érdekel –, hogy a múlt félreértésein és véres eseményein túllépve ma, 1859 decemberének végén vane, lehet-e esély a románsággal való történelmi megbékélésre, amelyben a Cuzával pajtási viszonyban lévő Klapka tábornok úr éppen úgy hisz, mint a Duna-medencei konföderációról álmodozó Teleki László?!
A többiek fellelkesülve egyszerre kezdenek el beszélni, mindenkinek van elképzelése, ideája, de már nem képes rájuk figyelni, a lány mellett a falhoz tapadva a repedések és a nedvesség hiegrolifái közül életre kelve feltűnik pártfogoltjuk, Fekete Sas, az öreg indián törzsfőnök is, aki jelenleg Bostonban vár rájuk a padlásszobában – melynek bérét előre egy esztendőre kifizették –, mert tudja, hogy előbb-utóbb visszatérnek, és aki szerint kiirtott népe szellemei készen állanak, hogy egy adott és kedvező jelre visszatérjenek a boldog vadászmezőkről a rögvalóságba, és visszafoglalják a bosszúra érdemesült ostoba, sápadt arcú hódítóktól ősi földjeiket. A lány is megszólal, fátyolos hangon. Miután apácskát mellbe szúrták és kibuggyant száján a vér, berontottak az udvarra, magukkal rántották az ijedtségtől sikoltani sem bíró anyácskát. A fejére borították a szoknyát, és heten-nyolcan is végigmentek rajta, s miután kedvük töltötték, elvágván torkát, egy cső kukoricát dugtak a meggyalázott szemérmébe, hát mondják meg a tiszt urak, ő mostan mit csináljon, hogyan álljon bosszút ő, Túlvilági Rózsa, anyjáért és apjáért!?
– És Hatvani? – meditál a másik fiatal tiszt. – Ő hogyan végezte? Utolérte-e a megjövendölt átok?
– A felelősségrevonást mindenesetre megúszta – meséli Figyelmessy, s újabb kancsó bort rendel. – A mi összeesküvésünkben is szerepet vállalt, önfeláldozóan, tehát bizton állíthatom, nem igaz, hogy spionkodott volna, mint egyesek – néz merően és kihívóan Zerffire – minden alap nélkül állították, besározva emlékét. ’52-ben Jubál Karcsi társaságában volt szerencsém találkozni véle, igen morózus lelkiállapotban volt már akkoriban, igen megviselt ember benyomását keltette, mindazonáltal amikor tervezgetni kezdtünk, azonnal kiütközött javíthatatlan fanatizmusa, s később magával Rózsa Sándorral, a híres betyárral is találkozott, s igyekezett a patrióta lótolvajt is megnyerni ügyünknek. Külön felkelési tervet is kidolgozott, s el akarta küldeni magához a kormányzó úrhoz is, de megbízottait, bizonyos Görög Dánielt és Hasslinger Károlyt, akiket szintén volt szerencsém személyesen is megismerni, ’52 áprilisában Zimonynál elfogták, s kicsikart vallomásaik alapján 14 további személy ellen indítottak azonnali eljárást, és a vádlottakat többévi sáncmunkára ítélték, Hatvani azonban meglépett, s többéves hiábavaló nyomozás után csak ’56 januárjában fogták el valahol Esztergom mellett. Javára írom, hogy ez a sokak által kalandornak tartott férfiú nem volt hajlandó a feltételezhető kínzások és zsarolások dacára sem vallomást tenni, sőt a tömlöcben éhségsztrájkba is kezdett, ez év március 15-én, a forradalmunk nyolcadik évfordulóján, a szó szoros értelmében éhen halt. Mindez, tudatában vagyok annak, hogy nem menti régebbi vétkeit, s nem teszi semmissé az iszonyatos zarándi katasztrófát, de jelzi, hogy Hatvani...
