Szakács István Péter

UTAZÁS AZ 1957-ES SZEMÉLYVONATON

Tizennegyedik éve már, hogy esténként, nyolc után tíz perccel bezárom a gyógyszertár fémkeretes üvegajtaját, és elindulok a tömbházak szürke rengetegében az állomás felé. Edgár bácsi szerint, aki egész életében mániákus szorgalommal követte nyomon a család történetét, mindössze hároméves voltam, amikor egy vasárnapi séta során úgy lecövekeltem a főtéri patika előtt, hogy csak hosszas rábeszélés és némi fizikai erőszak alkalmazása révén tudott továbbvonszolni a járókelők derültsége közepette. Természetesen én nem emlékezhettem e sorsdöntő jelenetre, de annyiszor hallottam már a történetet, többnyire az áhítatos arccal rám hajló rokonság gyűrűjében, hogy már-már magam előtt láttam azt a matrózblúzos, szétálló fülű, csikófrizurás kisfiút, aki én voltam – anno domini 1960.

Évekkel később aztán, egy fülledt augusztusi délutánon a nagybácsi, miközben a lefüggönyözött szoba mályvaszínű félhomályában a késlekedő halálra várakozott, mást mesélt arról a hajdani napról.

– Nem a gyógyszertár kirakata előtt makacsoltad meg magad – magyarázta kuncogva –, hanem a Sósfürdő utcai bordélyháznál, a teraszon nevetgélő, festett arcú, színes rongyokban páváskodó lányok láttán, akiket valamiféle adminisztrációs hiba vagy anakronisztikus csoda folytán még nem helyeztek át – a szocialista átalakítás eme lázas éveiben – a könnyűipar más ágazatába.

– S a patika? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Bassza meg a patikát! –válaszolta ellentmondást nem tűrő hangon a választékos beszédmódjáról nevezetes Edgár bácsi, mint aki egy régóta tartó, kínossá vált vitát zár le végre.

S míg én a szavai keltette, hirtelen rám ereszkedő homályban tapogatóztam, addig ő a bosszantó várakozást megunva átsétált a másvilágra.

Bármi is volt az igazság azzal a néhai nappal kapcsolatban, gyerekkoromban – amióta csak emlékszem – valóban több időt töltöttem el a fehérre meszelt gyógyszertár hűvös boltívei alatt, mint a városszéli füves grundon, a környékbeli gyermekek kedvenc játszóhelyén. Az üveges szekrények polcain sorakozó tégelyeket, üvegcséket, színes dobozokat bámultam, vallásos áhítattal lestem a kövér, gombszemű patikus minden mozdulatát, s az injekciós fiolák összekoccanásakor kéjesen megrándultam, mintha a szférák zenéje csendült volna föl bennem. Hiába zavart hát össze nagybátyám az utolsó pillanatban, az általa elindított gépezetet már nem lehetett leállítani: azon nyáron végeztem a gyógyszerészeti fakultáson, s még abban az évben a szomszédos város új negyedének patikájába kerültem.

Nem tudom pontosan, mikor és miért következett be a törés. Az egyetemen a legrámenősebb diákok közé tartoztam. Stréber, suttogták méla undorral s jól hallhatóan évfolyamtársaim a hátam mögött. Én azonban úgy tettem, mint aki nem vesz észre semmit, s továbbra is könyörtelen céltudatossággal hajtottam rá a jegyekre. Engem is meglepett, hogy milyen profi pontvadász lett belőlem. Megveszekedett kitartással írtam a szakdolgozatokat, buzgón kuliztam a szemináriumokon, s egyetlen előadást sem hagytam ki. Ősszel pedig, a pótvizsgák könnyelmű fogadalmakat termő évszakában, amikor az egyetem környékén elegánsan öltözött, elszánt tekintetű diákok tünedeztek föl, nem restelltem a nyári vizsgákon kapott kilenceseimet tízesekre kerekíttetni.

