Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. november, VIII. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Húsz évünk üde bája

Húsz évünk üde bája

Moldvai-Nagy Enikő: Gyertyapuszi – Fülöp Lóránt: Nem. Rekline Stúdió és Bethlen Alapítvány, Gyomaendrőd, 1997.

Az egyetlen közös vonás a borítón és a grafikákon kívül a hozzáállás. Az ifjonti hév. Meg az, hogy mindkettőjük fő témája a szerelem, a kiüresedett világ és a művészsors. Mindez roppant tragikusan felfogva és megörökítve. Igaz, ezt a tragikumot némileg álcázhatja cinizmus és sztoicizmus, de valahogy mindegyik mögött ott bújkál egy nagy adag pátosz. A szerzők tragikusan komolyan veszik saját verseiket, világfájdalmukat, a környező világ úgynevezett sivárságát és saját magukat. Főleg az utóbbit. Létélmény hernyókkal.

Vegyük sorjában. Két különböző alkotó, két különböző íróegyéniség és két különböző korpusz. Közös kötet és érintkező gondolatkör ellenére is kénytelen vagyok külön tárgyalni őket.

A Gyertyapuszi Moldvai-Nagy Enikő módra csapda. A „kötetcím“ ugyanis éppúgy lehetne a külső borítón szereplő Gyertyapuszi, mint az első oldalon megjelenő Tizenhat senki. Tehát nem elég, hogy egy könyvön belül két kötet, az egyiknek ráadásul két címe is van. A jámbor olvasó azonban, aki kétségbeesetten keresi a két cím közötti kapcsolatot, nem találja. A Tizenhat senki alaptémájaként kinevezhető, mondjuk, az elmúlás. („Tizenhat karácsony gyertyái égnek... mind hűtlenebbül búcsúzol az évektől/ bár az idő nem tartós/ és senkinek sincs sok ideje élni“). Ez kétségkívül alapigazság, még akkor is, ha automatikusan a tartós elemet konnotáljuk, de amúgy semmi sem motiválja, hogy kötet vagy akár cikluscímnek kinevezzék. Tényleg, lehetséges, hogy a kettős címre az lenne a magyarázat, hogy az eredeti cím a Gyertyapuszi, a Tizenhat senki meg a kötet egészét kitöltő makrociklusnak volna a címe? De hagyjuk a hajmeresztő kombinációkat. És ne foglalkozzunk az „évektől mind hűtlenebbül búcsúzás“ mélyenszántó filozófiai gondolatával sem. És különben is a Gyertyapuszi egzotikusabb hangzású. Különlegesebb, mint a Tizenhat senki. S nem más, mint a semmibe csúszás pillanata, a meditáció „ahol az öngyilkosság kizárt / és nem szabad pofonokat osztogatni“. Ki tudja?

És a versek? Moldvai-Nagy Enikő verseiről nem mondható el egyértelműen, hogy rosszak, csak az, hogy nem jók. Még nem. Még nem tudja, hogyan lehet egy gondolatot vagy egy verssort igazi verssé formázni. És még nem tudja a verseit egy igazán jó kötetté rendezni. Még nem látja az arányokat, a határokat és a határtalanságot, és még nem tudja megteremteni a hangulati, gondolati formai egyensúlyt pár soros verseiben. Pedig szeretné. És még nem tud szabadulni csattanó- és ellenpontkényszerétől, melyekkel általában lelövi a verset. Mert ezt: „arca egyszerre csak felderült / mellette állt egy barna szemű árnyék /őszikabátban / eleinte furcsának tűnt / hogy ajkán különös mosoly vonaglik /.../ aztán szörnyethal az állomáson / beleszédül a mélybarna szemekbe“ (Metamorfózis). A mélyről mélyebbre rántás művészete. Gondolom, a csattanó lenne a lényeg, ahol összesűrűsödik a mondanivaló (mert itt mindig van valami, amiről beszélni kell, amit fel kell tárni). De kellemetlen következményei vannak.

A vágyak és lehetőségek, a szándék és megvalósítás módja közötti ellentét. Mint itt: „meglátogatta a temetőket / kitette a napra száradni könnyes szemeit / árverésre bocsátotta a gondolatait / és sírt ásott, belefeküdt, meghalt /... másnap ágyba vitték neki a reggelit / a diliházba.“

Hát igen. Kétségkívül tud élni a tördelés lehetőségeivel, s így a diliházban rejlő dráma feszültségét csak fokozza az a tény, hogy mindez átcsúszik az utolsó sorba, s mintegy felkiáltójelként lezárja a vers gondolati ívét.