Takács már nem képes Figyelmessyre sem figyelni, a szavak elúsznak, szédül, borzong, a lány és az öreg indián főnök monológjai összekeverednek: hogyan tűrhette ezt az égrekiáltó szégyent a jó Isten, aki mindent hall és mindent lát és mindenről tudomása van, még arról is, hogy én az ablakban bámészkodok, Károlyomról képzelegve, vagy nem festem ki rendesen az arcom, úgy, ahogy kell, és azt is, ha mondjuk skalpolás közben feleslegesen kínozom az ellenséges törzs foglyul ejtett harcosait, és akkor is láthatatlanul jelen van, mikor a kamrában torkoskodok, anyácska málnabefőttjét dézsmálom, és elfehéredik a dühtől, amikor látja, hogy nem vagyok képes igazságot tenni, nem vagyok képes megtartóztatni magam, a bűnök közé tartozik a mohóság is, ne légy szodé, nem vagyok képes úgy elosztani a leölt bölény húsát, hogy mindenki maradéktalanul elégedett legyen, és hiába adom elő húsz változatban, hogy miről beszélgettem Károllyal délután, Manitu, aki mindent tud, hall és lát, becsaphatatlan, s lehet, hogy azért van mindez, mert büntet, egy úrilány, hallom anyácska hangját, vigyáz magára, megtartóztatja magát, talán azért, hogy azok, kik majd üvöltve és lándzsáikat rázva-köpködve és galagyolva rávetik magukat, megtalálhassák számításaikat, elvehessék javaikat, de lehet, van itt még valami, Manitu egyszerűen aludt vagy mit tudom én, mással volt elfoglalva?, ha van a bangyinoknak istene, röhög a fickó, aki miután kedvét tölti rajta, elvágja az anyácska torkát és törökbúzát dug a meggyalázott szemérmébe, akkor hol van? most nem tudok mást mondani, nem tudom másképp felfogni, elfordult, mással volt elfoglalva, a háta mögött történt az egész, olyan gyorsan szűntünk meg hogy fel sem foghatta, szűntünk egy miccenésre, ahogy Antal atya szokta volt prédikálni, amikor felemlegeti a babilóniai fogságot és azt ecseteli, hogy az úr próbára teszi ám híveit, nem adja oda magát olyan egyszerűen egyik pillanatról a másikra, akárhogyan is merülök el elmémben, hogy felidézzem mindazt, ami volt, nem látok olyan okokat, amelyek elkerülhetetlenné tették volna népem pusztulását, én nem azt akarom mondani, hogy jobbak vagyunk bárkinél, és megértem én, hogy háború, meg hogy ellenségek, szembenálló felek, de milyen háború az, ahol fehérnépek, gyermekek és öregek ellen, a békés lakosság ellen háborúznak? A bűn ezer arca mered rám, akkor se tudom elfogadni, hogy rosszabbak lettünk volna bárkinél, merészek voltunk, mint a hiúz, ravaszok, mint a róka, egyesek közülünk erősek voltak, mint a medve, s karunknak erejéről az ellenséges törzsek asszonyai gyászszertatásokon énekeltek, Károly, igen, ez izgatta anyácskát, szegényt, hogy meddig jutottam én az én mulya, szegény, szerencsétlen Károlyommal, akiről momentán azt sem tudom, él-e, hal-e, szemünknek élességét lelőtt sasok fickándozó tetemei dicsérik a porban, lábunk fürgébb, mint a szarvasok lába, erősek vagyunk és hatalmasak, miénk a mező és az erdő, a vizek és a felhők, minek kellett idejönni ezeknek, mit keresett a fellázadó cső- cselék pontosan Verespatakon? Miért jelent meg földjeinken az átkozott és hitvány sápadtarcú, a zöld, igen, a zöld volt a kedves színem mindig, és apácskám somolyogva mondogatta, a remény színe, Rózsa, a remény színe, most szemben az emberfej alakú sziklával, látom, amit nem kellene; magamat az átlátszó időben, sírok, ha sírni tudnék, a