A pályán is meglehetősen jól startoltam: miközben kollégáim nagy részét távoli, kis falvakba helyezték ki, addig én a közeli, „dinamikusan fejlődő“ várost választhattam. Sajnos, lakást nem kaptam, albérletbe pedig nem akartam költözni, s így egyetlen megoldásként az ingázás maradt. Szerencsére a vonat épp a megfelelő időben közlekedett a két város között, nem kellett az állomáson várakoznom. Olyan, mintha egy igazi nagyvárosban dolgoznék, mondogattam nevetve a sajnálkozó ismerősöknek. Ott is ugyanennyit kellene zötykölődni a földalattin, ám itt legalább kinézhetek az ablakon, ha megunom bámulni útitársaim kifejezéstelen arcát. Nemsokára megnősültem. Helyes, házias lányt vettem feleségül, akit már kamaszkoromban kinéztem magamnak. Úgy tűnt, sínen vagyok: kiegyensúlyozott életmódommal, lelkiismeretes munkámmal s tekintélyt sugárzó, egyenletesen növekvő pocakommal lassan s biztosan haladtam a közmegbecsülés derűs ormai felé. S ekkor egy szeles tavaszi napon, amint éppen a patikában pepecseltem a gyógyszerekkel, mintha valami nyomasztó álomból riadtam volna föl, hirtelen összerezzentem. Mit keresek én itt, futott végig rajtam, és csodálkozva bámultam a pult túlsó oldaláról rám meredő elkínzott, türelmetlen arcokba. Tekintetem riadtan csapódott az üveges szekrények fénylő felületének, majd ökölbe rándult kezemen állapodott meg, s csak ezután hallottam meg az ujjaim között összeroppant fiolák alattomos reccsenését. Hogy mióta hordozhattam magamban ezt a mozdulatot, amely egyszeriben széttörte a gondosan körém épített, hitelesnek tűnő világot, soha nem fogom megtudni már, úgy összezavarodtam az emlékezet szabálytalan útvesztőjében. Hosszú évek óta áltathattam magam azzal, hogy a helyes utat választottam, s azt a legnehezebb leleplezni, aki önmagának hazudik. Aznap alig bírtam kivárni a zárórát. Türelmetlenségemben többször is kicseréltem kezemen a kötést, mint aki nem képes betelni a bizonyosság látványával. Később az embereket kerülve, a kopott betonfalak mentén osontam az állomásra. A vonat már a gyommal fölvert sínpáron várakozott, az egyetlenen, amely a várost a világgal összekötötte. Három vagonon is végigmentem, míg végre találtam egy üres fülkét. Nemsokára kidöcögtünk a kihalt állomásról, s áthaladtunk a rozsdás fémhídon, a homályba vesző, sekély víztükör fölött. A kisállomáson hátizsákos fiatal pár gyömöszölte magát a fülkébe. Önkéntelenül összébb húzódtam a sarokban. Az erdős domboldal alatt zötyögtünk már, a fák koronájáról aláhulló sűrűsödő sötétségben, mire kényelmesen berendezkedtek a szemközti ülésen. Igazi ínyencek módjára kóstolgatták egymást. S e magas színvonalú gasztronómiai művelet szüneteiben verbálisan is kinyilvánították közös élményeiket. Kiránduló egyetemisták lehettek, húsz évvel fiatalabbak, mint én. Mintha csak ketten ültek volna a szerelvényen: őszinték voltak és felszabadultak, amilyen én még álmomban sem voltam soha eddigi életem során. Aztán, mintha előrelapoztam volna valamiféle könnyen követhető történetben, hirtelen megláttam, hogyan fog kilobbanni bennük a szerelem tüze, s miképpen telepszik arcukra a kölcsönös ellenszenv növekvő árnyéka. Képzelgéseimből készülődések