Ív, mert nála minden vers elindul valahonnan, íródik, íródik, aztán hirtelen lecsapódik. Becsapódik a bomba. Az olvasó pedig érezze, hogy márpedig itt alapigazságok mondattak ki. Az életről, létről, egyéni problémákról. Lásd Korunk: „rágógumimosoly / megolvadt / álarcodra / pukkasztva“. Tragikus. Akárcsak a dilemma mint olyan: „verset írok ahelyett, hogy fogyókúráznék / ahelyett, hogy megtanulnék angolul / ahelyett, hogy levelet írnék a kedvesemnek / vagy mittudoménmihelyett / nem is fontos / úgy is identitászavarban szenvedek / vagy legalábbis ez a rögeszmém / a vesszőparipám / a XX. század dilemmája.“ Feltevődhet a kérdés, mi a XX. század dilemmája: az, hogy a hölgyek verset írnak, ahelyett hogy elmosogatnának, vagy az, hogy identitászavarban szenvednek.

A húszévesek dilemmái. Annyira komolyan veszik saját magukat, identitászavarukat és a versírást. A hangnem, a hozzáállás, a világmegváltó és világlehordó igény, mely akarva-akaratlan ott rejtőzik a tragikus felsorolások mögött, és a világ rossz-csúf-borzalmas, egyszóval TRAGIKUS A LÉT De ott van a vers.

A hiány versei. Attól függően, mi hiányzik belőlük, ez egyaránt lehet pozitívum vagy negatívum. Pozitívum, amikor sikerül megragadnia valamit, anélkül, hogy azt bőségesen részletezné. Amikor csak sejtet, de nem láttat. Amikor megáll a kimondás előtt és rákényszerít, hogy mi is keresgéljünk. Így lehet izgalmas ez a versike, miszerint „a megrekedt tévémagányban / csókra nyújtod / nyers keserű almaarcod“. Kérdezzünk: Miért, milyen, hogyan? Olyan, amilyen. Legalább nem szentencia. A hiány hasznos volta.

A hiány azonban kellemetlen lehet, ha olyasmiről van szó, mint a tapasztalat, a szelekció, a várakozás képessége stb.

Fülöp Lóránt költészete és versei mások. Jóllehet bennük is megvan a költői öntudat, ő is ugyanolyan tragikusan komolyan veszi a versírást, a lét tragikumát és ürességét. Hogy előszavát idézzem: „Verseimnek lényege a lét(bizonytalanság). Számomra a pillanat jelenti a létet, a létezés a pillanatot. De még mindig marad egy kérdés – miért?“

Ez már ontológiai probléma. Carpe diem. S ha már a pillanatnál tartunk „azok kellenek nekünk! / Azok az éjszakák, melyek / a régen várt pillanat felé / sodornak vissza.“ Így kiemelve: Fénytörésben. Ha az olvasó hülye, akkor csakis a kiemelés révén válik nyilvánvalóvá számára, hogy a lényeg itt a visszáján van. Azt viszont, hogyan lehet egy régen várt pillanat felé visszasodródni, már csak fénytörésben lehet megtapasztalni. Vagy időutazással.

A kötetrészen érződik a tudatos szerkesztés igénye, verseit egyfajta tematikus rend szerint csoportosítja ciklusokba. A Fénytörésben tartalmazza az ún. „gondolati líra“ termékeit, a Hangulatokban létkérdéseket feszeget (élet, halál stb.), a Nyugalmamnak a szerelmes verseket, a Nem pedig „naplószerű gondolatokat egy hétre“, amiről nehezen lehet eldönteni, mik is.

Érdemes megvizsgálni a címeket. Zárójelben. A cím nem fontos, vagy így sokkal dekoratívabb? Szóval (gondolat I), (gondolat II) – ritkaságuk miatt, gondolom, számozni kell őket, (halál), (művészsors), (valóság), (evolúció), (nem), (élet), (vagyok). Nem rossz címek – az olvasó legalább tudja, mire számíthat. Komoly dolgokra. Választ keresnének az eredendő lét(bizonytalanság)ra a komoly problémák feszegetésével?

Identitáskeresés és helykeresés. És az üresség élménye: „ráfűztem magam a rózsafüzér / egyetlen szemének fényére / azóta / imádok / de a fény estére meghal eltűnik / ahogy lefekszem / valahogy nincs álom“ (gondolat).

Fény, sötétség, álom, álomtalanság, ősz, tenger, tűz, zöld, szivárvány – mint roppant eredeti metaforák és szimbólumok.

