DELEATUR
Jegyzetek egy furcsa emberfajtáról
Régóta töröm a fejem azon, vajon hogyan lehetne megzabolázni egyes
kritikusok féktelen gőgjét, hogyan lehetne ráébreszteni
őket arra, hogy az örökkévalóságra elsősorban a
remek irodalmi művek számíthatnak meg a komoly filozófia, és legkevésbé az az irodalomból és filozófiából összehablatyolt keverék,
amelyet az általam megcélzott tudorok oly igen nagy étvággyal
fogyasztanak, és oly igen nagy hévvel kotyvasztanak.
Jómagam is írok kritikákat, de ezeket a legnagyobb indulattal is csak recenzióknak,
illetve jobb esetben esszéknek lehet nevezni – az első túl rövid, a
második túl szubjektív műfaj ahhoz, hogy mércét lehetne kovácsolni
belőlük, és én lennék az első, aki egy ilyen, magát univerzálissá
hazudó mérce ellen fölszólalnék. Egy könyvelemző
írásnak nem lehet feladata megfenyíteni az írót amiatt, mert az nem úgy
alkotott, ahogy azt néhány, főleg német orákulumtól már régen
megtanulhatta volna. A jó író úgyis a saját egyéniségére hallgat, a
rossz íróról viszont többnyire nem érdemes beszélni. A recenzióban elmondható,
mi tetszett a könyvben és mi nem, sőt, kis
szemtelenséggel még az is, mi jó és mi rossz; az esszében (melynek témáját általában egy ránk nagy hatást gyakorló könyv képezi) leírhatjuk
saját érzéseinket a művel kapcsolatban, elemezhetjük a
stílust, beszélhetünk a főhősről és
társairól stb. Úgy gondolom, egyik műfajban sem lehet
koordinátarendszereket rajzolgatni, és valamely mindenre és
mindenkire mindenkor érvényes tengelyeken helyezni el az alkotót
és művét.
Dehogyis feledkeztem meg a beképzelt kritikushad orrára koppintó
csodálatos filmről, a Holt költők
társaságáról Robin Williams játssza a nonkonformista tanár
szerepét, s első óráján elővéteti diákjaival az angol
irodalomtankönyvet, majd gúnyolódni kezd annak
szerzőjén. A nyitólecke ugyanis egy koordinátarendszert mutat be, melynek egyik tengelye, ha jól emlékszem, a
kifejezőerő, a másik pedig a formakészség. Ezzel
a módszerrel pontosan megállapítható, hogy „mennyit érnek” az egyes angol klasszikusok. „ – Tépjék ki,
uraim, ezt a lapot! Tépjék ki, kérem!”
Szóval nem feledkeztem meg erről a zseniális filmről, és úgy
látom, megint szükség van egy hasonlóan nyers gesztusra. Sajnos, nem
áltathatom magam azzal, hogy olyan fontos lennék a
magyar irodalmi életben, mint a tanár a diákjainak.
De térjünk a tárgyra. Ha az író szakácsnak tekinthető, az olvasó
viszont – legyünk optimisták – ínyencnek, akkor a kritikust joggal
illetheti meg a szakácskönyvszerző hízelgő címe. A
szakácskönyv csak „ posztszakácskönyv“ lehet, hiszen hál'
istennek egyik író sem annyira bolond, hogy a szakirodalom szerint írja meg művét. Olvasnak ők, persze, részben azért, mert többségük
bölcsész, és ismerniük illik a „nagy neveket”, részben valami
fancsali érzéstől indíttatva, amely talán a félelem
meg a dac keveréke: „Atyaisten, így kell?... Hát azért sem!”
Nincs ebben semmi szégyellnivaló. Minden lány megtanul főzni, de
valószínűleg egyik sem – vagy csak nagyon kevesen – a
szakácskönyvből. Alig két-három évesen ott állnak az
anyjuk mellett a konyhában, és mire észreveszik magukat, már megnőttek, és sütni-főzni is megtanultak. Feleségek lesznek,
és a férjük – Kövy Pál esetleges igen durva kifogásai ellenére – meg lesz
elégedve velük. Aki nem szívta magába a főzés
tudományát, annak kár elolvasni akár egyetlen szakácskönyvet
is. Aki viszont istenáldotta tehetség, az úgysem a nyomtatott utasításokat követi, mert
akkor elrontaná a főztjét.
Egyetlen kategória marad, amely számára a szakácskönyv hasznos lehet: a középszerűek kategóriája. Ezeknek nagyon fontos az útmutatás: nem
fogják elsózni az ételt, mint ahogy nem lesz benne a saját egyedi,
összetéveszthetetlen egyéniségük sem.
Kijelentem, hogy aki a zöldborsós csirkéhez „1 csirkét, 1 kanál zsírt, 1
kis hagymát, sót, fél liter zöldborsót, 2-3 dkg vajat, 1 kockacukrot,
1 kanál lisztet, 1-4 liter húslét és tejfölt” használt föl,
annak a zöldborsós csirkéjére, elnézést, de a magam
részéről nem vagyok kíváncsi. Ha, mondjuk, 3 kis hagymára és 4 dkg vajra van szüksége,
akkor esetleg.
Arra a következtetésre jutottunk tehát, hogy a szakácskönyv – az igazi
is! – minden esetben csakis „posztszakácskönyv” lehet. Szerzője pedig
valamiféle „posztszakács”, aki sohasem főzött, csak írt, vagy pedig
főzött, és mégsem vonta le azt az önként kínálkozó és
mindennél többet érő tanulságot, hogy a saját receptjeit úgyis csak ő
készítheti el.