riasztottak föl. Fölsegítették egymásra csomagjaikat, s a következő falu határában nevetve leugrottak a fékező szerelvényről. Később, amikor a kanyar után a szántóföldek fölött föltünedeztek a láthatáron szülővárosom pislákoló fényei, már tudtam, hogy nem fogok leszállni. Közönyösen néztem a hegyoldalban sorakozó szőlőtőkék rokkant, fekete seregét, a vasút felé vezető sikátorok sötét torkolatát, s magam előtt láttam könyörtelenül élesen, mint eddig még sohasem, a városka egyetlen főutcáját is, amely tágas, cifra bárjával, rozoga, egyemeletes épületeivel, kopott cégtáblás temetkezési vállalatával olyan volt, mint valami harmadosztályú vadnyugati film lepusztult díszlete, amelyet forgatás után a helyszínről elpucoló filmesek elfelejtettek eltakarítani. Az út hátralevő részében egyedül gubbasztottam a fülkében. Már csak egyetlen gondolat zakatolt, egyre hangosabban, bennem: minél távolabbra kerülni innen. Mégis, amikor a végállomáson lekászálódtam a vonatról, hirtelen nem tudtam, mihez kezdjek a hirtelen rám szakadt szabadsággal. Csak topogtam a huzatos peron epeszínű kockakövein, s tanácstalanul bámultam a fényszórók kékes holdudvarában derengő pályaudvart. Előbb az előcsarnokba mentem, de a pénztárfülke előtt tolongó, szitkozódó utasok láttán lemondtam a jegyvásárlásról, s különben sem volt már kedvem a hagyományos játékszabályok betartásához. Később hirtelen ötlettől vezérelve kimerészkedtem a sínpárok közé. Sokáig botorkáltam a kátrányszagú éjszakában. Az elején azt hittem, hogy pár perc alatt átvághatok a síneken, aztán lassan ráeszméltem, hogy jóval nagyobb ez a túlvilági fénybe süllyedt pályaudvar, mint képzeltem. Körülöttem vonatok indultak és álltak meg. Egyre távolabbról hallottam a hangosbemondó hadarását. Gyűrött arcú utasok könyököltek mozdulatlanná dermedve a fülkék ablakában, s a vasutasok föl-fölharsanó kiáltásai a szemközti sziklák fekete falának verődve enyésztek el a félhomályban. Egyszer megálltam és visszapillantottam, de már nem tudtam kibetűzni az állomás neoncsövekből kirakott nevét. Valahol a félúton lehettem a sárgán fénylő peron és a sötét sziklafal között, a szerteágazó, végtelenbe vesző sínpárok áttekinthetetlen szövevényében. Belefáradva a céltalan bolyongásba, végre elszántammagam: ez megfelelő lesz, néztem föl az előttem sötétlő, hosszú szerelvényre, úgysem tudom, hová megy. S mielőtt még végiggondolhattam volna választásom következményeit, gyorsan fölkapaszkodtam a magas, keskeny fémhágcsón. Egy pullmankocsi folyosóján találtam magam, amilyent manapság csak filmeken látni. A gondosan karbantartott berendezés abból a rég letűnt korból származott, amikor az elegancia és kényelem még összeegyeztethető volt, s az emberek az utazást üdítő létformának tekintették. A tetőlámpák diszkrét fényében olajosan derengett a faburkolat, az enyhe léghuzatban bársonyos tapintású függöny érintette meg arcomat, s amint bátortalanul megindultam befelé, talpam alatt puhán besüppedt a futószőnyeg. Minden ragyogóan tiszta volt, mintha csak az imént fejezte volna be a takarítást valamiféle tapintatos tündér. Alig tettem meg néhány lépést, amikor váratlanul kinyílott mellettem egy fülke ajtaja.

