Apró halak kézfogása
Légyott
északi fénnyel. Skandináv elbeszélők. Mentor Kiadó, Marosvásárhely,
1997.
Minden
kultúrának szüksége van külső orientativ pontokra, más
kultúrák jelzőrendszerére ahhoz, hogy fogalmai szerint helyesen ítélje meg
önmagát. Ugyanakkor minden kultúrának szüksége van alkalom és szempont szerint
megválasztott modellekre, amelyek a változtatás imperatívuszát képviselik az
adott kultúra számára.
Az iránytű ez alkalommal észak felé mutat.
A
Minoritates Mundi könyvsorozat l-es számot viselő kötete
Skandinávia földjére kalauzolja a magyar olvasót.
A könyvsorozat a
Duna Televízió hasonló elnevezésű útifilm-sorozatához kapcsolódik, amely
pozitív példákat sorakoztat fel (megpróbál minél többet) különböző
országok kisebbségeinek önrendelkezési formáira, a megvalósult autonómiákra. A
két testvér-sorozat megegyező szándékkal és elképzelésekkel indult; a
könyvsorozat tervezetében szerepel az érintett térségek népeinek tágabb
értelemben vett irodalma,vers és próza, útinapló és interjúgyűjtemény.
„Lehet-e fontosabb feladata erdélyi magyar könyvkiadónak, mint kezet fogni a
világ apró népeivel?“ – kérdezi az előszóban Cselényi László, a sorozat
gondozója.
E kötet
megjelentetése tehát morális gesztus, a kézfogásban benne van a kölcsönös
megismerkedés igénye, a dialógusteremtés szándéka. Captatio benevolentiae-ként
(vagy ahelyett) az olvasó szintén erre a kézfogásra szólíttatik fel. A meleg
kézszorítás kötelez, hajlandó vagyok e kötet olvasójává lenni, csakhogy a
„megideologizált“ felkínálás az „erdélyi olvasó“ szerepébe kényszerített. A
skandináv kisebbségpolitika kontextusába helyezett irodalom, az autonómia
irodalma az erdélyi kisebbségi olvasó bőrébe bújtat vissza, aki úgy olvas,
hogy közben kollektív és egyéni helyzetére, helyzetének analógiáira és különbözőségeire
reflektál. Az ajánlásba bevont többlettartalmak természetesen leépíteni
kívánják a számunkra létező és bennünket (még) meghatározó kisebbségi
léttudatot, hiszen egy olyan modellt kínálnak, amelyben „kisebbség“ és
„többség“ hagyományos értelmezései felszámolódnak, s e két
fogalom egymásba fordítható, tükörként mutatja meg egymást. Ennek ellenére nem
szeretnék „autonóm irodalmak“, „kisebbségi irodalmak“, „többségi irodalmak“
olvasó a lenni, inkább a tágabb értelemben vett világirodalom alkotásaira vagyok
kíváncsi. Az autonómia nem szavatolja egy irodalom értékességét, ahogyan a
kisebbségi elnyomatás sem varázsolja törvényszerűen gyönggyé a kiizzadott
verítékcsöppeket.
Mindezek után hogyan olvassuk a válogatásban megjelent
írásokat?
A kötet
erős kontextust teremt a szövegeknek, vagyis már eleve meghatározott
interpretációs sémába kényszeríti azokat. Az előszóból idézek:
„A nagy hal bekapja a kis halat...
Ki vonhatná
kétségbe primitív valóságtartalmát a milliószor elsütött empirikus
megállapításnak, amit csendes megalkuvással az emberiség átemelt a biológiai
táplálékláncból a humán szférába, hogy ott sántikáljon tovább az idők
végezetéig, mint minden közhelyes utalás nyomorúságainkra.
A közhelyek
tárháza nem foglalkozik tovább a kérdéssel. Például azzal, hogy mit gondol
minderről a kis hal? Ha már bekapták, nyilván nem gondol semmire. Még arra
sem, hogy ő nincs. De ha már minden kishalat bekapott a nagy hal, végül
ő sem gondolhat semmire – mert éhen döglik. Az utolsó kihűlő kép,
ami még ködösen felvillanhat eltompult halagyában: sok-sok nem létező,
apró, színes halacska...
De hagyjuk ezt! Mi a még létező «halacskákkal» akarunk
foglalkozni.“
Ebben az összefüggésben a szövegek megőrzik nemzetiségüket: svéd
szöveg, dán szöveg, förjszk szöveg, norvég szöveg. Ezáltal megőrzik
kisebbségi, illetve többségi identitásukat, s mivel egymás mellett jelennek
meg a gyűjteményben, a skandináv modell, az együttélés illusztrációivá
válnak. Egyfajta „szövegek szövetségévé“, a politikai analógiájára kulturális mintává.
A(z) (erdélyi) magyar olvasónak, a kötet intenciója szerint, dekódolnia kell
ezt az üzenetet, a hermeneutikai befogadásmodell hármasában – megértés,
értelmezés, alkalmazás – gondolkodva pedig mindenekelőtt az önmagára való
alkalmazás fázisát kell érvényesítenie. Érezhetően ez az üzenet volt a
szövegek magyar nyelven, minden esetben az eredetiből való tolmácsolásának
a tétje. Az „eszmei mondanivalóval“ még explicítebb formában Eyvind Johnson
Nobel-díjas svéd író Útinapló című írásában
találkozunk. A rövid, esszéisztikus írás az utazás kapcsán és ürügyén az
együttélés optimális feltételeiről, az egészséges nemzeti
önszemléletről, a szomszédos népek értékeinek megbecsüléséről
elmélkedik. „Aki nyitott szemmel, nyitott szívvel utazik, jó úton jár.“ Légy nyitott
az. egyetemességre!
Erős az
üzenet és erős a szövetség, lássuk azonban magukat az írásokat! „Esemény,
élmény, felfedezés a Légyott északi fénnyel, egy
olyan világ felfedezése a magyarul olvasó közönség számára, amelyben még mindig
érvényesül az északi tájak, tengerek, szigetrajok, fehér éjszakák, végtelen
fenyőerdők egzotikuma, s amely ugyanakkor tele van olyan, pontosan
olyan emberekkel, mint mi vagy bárki más ebben a kissé már tartalmatlanná vált,
kissé már megfáradt, megújulásra váró euro-atlanti civilizációban“ – olvasható
a kötet hátlapján. Egzotikum és közvetlenség, másság és hasonlóság ellentétes
hatásmechanizmusaira hívja fel a figyelmet a kötet, abban bízva, hogy ezek soha
nem tévesztenek célt. Íme, a kötet folyton diktálja, hogyan vegyük kézbe. Nehéz
a kényszereitől megszabadulni.
Az elbeszélések
többnyire hagyományos értelemben tartoznak a műfajhoz, habár huszadik
századi modern kisprózai alkotásokról van szó. Egyszerű történetek,
lineárisan felépített, gyakran anekdotikus cselekmény, gyorsan elcsattanó
zárlat – az olvasó hamar a végére jár a szövegeknek. Egyetlen írást találtam a
kötetben, amelyik a többihez viszonyítva, a linearitás ellenében a
töredékességet képviseli. Helle Helle dán novellista Életmorzsák
című szövege „egyperces“ töredékek egymásutánja, amelyek
között nem törvényszerű az. összefüggés megléte. Ha van összefüggés, akkor
az morbid meglepetést okoz az olvasónak. Egy Gyritte nevű öregasszony
eltemeti egyetlen fényképes igazolványát, az egyetlen dokumentumot, ami a nevét
igazolja. Immár névtelenül, s mivel a név maga a lélek, lélek nélkül várja a
halált. „Gyritte visszaviszi az. ásót a kamrába, felmegy a lépcsőn, a
küszöb előtt néhányat toppant, csosszant, hogy leverje a
cipőjéről a havat. Tölt magának egy kortyot a teáskannából. A tea még
langyos. Ahogy ott ül az ablaknál, és a két keze között szorongatja a bögrét,
majd leragad a szeme az álmosságtól. Arra még telik az erejéből, hogy
letegye a csorba csuprot. Ősz fejét kinyújtott kezére hajtja. S már alszik
is. Most jön ki rajta a fáradtság.
Előbb arra
ébred, hogy álmában megcsúszik egy szikla szélén, és éppen zuhan, zuhan, le a
kiszáradt, kavicsos folyómederbe.
Másodszor a saját nyögése riasztja fel.
Harmadszor csak egy
pillanatra rezzen össze, mikor valaki bedob egy patkót az ablakon. A nehéz vas
tarkón találja. Már azt sem hallja, ahogy a padlóra hullanak körülötte az
üvegcserepek.