Ezek a posztszakácsok a világ legveszedelmesebb emberei. A szakácsok
szerény, visszafogott fiúk, akik természetesen vállalják a
főztjüket, de sohasem képzelik az erőlevesükről, hogy az maga AZ erőleves lenne. Sőt,
isteni erőlevesekről mesélnek, melyeket, ki tudja,
hol és mikor ettek. Az ínyencek szintén csodálatra méltó tagjai
a társadalomnak. Ők enni akarnak, és finomat szeretnének enni. Ebéd után – micsoda impertinencia, gondolják bizonyára posztszakács uraimék! –
nem a szakácskönyvet
keresik, hanem az ágyat.
Na de a posztszakácsok!... Többnyire nem rendes ételt esznek, mint más
becsületes ember, hanem „az étel eszméjét”, amint ezt még
társaságban sem szégyellik elmondani, sőt fennen
hangoztatják. Általában büszkék erre a dologra – hogy miért,
azt az ördög sem érti. Olykor esznek igazi kajákat is, ám olyankor is csak azért, hogy készülő szakácskönyvükhöz anyagot gyűjtsenek. Egy
részük főzött valamikor, ám mostanra lemondott erről a semmihez sem hasonlítható
élvezetről. Nagyon dicséretes, ha észrevették, nincs tehetségük
hozzá; de ők többet akartak: megmutatni, micsoda recepteket képesek
írni!... Recepteket, melyek a kutyának sem kellenek.
A siserehad legveszedelmesebb szokása, hogy „tudományos igénnyel” írja
meg „műveit”. Ilyenformán jönnek létre azok az
elborzasztó munkák, melyekben a „2-3 dkg vaj” után hosszú
értekezés következik arról, miért éppen vaj, miért éppen ennyi,
és milyen fajtájú? Ugyanis, mondják, minden apróságnak óriási jelentősége van – és nem veszik észre, hogy az egyetlen apróságot, amely
megválthatná őket, már réges-rég elvesztették, vagy nem is
birtokolták soha.
E faj egyik legszörnyűbb egyede a magyar, mert posztszakácskönyvei
sohasem eredetiek – mindig valamely fölkapott nyelven íródott
„mű” alapján születnek. Szemben tehát a
„nagymesterek”-kel, akiknek könyvei saját ötleteiket tartalmazzák, a nemzetünkhoz tartozó epigonok e nagymesterek könyveiből
állítják össze a
maguk életművét – és milyen büszkék erre!
Különféle fölsorolt és föl nem sorolt tulajdonságaik között – mert
erről a típusról monográfiákat lehetne írni, ha az ember nem sajnálná az
energiát – legvisszataszítóbb az a sznobság, ami szintén nem
telivér sznobság, hiszen nem abban áll, hogy bizonyos, egyik
napról a másikra népszerűvé vált könyvet elolvasnak,
hanem abban, hogy a legunalmasabb és legnehezebben olvasható köteteket
forgatják, és bár nem értik azokat, mégis büszkén járnak-kelnek, írásaikat
pedig ezzel a mondattal kezdik: „Ez a mű nehezen adja meg
magát befogadójának...” Ez részükről a
legnagyobb dicséret; ha valamelyik képviselőjüknél ezt olvashatjuk, mérget vehetünk
rá, hogy pozitív kritika következik.
Apropó, „befogadó”! A posztszakácsok évtizedek verejtékes munkája árán létrehoztak egy olyan tökéletességű fanyelvet, melynek hallatán a
legedzettebb politikusok is elsírnák magukat az irigységtől.
Mintha a hagymát allium caepának neveznénk, és azt hinnők, hogy ettől az elnevezéstől
mindjárt jobb is lesz a leves. Még eredményesebb viszont, ha a hagymát egy
senki által nem hallott, lehetőleg szintén latinos
hangzású névvel illetjük, például így: sanuncum onbicus. Ha
a szakácskönyvben szereplő összes elem nevét behelyettesítettük egy
előkelő és minden hagyományt nélkülöző, ám
annál érthetetlenebb szóval, akkor a siker teljesnek mondható.
Leírásom talán gúnyolódásnak tetszhet, pedig, sajnos, közel sem az.
Nézzenek csak bele egy közkézen forgó irodalomelméletbe, és
meglátják, hogy az írókat „narratív szempontok” és egyebek szerint
rangsorolják.
Ha tényleg belenéznek az egyikbe – a próbatétel előtt nem árt
néhány nyugtatót bevenni –, akkor az ilyen jellegű irományok újabb
„erényével” kerülnek szembe: a szerzők idegen
nyelven idéznek, és fittyet hányva illemre és logikára (már ti. arra a nyilvánvaló dologra, hogy az olvasó nem ismerhet minden egyes
nyelvet), a megfelelő passzust nem fordítják le magyarra.
Ebből kiviláglik, hogy a többi posztszakácsnak írnak.
Prózaíróktól és költőktől,
nemkülönben drámaíróktól azt várják el, hogy:
1. Gadamer és Derrida
kategóriáinak megfelelően írjanak.
2. Legyenek minél
érthetetlenebbek, „alternatívak” és ki tudja még, milyenek.
Az irodalomelméletírók egytől egyig Lippay
professzorok, azt hiszik, „a szem csodáját” magyarázzák a hályogkovácsnak, miközben tönkretesznek egy másik csodát. Voltaképp azért
magyaráznak, mert sem a szem, sem a kovács csodáját nem értik.
Most, kis dolgozatom végére érve, csak annyit
tanácsolhatok mindenkinek a legnagyobb jóindulattal:
„Tépjék ki, uraim! Tépjék ki, kérem.”
DEMÉNY PÉTER