– Isten hozott a fedélzetre, cimbora! – tolta elém széles ábrázatát egy alacsony, tagbaszakadt férfi. – A nevem Louis, de nyugodtan szólíthatsz Ludovicónak, Ludwignak vagy egyszerűen Lajinak is. Határtalan vagyok.

S miután rövidlátóan pislogó szemével alaposan végigvizsgált, vigyorogva kiáltott föl: – De hiszen mi ismerjük egymást, carramba!

– Az egyetemről – böktem ki zavartan a jellegzetes bikanyakat bámulva. – Évfolyamtársak voltunk három évig.

– Az egyetemről? – ráncolta össze tűnődve alacsony homlokát. – Milyen szakon is volt egymáshoz szerencsénk? – nézett rám segélykérően.

– A gyógyszerészetin – válaszoltam vádlón. – Hát nem emlékszel?! A laborgyakorlatokon egy csoportban voltunk.

– Hja, ha én minden ballépésemre emlékeznék – sóhajtott föl megkönnyebbülten. – Bár így, ahogy mondod, valami kezd derengeni a sötétkamrában... Te voltál a sztár, engem pedig harmadév végén kirúgtak, mert több időt töltöttem el az elsőéves lányok alig használt combjai között, mint abban az átkozott, alagsori könyvtárban.

– Ne beszélj így rólam, már nem aktuális – legyintettem tiltakozva.

– Mi van, csak nem balhéztál össze a törvénnyel?! – nézett bepólyált kezemre.

– Csak magammal – szabadkoztam, s igyekeztem minél lezserebbnek látszani.

– Gyere, üljünk be hozzám, ott majd elmesélhetsz mindent – villantotta rám lapátfogait, és betuszkolt az ajtón.

– Ez itt az átmeneti kastélyom – mutatott körbe, büszkén kidüllesztve impozáns mellkasát. – S nemcsak a fülke első osztályú, hanem a tyúkjaim is – fordult a fekvőhellyé átalakított ülés felé, amelyen két álomittas, összekuszált hajú fiatal lány próbált kigabalyodni egymás karjai közül.

–  Ő Diána, a soros szeretőm – mutatott a bal oldalira. – Hosszú combú, hamisítatlan szőke bombázó. Tökéletes méretekkel, ahogyan azt a nagykönyvben előírják. Most járatom be. Még az első ezer kilométernél tartunk, de már egészen jól működik – csettintett elismerően a nyelvével.

– A másik meg a barátnője – folytatta lendületesen a leltárt. – Éppen szólóban van. Néhány állomással előbb ugyanis sajnálatos szerelmi csalódás érte. Néha besegít nekünk, hogy ne essen ki a formából, de azon túl rettenetesen unatkozik. Igaz, tündérke? – cirógatta meg a fölkászálódó lány arcát.

A vékony, barna lány estélyi ruhájának vállpántját igazgatva durcásan bólintott.

– Ne zavartasd magad – vert hátba barátságosan, hogy kis híján beszakadt a lapockám –, beszélhetsz tőlük nyugodtan. Úgysem értik meg a történeted.

Akadozva, a szavakat kínosan keresgélve kezdtem hozzá, egy idő után azonban azon kaptam magam, hogy könnyedén, folyékonyan és mérhetetlen iróniával beszélek önmagamról, kényelmesen hátradőlve a plüssülésen, a tollászkodó lányok kíváncsi tekintetétől kísérve.

Akkorra már különben rég magunk mögött hagytuk az állomást, és iszonyatos sebességgel robogtunk a vaksötétben.

– Ez van – egyenesedtem ki a végén, már-már diadalmasan, hogy így elbántam egykori önmagammal.

– Hi-he-tet-len – tátotta el őszinte csodálattal a száját egykori évfolyamtársam –, kezdelek tényleg tisztelni. Ha sokára is, de benőtt a fejed lágya. Végre te is rájöttél az egyetlen elviselhető megoldásra. Én modom, pajtás, eleget szarakodtál eddig. Használj ki ezután minden pillanatot, mert nem biztos, hogy tárt karokkal várnak majd a végállomáson. Ami pedig a jegyet illeti, ne izgasd magad – vigyorodott el –, a kalauz régi ismerősöm.

Később, érkezésem örömére pezsgőt bontott.

– Van egy betöltetlen helyem életművész szakon. Nincs kedved megpályázni? – emelte rám poharát.