rettenetes tengerhez mennék, de én már csak a szenvedés tengerét látom, az Adriát soha, amikor a kezemre szállott egy katibogár, nem mozdultam, furcsa bizsergést éreztem, miért gondoltam erre a szekrényben, amikor már szinte elevenen megsültem? Miért gondoltam ellenségeimre, akiket magam elé küldtem a boldog vadászmezőkre, amikor nem bírtam megszervezni a falu védelmét, olyan vagy édes Erdély, mint vasszögekkel átalvert keresztfa, mint ráncos és repedező uszadékfa, Amerika, olyan vagy, de lakhatok-e benned, édes Erdélyem, hazám lehetsz-e még? uszadékból építettelek, Amerika, recsegsz és ropogsz, ha szél kél és borzolja a száradni kitett skalpokat, lakhatok-e még benned? Bárcsak a béke szelíd partjaira sodródnál, de erre semmi esély, egyre háborús vizekre sodródsz, Amerika, hazám, én uszadékfám, lomha és sokértelmű szavaimból raklak össze, imádságból építelek újra, Erdély, a nap bemehet a felhőkbe, a hal a vízbe, de te nem tűnhetsz el a földbe, hiszen nélküled setét lesz a világ, komor és vigasztalan, MARADJ VELEM!
Részeg tengerészek takarják el az öreg, töpörödött indián főnököt, Fekete Sast, aki Bostonban a padlásszoba ablaka előtt üldögél kisszékén, és népe elvesztésének történetét tanulja angol nyelven, hogy a hamarosan elkövetkező kongresszusi kihallgatásán tolmács nélkül adhassa elő. Miközben az elelguruló angol szavakat illeszti össze, az eget bámulja, törzse leölt asszonyaiért, öregjeiért, gyermekeiért mormol imákat, arca megbékéltnek és nyugodtnak tűnik. Elfedik a lányt is a dülöngélő lotyók és kurjongató tengerészek, ki tudja, hol bolyong, de a lelkében nincs béke, arcán lángol a harag, tudja, amíg vissza nem megy oda, ahol mindez megesett, nem lehet nyugalma...
Őrjöngve üvöltöznek a matrózok, egymásnak esnek, sikítanak a nők, a taverniere dühösen jelenik meg, fejével igazítja a hatalmas termetű kidobóembereket, és hamarosan csend lesz, döndülve csukódik be az ajtó az utolsó zelegór tengerész után, és a tulaj kezét dörzsölve kér elnézést a nem várt malőrért a tiszt uraktól, de senki nem figyel rá, hiába hajtogatja, hogy bolondok ezek a tengerészek, hangja nem ér el a tisztekig, akik rögeszméik hálóiba kavarodva már egymásra sem tudnak figyelni, nemhogy egy idegenre...
– És a jó Csutak? – érdeklődik Földváry komoran. – Véle mi van?
– Várfogságot kapott – világosítja fel Figyelmessy, aki mindenkiről mindent tud, egy élő nyilvántartás, egy mozgó lexikon. – Amikor az összeesküvést szerveztük Mackkal, Jubállal, Rózsafi Mátyással és a többiekkel, érdeklődtem felőle is, és eszméletlen dolgok derültek ki.
– Szirmok, virágok, csokréták, koszorúk. Szép magyaros összeesküvés volt, meg kell adni -jegyzi meg epésen Zerffi.
– Az úr, amikor énvelem beszélget, akkor hallgat – reccsen rá Ihász, és újra Figyelmessy felé fordul. – Csutak? Hát ő is túlélte? Mi van vele? Hol van?
– Él. Hallottam, hogy irigylésre méltó életerejét és aktivitását a tömlecben veszítette el. Sáncmunkára ítélték, talán bosszúból, hogy ne írhasson!
– Miért? Hát írni kezdett ő is?
– Ez egyáltalán nem véletlen – mondja figyelmesen Földváry, örökös szivarja füstjébe merülve. – A bukás után a letargiát az ember csak úgy tudja túlélni, ha megpróbálja újra átélni az eseményeket, s megkeresni, hol is hibázott! Sokan ezt tollal a kezükben teszik, nem véletlen, uraim, hogy közvetlenül a bukás után annyi memoár született.