Marianna másnap
felfedezi a betört ablakot. Eszébe jut az ősz hajú néni, aki egyszer almával
kínálta kint a kapuban. Felszalad, lenyomja a kilincset, megpillantja a rozsdás
patkót a küszöb mellett. Felveszi. Hangosan beköszön, de bentről senki sem
válaszol.
Beteszi az
iskolatáskájába, gondosan becsukja maga mögött az ajtót, és leszalad a buszhoz.
Iskola után
addig dörzsöli, sikálja, fényesíti azt a régi patkót, míg majdnem csillogni
kezd. Aztán előveszi a kalapácsot, és felszögezi magának az ajtaja fölé.
Két ágával fölfelé, hogy a szerencse könnyebben belehulljon.“
A többi
történetet mintha genetikusan meghatározná az elbeszélés ősi aktusának
tisztelete. Megpróbálnak ugyan elszakadni a hagyományosabb formáktól (lásd
kamasztörténetek: Hans Alfredson: Hallgatni
nem mindig arany; Klaus Rifbjerg: Kettő meg egy; erotikus
történetek: William Heinesen:A meglopott
vőlegény, Knut Faldbakken: Megkésett nészút), azonban az ELBESZÉLÉS mint olyan
mégiscsak a régi
marad, vagy a legjobb esetben eljut a kísérletezés fázisáig.
A skandináv
humor nem vált ki belőlünk harsány nevetést, csupán megmosolyogtat, az anekdotaszerű
sztorik erőteljesen realisztikusak, hasonlóképpen viszszafogottabb az
irónia is.
Pr Rådström svéd
prózaíró iróniája a legendás „északi magányt“ mutatja föl ferde tükörben (Evező
nélkül). A külvárosi teleplakót elönti a túlcsordult „kultúra“: reklámok,
tévé, házhoz érkező álkulturális ajánlatok. Otthonában bőszen
terpeszkedik a singben mért kultúranyag: „a falon hat keretes litográfia. A
könyvespolcán egyenruhás hátú sorozatok, kiadványok: két méternyi zöld,
feleannyi kék, fél polcnyi bordó.“ Irritáló e testközeli kultúra, akár a
bőrnek a műszál. Az egyén igazi szabadságának színhelye, a biztos
menedék – és itt Proust íriszillatú kicsike helyisége jut eszembe – a
fürdőszoba, ahol megtörténhet a teljes „kiürülés“, az emésztetlen,
emészthetetlen civilizációs elemektől való megszabadulás. „Lehajtotta az
illemhely fedelét, kényelmesen elhelyezkedett rajta, kanalazni kezdte a
lábasból a levest.“
A személyiség
ironikusan kifordított belső terének rajzából kikomolykodik a filozófusi
kérdés. „Az egyetlen, amit fegyverrel megvédhetünk, a helyünk az időben. A
kérdés: hogyan? Sodródjunk az árral? Ússzunk az ár ellen?“ Nem kerül jó barát,
aki megválaszolja a kérdést, így a válasz az alkohol tompa kábulatában születik
meg: „egyszer valahogy révbe érünk. Üres vitorlával, egy szál evező
nélkül.“ Vagyis: sodródjunk. Az írás zárlata is csak sodródás már, egy révült
gondolat áll a frappáns „révbeérés“ helyett. Kimerült az irónia, pedig jól
fogna még egy pár, erős karból húzott evezőcsapás.
Individuális
terek után egy közösség térértelmezéséről: Hedin Brú, fjörszk prózaíró
írása (Ahol az ég a földdel összeér) a szigetlakó
térképzetét boncolgatja, aki számára a
sziget az új haza, az itt-hon, a kontinens, a norvég föld pedig a mitikus őshaza,
az ott-hon. A szöveg a kettős hovatartozás érzésének romantikusan
elfogult, nosztalgikus, gyermekkori visszaemlékezéssel egybekötött rajza.
Az elbeszélések összhatása – nagy valószínűséggel ezt is
tűzte ki célul a válogató és egyben fordító, Mervel Ferenc – a
sokszínűség, külön-külön azonban veszítenek fényükből a színek.
Valóban
termékeny együttélés valósul meg a kötetben, amely bizony létfontosságú ahhoz,
hogy a világirodalom vizeiben vígan ficánkolhasson a nagy halak mellett a
„sok-sok apró, színes halacska“.
OROSZ JUDIT