Nevetve koccintottunk. Egyre lazábban éreztem magam. Hát így is lehet élni, áradt szét bennem a boldog felismerés. S a puhán ringató fülkében szánalommal gondoltam arra a jelentéktelen vidéki alakra, aki makacs kitartással és nevetséges lelkiismeretességgel kallódott éveken át az 1957-es személyvonat útvonalán. A lányok közben visszafészkelődtek a helyükre, mi pedig mint két elválaszthatatlan, jó barát, kimentünk a folyosóra. Havannával kínált. Szertartásosan gyújtottunk rá, én azonban néhány slukk után émelyegve nyomtam el az illatos szivarat. Egy ideig némán eregette a füstöt. Az arcunk előtt elrobogó sötét tájat szemléltük, amelyet csak ritkán szakított meg valami távoli település elmosódott fénye. Aztán mesélni kezdett. Elegáns kaszinókról beszélt, ahol igazi hamiskártyásokkal és hamis nagyhercegekkel ült egy asztalnál, vulkanikus természetű táncosnőkről, kiktől virtuóz szeretkezési technikát és nehezen gyógyítható nemi betegséget szerezhet az ember, távoli tengerekről, melyek langyosan simogató vizében cápaháton cirkál a halál, déli városok fűszeres illatú sikátorairól, hol édes ajkú lányok és kemény öklű fickók lesnek a gyanútlan sétálóra. Kóválygó fejjel hallgattam, s már nem tudtam eldönteni, a Havanna illatos füstjétől bódultam-e el, vagy a kiismerhetetlen világ rám váró kihívásaitól. Hirtelen, az órájára nézve abbahagyta a mesélést, a fülkébe lépett és fölrázta barátnőjét.

– Halaszthatatlan üzleti ügyben várnak a szomszédos vagonban. Nem tart sokáig az egész – kacsintott rám cinkosan. – Itt van némi zsebpénz – nyomott valami idegen bankjegyet a markomba. – Szabaduljatok meg tőle minél hamarabb az étkezőkocsiban – tanácsolta, s azzal a szőke lányt maga előtt tuszkolva ott hagyott.

Alighogy becsukódott mögöttük az ajtó, a másik lány, aki eddig lelógó karral, behajlított lábbal, kócosan, úgy hevert felcsúszott ruhájában szemközt velem, mint valami túlméretezett hajas baba, hirtelen megelevenedett, s még mielőtt megszólalhattam volna, odakuporodott mellém.

–  Klaudia vagyok – dorombolta fülembe, s jól szinkronizált mozdulatokkal, lábát maga alá húzva, vállamra hajtotta fejét.

Dermedten lapultam, mint aki attól retteg, hogy egy meggondolatlan mozdulatától szétfoszlik régóta várt álma, s közben éreztem, amint mellbimbója türelmetlenül a karomhoz nyomódik.

–  Előbb talán tankoljunk föl az étkezőkocsiban, úgy stílusosabb – nyögtem erőtlenül, átkozva magam gyávaságomért.

– Ahogy akarod – ugrott föl fürgén mellőlem, és kissurrant az ajtón. Előttem lépegetett a keskeny folyosón, fölkínálva magát a leltározásra. Valóban

első osztályú márka volt, s tökéletes formatervezésben. Még a legszigorúbb középkori szentet is megvadította volna. Persze, csak a végén vettem észre, hogy haja nem barna, ahogyan a fülke félhomályában látszott, hanem kékesfeketén csillogó. Az étkezőkocsiban e kései órában csupán néhány utas kókadozott a patyolatfehér abroszokkal letakart asztalok mellett.

– Mit parancsolsz? – néztem sötéten örvénylő szemébe.

– Pezsgőt -válaszolta gondolkodás nélkül, és az asztal alatt lábamra tette kezét. A nagydarab, pocakos pincér, mielőtt kihozta volna a rendelést, gyanakodva

nézett végig rajtam, mint egy nem odaillő díszleten. A lány keze az első pohár felénél lassan megindult fölfelé a nadrágomon. Ujjai puha, ollózó mozgással, eltökélten közeledtek a célhoz.

– Fizetek– integettem a szomszédos asztalnál hajbókoló pincérnek, s türelmetlenül a markába nyomtam a pénzt.

– Várj! – taszított el magától a lány, amikor visszatérés után rátámadtam a fülkében. – Letéped a ruhám...

Tágra meredt szemmel bámultam, amint egyetlen kígyózó mozdulattal megszabadult a vékony estélyi ruhától, amely alatt a bőrén kívül nem viselt semmi mást. Ott állt előttem, lehajtott fejjel, homlokába hulló hajjal, durcásan meredező mellbimbóival; csípője fehéren, védtelenül derengett a félhomályban. Aztán kötelességtudóan közelebb lépett, lenyomott az ülésre, s akkurátusan hozzám látott. Mikor azonban fölösleges gönceimtől megszabadulva végre átöleltem a lányt, mintha kikapcsolt volna benne a központi áramszolgáltató.

– Ne haragudj, nem megy... Bocsáss meg, hogy így föltúráztalak – suttogta rekedten. – Ha leperkáltad volna előtte a zsozsót, akkor sem sikerült volna sokkal jobban... – nézett rám bepárásodó szemmel.

A sírástól elmaszatolódott arcán a festék. Föléje hajolva, nagy, kockás zsebkendőmmel a könnyeit törölgetve, sután vigasztaltam.

Rendes vagy – nézett rám, s megpróbált mosolyogni. – Legközelebb talán sikerülni fog...

Félálomban, mintha emelődaru ragadott volna magasba, valaki fölrántott az alvó lány mellől.

– Errefelé nem illik hamis bankóval fizetni – vicsorgott rám a pincér, és nyakamnál fogva kipenderített a fülkéből.

– Valami félreértés történt – dadogtam erőtlenül. – A barátomtól kaptam a pénzt.

– Kizárt dolog, Louis igazi úriember – szuszogta dühösen.

Végighurcolt a folyosón, s kinyitotta a vagon ajtaját. Hűvös szél vágott arcomba, kifújva teljesen az álmot fejemből. A szerelvény csikorogva fékezett.

– Szerencsés csillagzat alatt születtél, haver, állomáson doblak ki – nézett rám, mint aki értékes ajándék átadására készül, s szavatartó embernek bizonyult.

Négykézláb landoltam a földön. Az ijedtségen kívül nem történt semmi bajom.

– Itt vannak a rongyaid is – dörögte fentről a végszót, s a peronra dobva ruhámat, méltóságteljesen visszavonult.

Valami jelentéktelen állomáson lehettünk: a vonat alig állt egy percet. Már megindult, amikor a lépcső tetején megjelent hajdani évfolyamtársam.

– Gyere vissza, én majd elintézek mindent! Siess már, nem látod, hogy lemaradsz! – kiáltotta. – Mi lesz a kalandokkal?!

– Bassza meg a kalandokat! – ordítottam négykézláb a távolodó vagonok után, a vonatkerekek mindent elnyelő csattogásában...

Sosem hittem volna, ha nem velem történik meg, hogy néhány óra alatt akkora nagy utat tett meg az a puccba vágott mozgó múzeum. Több napomba került, míg végre hazavergődtem. Mivel nem volt elég pénzem, hogy jegyet vásároljak, tehervonaton utaztam. Napközben az állomások környékén húztam meg magam. Száraz kenyéren és vízen tengődtem. Elhagyatott csűrökben és pajtákban aludtam, s csak napszállta után merészkedtem a sínek közelébe. Előfordult az is, hogy nem a megfelelő szerelvényre másztam föl, s ilyenkor élhetetlenségemet átkozva órákat gyalogoltam. Olyan volt, mintha valami rémálomba kerültem volna, melyből nincs kiút.

Egy este aztán, kilenc tájban végre megérkeztem. Nyugtalanul vágtam át a sáros, sötétségbe süllyedt sikátorokon, a kihalt főutcán, s fogalmam sem volt, mit mondok majd otthon. Feleségem már ágyban volt, és legnagyobb csodálkozásomra egy szóval sem említette, hogy hol voltam az elmúlt napokban. Először még azt hittem, haragszik rám.

–  Nehéz napod lehetett, fáradtnak látszol – simított végig arcomon, amikor óvatosan a takaró alá csempésztem magam.

Ekkor már azt gondoltam, hogy gúnyolódik.