– S a másik indítóok felvilágosítani a világot sorsunk állásáról, zátonyra futott ügyünkről.
– Feltehetőleg – bólint Földváry is. – Énnekem Czetz beszélt egy leveléről, amelyet az aradi várbörtönből csempészett ki, hónapokkal a bukás után! Ebből az az elképesztő dolog derül ki, urak, hogy az a bátor férfiú és hős katona s makulátlan jellem, Kászon nagy szülötte (aki, miközben az az átkozott, kófic Hatvani, ez a kalandor kerti törpe, a parancs ellenére, s kihangsúlyozandó, a még érvényben lévő fegyverszünetet megszegve hadi babérokról álmodozva támadta meg Iancu seregét!) – Debrecenben, a kormányhivatalnokok színe elé idéztetvén holmi tyúkperekben, mondjuk, az ellen kellett védekezzen, hogy amikor állítólag vendégül látta a megyei urakat s köztük Sántha uramat is, a pártütő és intrikus megyei biztost, a Bajcáról zsákmányolt ezüstkanalakkal terítve parádézott. Nos, mindezek ellenére Csutak egyetlen pillanatig nem mondott le a dolgok kitisztázásáról. Mert élt benne a vágy, urak, hogy tisztán lásson. Ezüstkanalakkal terített, hallgatni is nevetséges – mered felháborodva Ihászra –, mondjad, Danikám, mi volt, ötórai tea? Vacsora, nagy estély, mulatérozás? Elképesztő, hangsúlyozta mindazonáltal Czetz, hogy az én könyvem már 1849 decemberében eljutott valami feltáratlan úton-módon a halálos ítéletét aradi cellájában nyugodtan, tiszta lelkiismerettel váró Csutak kezébe, sőt akkor olvashatta már Klapka tábornok úr munkáját is, a kitűnő Memoirs of the Independence in Hungary-t, s ezekre, uraim, miközben bármelyik pillanatban bakó elé állíthatták volna, részrehajlás nélkül, lucidusan reflektált. Ismétlem, páratlanul, részrehajlás nélkül sorolta érveit, ellenérveit, rakosgatta össze a tényeket, idézte fel az eseményeket. Miután Ön szíves volt rólam külföldön kiadott munkájában említést tenni, írta a papok által Aradra kicsempészett levelében Czetznek, Londonba (valószínűleg a készséges és bátor minoriták csempészték be a forrásmunkákat és ki a leveleit), én magam sem mulaszthatom el Önről készülő munkácskámban, mint afféle delíriumaitól szabadulni kívánó utóemlékben élethű emlékezettel ecsetelni a történteket...
– És meg is tette?! Olvasta valaki Csutak Kálmán emlékírásait? – érdeklődik Zerffi, és megvillan a szeme, igen, mint a sakálnak a sivatagban (ez az, döbben meg Takács és elgyengül, a sakálokra emlékezteti őt ez a férfi, épp olyan sarokba szorított, de ugyanakkor állandóan ugrásra kész, mint egy éhes sakál). De a társaságból senki nem figyel most Zerffi Gusztávra, számunkra ő már nem is létezik, a Mack-féle összeesküvésről faggatják Figyelmessyt, aki viszont még egy pillanatig a kiskászoni születésű székely ügyvéd és katonatiszt álláspontjánál horgonyoz le, kifejtve azon szívbéli meggyőződését, hogy ha nem folyt volna ellene Debrecenben a megalázó tyúkperek sorozata, a tragikusan meggyilkolt Drágossal igenis létrehozhatták volna a megbékélést Iancuval és gyermeklelkű népével, hiszen mi is volt a dacos és szájtépő román néptribunok egyik állandó és rögeszmés követelése, a sokat hangoztatott általános amnesztia mellett? Azon ősrégi követelésük, uraim, hogy őket is ösmerjék el erdélyi nációnak a magyar, a szász és a székely mellett negyediknek!
– De ez akkor már nem volt releváns! – hadarja az egyre élénkebb érdeklődést tanúsító Zerffi.
– És ugyan miért ne lett volna? – reccsen rá Ihász, s homlokán vöröslik a baljós sebhely.
– Mert eme követelésnek az életbe lépő Unióban, amikor megalakul, létrejön a két testvérhaza közös, és kihangsúlyoznám, népképviseleti alapokra épülő parlamentje, már nincsen értelme. Hiszen ebbe a törvényhozó testületbe már nem csupán az egyes alkotmányos nemzetek küldhetik el a képviselőiket. Most már román származású politikusok sincsenek kizárva a törvényhozásból, s ha tudnak magyarul, éppen úgy megválaszhatják őket, mint bármelyik más jelöltet.
– És Kálmán mint székely hazafi, okvetlenül a teljes, fenntartás nélküli megbékélés híve volt – árnyalja Szerémy idegesen –, nekem mint mindég mindenhonnan elkéső s állandóan bolyongó futárnak, birtokomban van egy február 21-én román nyelvre is lefordított és kihirdetett felhívása. Idegesen lapoz jegyzetei között, sugárzó arccal lelve rá a keresett papírlapra, tagoltan, büszkeségét nem is titkolva olvassa: „... térjetek vissza ősi tűzhelyeitekhez és ne hallgassatok a véres áldozatokban gyönyört és örömet találó oligarchák csábító szavaira... nekem nemcsak feladatom, hanem komoly, föltett szándékom és célom is titeket baráti, sőt testvéri keblemre ölelni – a szabadság irigy ellenségeinek emésztő bosszújára...”
– Jó, hogy nem volt ott akkor Abrudbányán – jegyzi meg epésen Ihász –, nagyon hamar dárda járhatta volna át a szívét, kés fúródhatott volna testvéri kebelébe!...
– És március 9-én Kőrösbányán ily szavakkal fordul az őt bálványozó katonáihoz: „... higgyétek el, hogy mielőtt hat hét szárnyalna el fölöttünk, most ellenünk harcoló oláh polgártársaink vélünk egy sorban fognak harcolva vérezni közös honunk alkotmányos szabadságáért... Ε nép, mely tűzzel-vassal pusztítja a magyart, ezen nép velünk együtt nyolc századon át ontá alkotmányos honunk és koronás királyunk jogaiért vérét; vagy nincsenek-e most is soraitokban oláh ajkú társaink? Nem vérzettek-e el azok velünk együtt a csucsai, gálfalvi, Nagy-Szeben, Nagy-Szelindek, Vízakna, Szászváros és Piski örök emlékű csatáiban, éppen úgy, mint bármelyik magyar közülünk? Azért, vitézek, halál vár arra, aki parancsomat átalhágva az oligarchia által ellenünk jogtalanul felingerelt oláh ajkú polgártársainkat szándékosan felbőszíteni fogja.” És még ennél is tovább megy, alezredes úr – mered Ihászra Szerémy és borzong –, a brádi harcok után, április 17-i napiparancsában: „Vitézek! A szerencsétlenül félrevezetett oláh polgártársaink megelégülék tovább is folytatni a fegyvertelen nép és lakosság elleni páratlan gyilkolásukat; a tegnapi csata után azok vezetője kért föl engem a béke megkötésére... Ezek siker a ti érdemetek, mindezt pedig csak szigorú rend és katonai fegyelem betartása mellett lehet elérnünk... azért tudtul adom, hogy semmi mentségi ok előadható nem leend, ha valaki seregemből, valamely visszatérő oláh polgártársunkat megsérti vagy azt ingerlendi az ellenségeskedés további folytatására...”