Es egyszerűen felülmúlhatatlan, amikor a művészsorsot veszi nagyító alá: „felkapaszkodni a fára / letépni a legfelső levelet / lehozni és egy földi / hernyónak adni.“ Lássuk csak a legfelső levelet. Apránként. Hernyómódra.

A Fénytörésben létélmény, létigény vagy delirium tremens. „Mély nyomokat szeretnék hasítani a fákba / virágokba / beléd.“ Ugyancsak ide tartozik az alagútbeli fénykeresés, az, hogy a „fény este meghal“, vagy az, hogy „Fölsír a zöld, mert / tűzveszélyből sodródik a tenger felé“. Nincsen semmi új a nap alatt. Fényről, árnyékról, sötétségről, álomról lehet, hogy még elmondható valami új, de itt közhelymotívummá laposodott formájukkal találkozunk. Igaz, az olvasó legalább rögtön tudja, hogy ha fény, akkor érték, ha az este meghal, akkor pusztulnak az értékek, és ha valaki szivárványt facsar ki a tenyeréből, az minden bizonnyal értékteremtés. Ilyen egyszerű. Az újramondás és a találkozás öröme. Az ismert dolgok kényelmes volta. Unalom.

Íme a művészsors velejárói. Van, amikor közeledik ahhoz, hogy egyénien ragadja meg az agyonírt témát, de legtöbbször elakad. Ha jó a verskezdet, ellaposodik a befejezés, vagy fordítva.

A Hangulatok ciklus már a Nők Lapja Szomorkák című rovatára emlékeztet szentenciaszerűen megfogalmazott magasröptű gondolataival. „A fű sem zöldül/ a vérengző árnyékban“ (gondolat II). Túl fennkölt cím eme alapigazság leszögezéséhez. Vagy „gyermekkoromban mindenki nyelvét/ akartam érteni, ma csak az enyémet értem/ ez lenne a változás?“ (önzés?). Itt a baj a két kérdőjellel van.

Nem elég, hogy a cím zárójelben van, s így azzal, hogy felhívja rá a figyelmünket, eleve kivonja a forgalomból, még meg is kérdőjelezi állítását. Tehát vegyük rögtön észre, hogy nem, nem önzésről van szó. És az a patetikus „Ez lenne a változás?“ Hiába álcázzák cinikusnak, sztoikusnak, miegymásnak, ez az, ami. Ismétlem. Az olvasó nem hülye. Nem kell minden kérdést feltenni helyette, nem kell a figyelmét minduntalan felhívni különféle írásjelekkel.

Nem. Dackorszak. Mi nem és mért nem? Hogyan értendő az a bizonyos nem. Ha a kontextus felől vizsgáljuk, akkor mintha megkérdőjelezné az egész ciklust. Bárcsak. A naplószerű gondolatok egy hétre ugyanis nyugodt lélekkel megkérdőjelezendők. Ne keressünk összefüggést! Nem keresünk. A vers az vers. A fa legfelső levele. „Tavasz van és havazott / tavaszi havazásból bújt elő a rügy de megunta és / elment.“ Mint a bizonyos isteni szikra. Hiába, ilyen a zélet. A földi hernyók az efféle szárnyalást úgysem érthetik. Ezt sem „csend / csend de én üvöltök / ez nem excentrikusság / hisz ez úgy hangzik / mint az ablakkeretben az / oroszlán bömbölése“, „ez valami más“. „Földi hernyók méltán érdeklődhetnek, hogy mi. Végre egy nyitott kérdés. Hogy is van ez? Csend és üvölt. És mi az, ami úgy hangzik, mint az állatkertben az „oroszlán“ bömbölése? Ki az, aki üvölt: a csend, az excentrikusság vagy a lírai én? Esetleg a dilettantizmus?

És ami a nemet illeti „nem / nem leszek gyerek / nem leszek csemete / nem leszek makart csokor / nem leszek álomlepel / leszek cethal / – bekaplak“. Metamorfózis húsevő módra. Ragadozóideológia. Reszkessetek, hernyók.

Kazinczy jut eszembe „Tűzre felét...“ egészen az olimposzi karig. Várni kellett volna még. Válogatni. Hogy tényleg megtalálják önmagukat, a pillanatot és a verset. Hogy elkerülhessék a földi hernyók csámcsogását a fa levelén, ami ugyan nem a legmagasabb, de még nőhet, feljebb kerülhet. Várni, hogy ne legyenek annyira sebezhetők.

A hernyók kíváncsiak a legfelső levelekre. És van türelmük várni.

BARTHA-BALOG EMESE

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék