Sebestyén
Mihály AKI ISMERTE A WALESI HERCEGET
Könyvek.
Mindenfelé csak könyveket látni. Szétnyílott, kiolvasott kötetek, valóságos
kövületek. A por bunkerba bújtatja a sorokat, csak sejteni, hogy valami
szépreményű verseskötet végezte ily dicsőn-dicstelen. Elszólították
mellőle az olvasót. Nő volt? Férfi? Tálán maga a szépre és jóra
felövezett, minden tehetséggel kipitykézett, megkent, na jó, az áldott
költő futotta át a verssorokat? Aznap hozta el a nyomdából. Nyomorúságos,
dohszagú nyomda a Kossuth Lajos utca végén, egy sivár hátsó traktusban, az
alagsorban. Becsületes neve, meglehet, nincs is, egyetlen erénye, hogy olcsó.
De, ezúttal megmagyarázhatatlanul, indok és pénz mellőzésével, anélkül,
hogy a költő naponta beszaladt volna nógatni a mestert és a legényeket –
ne nagyzoljunk, egyetlen megszomorodott, ragyaverte vénlegény piszmog
naphosszat, a mester a szomszéd szobában maga is regényt ír a lovagkorról vagy
a gümőkórról, mindegy, korszakalkotó lesz a maga nemében – megesett a
csoda teljes pompájában. És amikor kettéhajtotta az első példányt, az
egykori nyomdafesték bódulatában szemébe szökött egy sajtóhiba, egy égbekiáltó,
dancs, hanyag csere, mit szólnak hozzá, egy teljes sort fölcseréltek, fejjel
lefelé nyomtatták ki, hiszen tudnivaló, hogy a ragyaverte legény unja a
verseket, legszívesebben füzetes regénykéket nyomtatna, néha merész
igyekezettel, nem minden stílusérzéket nélkülözve a szerzők ügyetlenségeit
is kijavítja, itt-ott igazít a történeten, még soha nem fordult elő, hogy
akadt volna auktor, aki visszalebegett volna reklamálni, patáliát csapni.
Kísértetként pláné nem.
Na, de mi van azzal a szétnyílt kötettel, kedves barátom?
Ugyanis a
költő előbb meghatódott, hogy milyen pompás kiállítású a kötet,
holott senki sem kérte erre a mestert, a legényt, a nyomdát, annak ördögével és
védangyalaival egyetemben, elegáns cifrák futottak végig élőfejként a
strófák alatt és fölött, a mester a legkecsesebb violákkal keretezte a versek
címét és az első strófák bal, avagy szív felőli oldalát, a violák
halványak voltak és oly mesterséggel satírozottak, hogy még fekete-szürkén is
érzékelni lehetett a természet színének mélységét és remegő életigenlését.
Íme ott volt a kötet, soha szebbet senki nem nyomtatott számára, és akkor,
kérem, a ragyás nyomdászlegény, maga a megtestesült sátán, a gonosz rontás, a
rosszindulat és káröröm gennyes góca, ez a betűpióca gyalogparaszt, a
bárányfelhők gyűlölője fölcserélve egy versort, fordítva
illesztette be a szedőkeretbe, nem akarta, esküdni
merne, akár mérget venni is hajlandó
lenne, észrevenni
és kijavítani tévedését, és...