– Mi lett volna, ha megsértegetik vagy tovább ingerlendik őket, szegény békeszerető oláh polgártársainkat? – hallja Takács a lány felvijjogó hangját, de a tisztek már Ihászra figyelnek, aki megfontoltan fejtegeti, hogy Csutak Kálmán figyelemre méltó elképzelései teljes mértékben összecsengenek Bem tábornok felhívásaival. Hogyan is mondotta a lengyel hős? – Szerémyre pillant. – Te mindent tudsz, Gerzson, és a kapitány remegve máris mondja:
– „A magyar igazgatás, mely az alkotmányos valódi szabadságot akarja, mely minden múltunkat a béke kedvéért örömmel felejt is, amely az elvakított néppel soha háborút nem folytatott, azt óhajtja, hogy a különböző nemzetiségek az egyformaság élvezete által a testvériségben egyesüljenek...”
– Nos, uraim – kezdi újra Földváry ezredes, megint és újult erővel. – Ezt a bátor tisztet és széles látókörű republikánus honfit hívják holmi tyúkperekre Debrecenbe, miközben megtörténik, ami megtörténik, és az is elvesz, amit merész, távlatos egyensúlyozó magatartásával addig elrendelt!...
– És tartsátok észben, ne feledjétek el soha – lép elő a lány a fal hieroglifái közül, s fehér haja figyelmeztetően villan meg a félhomályban. Szembenéz a vitatkozó, ismét egyszerre beszélő, egymást túlharsogni igyekvő tisztekkel, akik belegabalyodva bűneik, elképzeléseik és rögeszméik hálóiba, és mániákusan, egymásra már nem is figyelve mondják a magukét, és váratlanul csengő hangon, magyarul kezdi énekelni a Marseillese-t, miközben a pult mellett a taverniere, kidobóemberei és pincérlányai egy viccet hallgatnak törvényszerűen vigyorba merevedve, tehetetlenül bámulnak, és mozdulatlanná dermed a vitatkozó asztaltársaság is, a történelem eme hitvitázó magyar múzeuma.
És ez most már – egy ideig? mindörökké? – így is marad, csak a lány hangja szárnyal szabadon, mint a szél:
„Ébredj, hazánknak bajnok népe,
ragadd ki híres kardodat,
nevednek esküdt ellensége
dühödve hozza láncodat.
A vérszopó tirranusfajzat
melledre szegzi fegyverét,
s véredbe mártja rút kezét,
ha szolgálatra nem hurcolhat
Fegyverre, bajnokok,
levente magzatok!
Rontsunk, rontsunk
a vérszomjúkra,
szabdaljuk halmokra.”
Énekel a lány, hangja felszárnyal, és mellette megjelenik az öreg indián törzsfőnök is, s pillátlan fekete szeme rezzenéstelenül mered a semmibe. Igen, szembenéz mindenkivel: elevenekkel és holtakkal.
– „A közös végzet elől nem menekülhet a sápadt arcú ember sem. Tele van nemzetségünk életével ez a föld. És éjszaka fekete az erdő a holtak jelenlététől. Nincs olyan hely ezen a vidéken, ahol valaki egyedül lehetne. Éjszaka, amikor városaitokban az utcán csendesek, és ti azt hiszitek, hogy üresek, tele vannak visszatérő szellemekkel, akik még mindig szeretik ezeket a helyeket!...”
Takács felugrik, kirohan a tavernából, az ajtóból még egy életfogytiglani pillanatra visszanéz az elvarázsolt asztaltársaságra, a szoborként megmerevedő alakokra, mélabúsan keretezi be a látványt, aztán mélyet lélegzik, fölemeli a fejét és kilép – jobb kezével Coltja biztatóan hűvös agyát markolva – a karneváli éjszakába, s fütyörészve indul el a vidám-dévaj-nevetgélő-énekelőtáncoló maszkarások között, a farsangi forgatagban megkeresni Franciskát, még nem tudja, hogy örökre elveszítette, s nem találkozhat vele többé soha talán, hogy egész harcos, íjhúrként megfeszített életében arca, alakja, emléke után sóvárogjon...