–  Nem kérdezel semmit?! Nem érdekel, hogy hol voltam eddig?! – dühödtem föl e ravasz taktika láttán.

–  Hol lettél volna? – nézett rám értetlenül. – A gyógyszertárban. Legalábbis ma délben oda indultál.

Dühösen kaptam föl a párnám ennyi megátalkodottság láttán, és átvonultam a másik szobába. Sokáig forgolódtam álmatlanul a keskeny, kényelmetlen heverőn, aztán meghunyászkodva visszatértem a hálószobába, s elmondtam őszintén a kalandomat. Egészen megkönnyebbültem, mikor a végére jutottam.

Feleségem figyelmesen végighallgatott. Látszott rajta, hogy egy szót sem hitt el abból, amit elmeséltem, s azon töpreng, miért álltam elő ezzel a képtelen történettel. S amint tanácstalan arcára néztem, a szája szögletében mélyülő ráncra, s fölfedeztem a tekintetében bujkáló nyugtalanságot, már tudtam, hogy ő is igazat mond.

–  Ami pedig azt a drágalátos barátodat illeti, a múlt héten látta valaki a Keleti pályaudvaron, amint szorgosan gyűjtögette a csikkeket a peronon – tette hozzá mellékesen, és a fal felé fordult.

Zavartan motyogtam valamit, s később, amikor megbizonyosodtam arról, hogy elaludt, kiosontam a fürdőszobába, s lecsavartam kezemről a kirojtosodott kötést. Tenyeremen a sebek szépen begyógyultak. A csupasz villanykörte éles fényében sokáig vizsgálgatta a halvány forradásokat.

Mintha valami titkos szerződést kötöttünk volna, többet nem beszéltünk a dologról.

Másnap mindent úgy találtam a gyógyszertárban, ahogyan azon a bemérhetetlen napon hagytam. Összesöpörtem az üvegszilánkokat a székem körül, fölmostam a linóleumot, kivittem a szemetet, s szokás szerint öt perccel korábban nyitottam.

... Azóta, hogy hazatértem azon a tavaszi estén, nem történt semmi különleges velem. Ugyanúgy este nyolc után zárom be a céget, mint azelőtt, majd medveléptekkel elindulok a tömbházak szürke rengetegében az állomás felé, ahol már hűségesen vár az 1957-es számú személyvonat. Talán ironikusabb lettem, ám ez a korral jár, azt mondják.

Mostanában egyre ritkábban gondolok arra a diszkrét eleganciájú szerelvényre, mely oly messze röpített azon a titokzatos éjszakán. Valójában addig nyugtalanított igazából a dolog, amíg el nem mesélhettem. Néha ugyan, amikor hosszabb útra indulok, még belém nyillalik, amint valamelyik állomáson szemembe ötlik egy-egy távoli országból érkező expressz, de ez csak amolyan futó érzés, hiszen biztosan tudom, hogy vonatom már valahol messzire jár, ismeretlen állomások felé vágtat az éjszakában.

Még pullmankocsit sem láttam azóta. A múlt héten azonban, amikor meglátogattak a szomszédos megyében lakó öcsémék, újból szóba került ez a márkás vagontípus.

Egyik este kisétáltak elém az állomásra. Miután lekászálódtam a magas, keskeny lépcsőről, odafutott hozzám agyonkényeztetett, óvodás kisfiúk.

– Ugye ezek igazi pullmankocsik? – mutatott a vicinálisra.

Hirtelen erős kísértés fogott el, hogy igennel válaszoljak. Azok bizony, hallottam is már magamban mesemondó hangomat, ilyeneket manapság csak filmekben látni, s ha tudnád, hogy milyen szépek és kényelmesek belül. Aztán erőt vettem magamon, és tagadólag megráztam a fejem.

– Ócska, belföldi vagonok, Edgárka – mosolyogtam rá fölényesen a magasból.

– Pedig ezek igazi pullmanok – hajtogatta makacsul. – Hát nem látod?!

– Nézzük meg közelebbről is! – kapaszkodott a kezembe.