A
költő haladéktalanul elszaladt megkeresni a vétkest. Felelősségre
vonni, igazságot szolgáltatni. Fegyveréért rohant. Van egy pisztolya,
ősrégi jószág, még 1849től illett rejtegetni, rongyokba bugyolálni,
időnként megzsírozni, kivenni, csodálni magányos
éjszakai órákon, mikor a vers már készen hevert az asztalon. Most, tehát, ebben
a pillanatban jött el a pisztoly létének, fönnmaradásának és értelmének
pillanata, ezért dugdosták svarcgelbéktől, ezért óvták a
gyermekektől, hirtelen haragú vagy országos bánatú fiatal szerelmes
férfiaktól, akikből annyi termett e családban. A költőnek, Anselmónak
egyáltalán nem imponált a fegyver, igen, ő, a poéta, kinél a fizikai
bátorság mint virtus föl sem merült, Anselmo láttán egykor apuka legyintett,
máskor édesanyja sóhajtott fel bánatos megkönnyebbüléssel, Boldi'sár nagyapa, a vármegye legfélelmetesebb céllövője,
aki még kilencvenéves korában is lepuffantotta Szalkovits Tihamér, a patikus
kanáriját a kalitkában, csupán köhintett. Egyetlen lövéssel, mert nem tudott
azon a forró és véres augusztusi délutánon aludni, tudniillik, kérem nagy tisztelettel, a Szalkovitsék ablakai nyitva
voltak, és nagyapa odaállt az ablakhoz: a száz méterrel odébb
füttyögető kanárit kilőtte Szalkovitsék lakásából, a golyó pedig
megállt a velencei násztükörben, ez oknál fogva Boldi'sár nagyapa mély és
sokirányú alvás után, délest tájban hatkor átsétált, noha érszűkülete már előrehaladott
volt, mint a század vége, és kifizette a tükör árát, arannyal fizetett,
bejelentette magát, beküldte a névjegyét, és hozott Szalkovitsnénak három szál rózsát, a patikusnéknak több nem
jár, kevesebbel pedig a férfiember nem
nevezheti magát úrnak, csak ficsúrnak, viháncz pötyinek, nos, ezzel a
fegyverrel fogja agyonlőni költeményeinek elvetemült, galád
merénylőjét.
Csodálkozol,
hogy eltévedt? Mennyi régimódi könyv. Kötetek a polcokon, nincsenek sorozatokba
rendezve, folyton felfedezel egy aranyozott Magyar Klasszikusokat valami vacak
papírfedelű silányság mellett, névkönyvek, schematizmusok,
főkonzisztóriumi beszámolók, iskolai értesítők hetven-nyolcvan
tanévre visszamenően, vagy az Országos
Tanáregyesület Értekezletének jegyzőkönyve. Ki olvasta el? Cui prodest? Olvasta
valaki egyáltalán?
Az értelmetlen
kérdés a néma terem fölött eliramodott, nekicsapódott a falnak, szerencsére a
gyöngyöző téglafal felhorzsolta lendületét, így vánszorogva, véres
térddel, könyökkel tért vissza a kérdező elé.
Nincs tudomásunk
róla. Jeltelenül, a professzori parcellában nyugszanak a tanárok. Hacsak
valamelyik elvetemült iskolatörténész nem vette magának a fáradságot, de az
efféle firkancokat nem muszáj komolyan venni, végtelenül unalmasak, és
megvallhatjuk töredelmesen, elvégre unter uns vagyunk:
hasztalanul precízek, mert az éppen monográfiává mumifikálódo iskolatörténet
maga is a kiválóságok temetője. A hely szellemei. Igen alacsonyan
zümmögnek. Költők, akiknek legszebb versében a nyomdász bosszúból hanyatt
fektette, kivasalta a legtökéletesebb jambust, hadvezérek, akiknek életében
egyetlen figyelemre méltó csata sem esett meg, orvosdoktor, ő alapította a
helyi ispotály könyvtárát, ide küldte át a cseléddel azokat a regényeket,
amiket senki sem fog elolvasni, az alkoholellenes liga felvilágosító kézirat
gyanántjait, a Der Tabakgegner bekötött
évfolyamai 1897-1913 között, a halotthamvasztás eszméjét népszerűsítő
könyvecsek krematórium-modellekkel, a plébános átkával együtt, belefirkantva
vastag kék irónnal, ebben a gimnáziumban végzett H. Lajos, akiről mesélik,
hogy egy csónakkal lesiklott a Niagarán, de a teljesítményt nem jegyezték föl,
mert az illető nem kért beutazási engedélyt az Államokba, sőt ki is
toloncolták, és hajótörést szenvedett. A sors, amely könyveket ír és felejt el,
a sors iróniája, uraim és dús keblű hajadonok, hogy H. Lajos, aki, mondom,
egyetlen szál indiánkenuban lesiklott a félelmes Niagara vízesésről, 220
láb magasról, hajótörést szenvedett a Kanári-szigetektől nem messze, és
mert nem tudott úszni, vízbe fulladt.
Hát ezért nem
írhatjuk ki a teljes nevét, ugyanis leszármazottai itt élnek abban a városban,
ahol az egymásra tornyozott felvágatlan könyvek, lovag Ludányi Wenczel Aladár
emlékiratainak példányai már a felhők közé vesznek. Noha a maga idejében
lovag Ludányi esq.-t maga az angol uralkodópár is fogadta, igaz, ez már azután
volt, hogy Lady Simpson miatt le kellett mondania az angol trón
törvényes örökösének, találkoztak egy svájci síszanatóriumban, hosszasan meghányták
a világ sorsát, lovag Ludányi emlékezett az angol exuralkodó valamennyi
jelentős mondatára, világszenzáció lehetett volna, ha sikerül egyetlen
példányt is eladni belőle, de megint csak a sors, az isten gondatlansága,
a balszerencse okolható, hogy a könyv nem került ki a piacra, itt maradt a
raktárban, elfekvőben, zúzdában, VIII. Eduárd a
papírmalom garatjának közvetlen közelében, elég egyetlen mozdulat, hogy
megsemmisüljön a büszke Albion nem kevésbé jellemes első férfijának
vallomása, amit csak esq. Ludányi hallott fenn a sítalpak hersegésétől
távol oly sok kora hajnalon, amikor csak ketten voltak, és beburkolóztak a
mézsárga-feketekockás vastag plédekbe, akár a Varázshegyben, még Thomas Mannt is látta a felvágatlan kötetek szerzője,
van is rá utalás a kötet előszavában, de mire a kötet elkészült,
rekordidő alatt végezte el a munkálatokat az officina, egy másik nyomda,
nem az zugműhely, amely ritkán ugyan ráveheti magát typográphiai
remekmívek kibocsátására, de a hibák miatt ténykedése inkább, bocsánattal
legyen mondva, okádására emlékeztet. A memoárok másutt készülnek.
Midőn a
könyv utolsó darabja is elhagyta a sajtót, kiderült, hogy a lovag úr
fizetésképtelenné vált, az előző este ugyanis elveszítette vagyonát,
vagy kifosztották felbérelt hamiskártyások, akik ötletszerűen tűnnek
fel egy-egy vidéken, egyetlenegy estére ülnek be valamely kaszinóba, szalonba,
étterembe, kifogástalan ajánlóleveleik vannak, ruhaszövetük valódiságához nem
fér kétség, kézelőgombjuk régi Mária Terézia-tallérokból veretett, vezérük
álneve Hann Severin (lehet, hogy az angol titkosszolgálat keze van a dologban),
tény, hogy a nyereséggel eltűnnek, nem lehet tudni, miféle járművel
érkeztek, gépkocsin, kétlovas homokfutón, a vonatról szállottak volna le, a
pályaudvar főfelügyelője nem emlékszik senkire, a délutáni
gyorsvonat, mely Fiume (Rijeka) felé tartott, egyetlen percre rendkívüli módon
megtorpant a sínpárak végén, majd ismét nekilendült, lehet, hogy maga a sátán
vagy felbérelt tisztátalan keretlegényei jelentek meg, a semmiből
bukkantak föl arra az estére, amíg még volt annyi pénze az utolsó Ludányi
Wenczelnek, hogy a kinyomtatott kötetekért kifizethette volna a
nyomdaköltséget, aranyozott lapszéleket kért az első száz kötet számára,
számozott példányok, másnap reggel kellett volna betérnie a Soli Deo Gloria nyomdába, hogy a
számozott darabokat aláírásával is hitelesítse, ezek küldettek volna
tiszteletpéldányként a Mágnás Klubnak, az OMP-nek, azoknak a régi fiúknak,
akikkel együtt végzett a hadapródiskolában, csakhogy ő nem kívánt katonai
karriert befutni, a családban túl sok volt a katona, és túl kevés az egy
emberöltő alatt elviselhető győzelmekből való részesedés,
sokkal több tétlenség jutott a nemzeteknek és nemzedékeknek osztályrészül,
jelentkezett tehát a selmecbányai Erdészeti Akadémiára, ahonnan az utolsó, az
1918-as évjárattal hívták be. Olasz front, fegyverletétel, a kikerülhetetlen
összeomlás, forradalmak rózsával vagy anélkül, sikeresen átvészelt spanyol,
optánssors, hazajövetel, birtokvesztés, hivatalhiány, eskümegtagadás, majd
mégis nyelvvizsga, a városi könyvtárban tisztviselő, kiírt gyönyörű
írás, még ma is az ő kartotékjait olvassák, zöld előrevonalazott
kartonlapocskák, éjfekete betűk gyönyörű egyenletes sora, pontok,
vesszők, ékezetek mind kitéve, akár egy nagy ünnepen a lobogók, és akkor
ott a könyvtár csendjében, a Pesti Hírlap bekötött évfolyamai között elkezdte
írni memoárját, ám rövidesen úgy érezte, hogy nincs elégséges tény együtt,
hiszen az elmélkedéshez, az életpéldákhoz és parabolához cselekményre is szükség
van, egy esztendő szabadságot kér a könyvtár igazgatójától, a különben
igen derék történész és néprajzos doktor Philemontól, és elutazik Svájcba, ez jutott először az eszébe, már az
első este szembetalálja magát az egykori walesi herceggel, ott áll
előtte teljes életvalójában, utánozhatatlan szerénységgel, a kitenyésztett
előkelőség telivér paripamozgásával, Lady Simpsonnak aznap este fáj a
feje, a herceg maga jön le kérni egy pohár pezsgőt, a világért sem zavarná
a személyzetet, amely rajong érte, és távol tartja tőlük a szemérmetlen
firkászokat, esq. Ludányi tartja szerencséjének, ha meghívhatja őfelségét
egy pohár italra, meri ajánlani, hogy a ladynek leginkább egy pohár Vichy-t
küldessen föl, nagyon javallt migrénes esetekben, együtt viszik föl, a lovag
egy pillanatra látja a nevezetes szépasszonyt, hebeg zavarában, visszavonul,
majd lemennek gyalog, a herceg irtózik a felvonótól, olyan csukott, akár egy
rossz cabriolette, ezen nevetni kell, illik, németül beszélnek, holott Ludányi
lovag úr annak idején a hadapródiskolában tanult némi angolt is, de a királyi
herceg szívesen használja Európa második legelterjedtebb nyelvét, nincsenek
előítéletei, ő aztán tökéletesen megérti még ezt a modortalan, de
alapjában véve originális Adolf Hitlert, a pezsgő kellemes, nem is érzik,
hogy a fejükbe szállna, á, ön magyar, tisztában van
vele, nem kell magyarázkodni, hogy Mucha városa (szabad királyi, régi
privilégiumokkal, szinte egyidős a Magna Chartával) most nem Magyarország,
hanem egy utódállam területén fekszik, sajnos
a walesi herceg nem hisz a revízió lehetőségében, de személy szerint nagyon tiszteli gróf Apponyi Albertet, aki igen jó benyomást tett rá a
béketárgyalásokon ott Párizsban, Ludányi lovag elkomorul, de kíváncsi is, nem
tudta, hogy a walesi herceg is járt akkor Trianonban, igen, ott volt, de csak
egy napra, megrémült a delegációk civódásától, és eldöntötte, ha egyszer
Nagy-Britannia trónjára lép, véget fog vetni az efféle gusztustalan
huzakodásnak, hiszen az emberek alapjában véve egyenlőek, főleg az európai
népek, és nincs miért szégyenkeznie egyiknek sem, mind kiváló férfiakat adtak a
tudománynak, a művészeteknek, és a vallások sem követelnek ma már
áldozatokat, bár figyelje meg Herr Cavallier, hogy a
protestáns országok sokkal inkább prosperálnak, ez persze csak az ő
magánvéleménye, Ludányi közbeveti, hogy a Kelet és a Nyugat között a szakadék
mintha feltöltődni látszanék, közelednek az álláspontok és a
fejlődés, no meg a Kisantant sem lehet komoly fenyegetés a civilizációra,
észre sem veszik, hogy a hajnalnak havas rózsaujja gyönyörű verset ír az
ég aljára, előttük két pohár, a kiürült pezsgőspalackokat már halkan
és észrevétlenül hátravitték a konyha mögötti faládákba, a számlát kérik, és
bár a főúr figyelmezteti a férfiakat, hogy elégséges a kijelentkezésnél
fizetni, a walesi herceget nem lehet megelőzni, hiába tiltakozik
erélyesen, piruló haraggal, szégyennel vegyes büszkeséggel, a meghatódottságot
palástolni nem tudó hangon a kisebbségi magyar lovag, „a számla kiegyenlítése
az angol királyi család sarjának tárcaterhére történik meg“.
Folyton újabb
könyvkupacokra bukkanunk. A polcsorok és -közök átláthatatlanok, zegzugos útvesztők, mintha folyton Stan és Pan kergetőzne benne, meg
oxfordi diákok
eveznének a vízeséseken át a cambridge-iekkel vetélkedve; földre vetett csomók,
a leszakadt polcok ferde síkjából kidőlni kész spárgával összekötözött
füzetek, talán valamelyik osztály soha ki nem javított dolgozatai; na és a
másutt féltett bőrkötések, itt halomban állnak, rajtuk talpnyomok, valaki az
elődök válláról akart magasabbra hágni: a szépen aranyozott fóliánsok és a
tömzsi piknikus kvartók, elegánsnak szánt, de körbe nem vágott oktávok,
egérszürke fedéllel, a 18. század
tömegkiadványai, mulatságos helyesírással és csodás eseményekkel, Hadi és Más
Nevezetes Történetek, Bétsi Magyar Kurír, Allgemeine
Litterarische Zeitung,
Wiener Debatte, képes, metszetes bájlágék, Revue
des Deux Mondes hírei,
amint keresztezik, kaszabolják egymást, elő nem adható hetvenöt
szereplős drámák a nemzeti indulat salakpályáján ténferegnek és
királytragédiák, véres, szívszorító szomorújátékok, költemények a reformkor
kertjeiből, ajánlás hölgyeknek és a haza nemeslelkű fiainak;
semmilyen rend, rendszer nem létezett idebenn, folyton csak hozták, hordták,
menekítették ide a könyveket, letétbe helyezték és elfelejtettek értük küldeni, ládák misszilis és fiktív
levelekkel, naplók kulcsra zárva, a kulcs régen beolvadt rozsdamedálként
egy halott lány csontnyakába; nincsen itt mesterséges, kínos, megfejthetetlen
felépítettség, a kereséshez egyetlen lehetőség adott; a mérce, jelzet,
felismerési pont, az emlékeztető mindig annál, aki itt érlelte napjai
fanyar gyümölcsét; törött létra hiányzó fokokkal, akad egyetlen ember, ki
birtokában a titkos tudásnak, a kincses lomok közül kikeresni kész egy nevet,
közismert pederaszták névsorát egy titkos jelentésből, boszorkányszombatra
hívogatót, egy helység görög nevét, nevetgélve hozza máris a családfát, malac
metszetet, pontosan emlékszik, kataszterek és kéziratos összeírások vannak a
fejében, az emlékezet tetvei csípik, nyakán megrándul egy ín, ha illetéktelen kérés éri, amely nem méltó ehhez a
hatalmas betűsátorhoz, égbolthoz, a betanult mozdulatok, az olajozatlanul
csikorgó ösztönök rángatják őt a megfelelő helyhez, rövid keresgélés,
megvan a hagyatéki leltárak másolati tomusa, tudja, kié volt a fegyver, amely a
könyvek mögött hever, ezzel lőtte agyon magát délben az a szerencsétlen
lovag, egykori társa a könyvek kupolájában.
Hajnalban sétált
haza. Sietséget senki sem tapasztalt személye körül, aki látta volna akkor. Kár
lefeküdni, állapította meg, leveleket égetett, másokat mappába tűzött,
írt, mégsem találtak végrendeletet, búcsúlevelet, aztán megebédelt,
jóízűen evett, a kedvencét készítették, marhaszegy portugál módra
almaszósszal, még kért is, majd felkelt az asztaltól, és kinézett az ablakon.
Hosszasan bámult az utcára. Számtalanszor állt ott, megszokhatta a város.
És most
következett valami, amit grand guignolnak mondanánk. Giccses színházi fordulat.
Hihetetlen, röhögni való slusszpoén. Valami, aminek nincs hitele, fedezete
zérus, amit senki sem akart elhinni. Mintha egy zsugorított agyú,
gyalogfantáziájú tucatforgatókönyvíró találta volna ki: a két szálból
elindított történet egyszer csak összebonyolódik, az idősíkok egymásra
torlódnak, átbillennek a meg nem engedettbe, betörnek a könyvesház csendjébe, a
por megtelik vérrel, puskaporszaggal, újabb polcok rogynak össze, a könyvek
szertehullanak és elkeverednek a lapok, a narrációk ronggyá vadulnak,
elmetszett verssorok keresnek maguknak illetlen társat, csupa vadházasság,
gyalázat, és az enyészet diadalmenetben bemasírozik. Nincsenek messze talán a
martalóc lángok sem, kitől Isten őrizzen.
A lovag az
ablakon át pillantotta meg az arra loholó, bosszút forraló poétát. Azt, aki a
ragyaverte nyomdászpancser nem kívánatos (jelen)létét óhajtotta megszűntté nyilvánítani erőnek erejével. A
lovag ekkor látta meg a húsz
évvel korábban loholó költőt. Hallott róla, hiszen maga is ebben a
városban nőtt fel, akkoriban, amikor a fordított verssor napvilágot látott
– „a mesterség és poézis megcsúfolása“, írta később egy jóindulatú bíráló
– a muchai hadapródiskola növendéke volt. Vásárolt egy példányt, mert a
zugnyomda mestere és tulajdonosa, Gurzó Benedek a költőt semmire sem
becsülve, még a tiszteletpéldányok előtt piacra dobott húsz próbakötetet
Révész & Révésznél. A kirakatból vették be az utolsót Ludányi Wenczel
Aladár kadét úr kedvéért.
Kitárta az
ablakot. Az az ablak tárult fel, amelyet már évek óta beszegeztek, ugyanis
attól féltek az anyák és teljesen más okból az atyák, hogy a vásott kölykök, a
család legfrissebb hajtásai kiállnak az ablakba, és a piros-fehér-zöld tiltott
zászlót ejtőernyőként lobogtatva leugrálnak a magas földszintről
az utcai előkertbe. Az ablak feltárult és Ludányi azt mondta
költőnek: Amice, adja nekem azt a fegyvert! Az az igazság, hogy hirtelen Jókai jutott eszébe,
ott szólnak így egymáshoz egyazon középosztály lecsúszott nemesi tagjai.
A költő azonban semmit sem hallott, mit sem észlelt, hiszen közöttük ott
mélyedt az idő két évtizednyi szakadéka, a lét különálló két szakasza,
amit csak Ludányi érzékelhetett folyamatosan, ha egyáltalán életét folytatásnak
fogta fel, és nem egy emlékirat rendezetlen nyersanyagának. Ám a kártyaveszteség
„birtokosa“ egyetlen mozdulattal átvetette magát az ablakon, híres, jó tornász
volt, nyert már atlétikai bajnokságot a kadétiskolák között rendezett
wienerneustadti versenyen, amelyen ott volt a későbbi király, IV Károly
is, a lendület oly erős volt, hogy nem csupán az előkertet ugrotta
keresztül, hanem sértetlenül ívelte át a két méter magas kovácsoltvas kerítést
nemkülönben, az utcán dobbantott. Pontosan a költő előtt ért földet.
A boldogtalan fiatalember áthaladt a lovag testén, köd, páraoszlop, hiszen nem
észlelhetett semmit, az idők nem egyeztek, hiába ugrotta át szakadékát
Ludányi, ő akkor abban a pillanatban a húsz évvel korábbi életében talán
ebéd utáni konyhaszolgálatos volt, algebraleckét körmölt, kitekintett egy másik
ablakon a kosárdombi erdőre, egy lány mellére gondolt, és meg szerette
volna markolni, miként azt társai mesélték az Elefánt-féle
műintézetből hazatértükben, áthaladt az előtte álló ruháin,
húsán, miként valaki egy árnyképet lép keresztül, melyet észre sem vesz, s Ludányi
hadapród-memoáríró – a walesi herceg közeli ismerője – a kártyaadósság
felhalmozója ekkor ösztönösen a pisztoly után kapott, amely a felindult
költő zsebébe süllyesztve honolt. A súlyos fémtárgy engedett az ellenfél
mozdulatának, Ludányi kiszakította a fegyvert a költő
felöltőjéből, emlékezett, élesen emlékezett, hogy nem hallott
egyetlen reccsenést sem, holott a kabát szélesen kihasadt, zsebe lefitytyedt,
ceruzák és aprópénzek gurultak szerte. Mondjuk, mindebből egyikük sem
hallott semmit, és Ludányi a költőt megelőzve a saját könyvei felé
loholt. Nagyon sietett. Odabenn a friss zöld-fehér kötetek, melyeknek költségét
már soha ki nem tudja egyenlíteni, katonás rendben összefogva, erős
pagáttal tízesével egybekötve álltak ez előterében. Ludányi megsimogatott
egy példányt, a mozdulat giccses volt, mint egy tucatfilmben, szomorú kéj ült a
tekintetében, aztán lehunyta a szemét, és a pisztoly csövét a szájába
illesztette.
A szolgálatot
teljesítő könyvtáros, Ludányi lovag barátja és kortársa, később
megesküdött a rendőrség és bíróság előtt, hogy két lövést hallott két
különböző irányból, amelyek – talán – két-három másodperc késéssel
követték egymást. Az egyik a könyvesház előcsarnokából jött. A
„mintha“kibúvóját nyugodtan mellőzhetjük, hiszen a jelzett helyen valóban
rátaláltak Ludányi megcsonkult tetemére. Megmentésére semmi remény nem nyílott.
A másik lövés az utca felől, a könyvtár és levéltárral átellenben
található egykori Kossuth-, most Ardelean-féle nyomda felől hallatszott,
mintha az udvarról jött volna a lövés zaja. Igen erősnek kellett lennie,
mert a zárt ablak üvegtábláit is átütötte a hirtelen robbanás légsúlya. A
jelzett helyen senkit sem találtak, az áldozat és a gyilkossági kísérlet
elkövetője hiányzott. Csupán egy pisztolyt találtak, egy rozsdás jószágot,
amelyen a törvényszéki intézet száma lógott. Ezzel sebesítettek meg halálosan
húsz esztendővel korábban egy nyomdászlegényt, akinek a nevére senki sem
emlékezett már. A merénylőnek, állítólag költő volt a szerencsétlen,
Anselmo X, büntetését tölti, még pontosan két napja van
hátra a márianostrai fegyintézetben szabadulásáig.