SZEMLE
Szabálytalan
félsziget
Kántor
Lajos: Megbolondult a kutyám. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 1997.
„A közelmúltban
csak úgy állnak a dolgok, ahogy Egervár
esetében fognak állni, ha Jumurdzsák megint elharapódzik. A várat, a sikert, az életet ostromolni kell. Kívülről
bevenni, elvenni, lerohanni, megkaparintani. Belülről megvédeni.”
LÁSZLÓFFY ALADÁR: Közelmúlt
Út menti és egyéb történetek – így kínálja az alcím Kántor Lajos legújabb könyvét. De ezúttal csalódna, aki hagyományos útikönyvként venné kezébe a
Korunk-főszerkesztő történeteinek gyűjteményét. Persze
az is lehet, hogy inkább az csalódna, aki hagyományos
útleírásokat találna a kötetben, hisz a szerző útikönyveknek álcázott esszéköteteiről már régóta ismert. Itt az út a haladás
tereként magába foglalja a környező táj mellett az egyéni
létállapotok változását, sőt, a nyelv folyosóin
való bukdácsolást is. Az emberélet útjának valahányadáról való visszatekintés
szükségessé teszi annak tudatosítását, hogy van út, hogy van történet, és
egyáltalán van én: „Bármilyen legyen az Odüsszeia, az önmagába vagy
az önmagához való megérkezés története, a Bildungsroman,
bármi legyen az önmaga, az autosz megalkotásának története, annak, aki ír, már ki kell tudnia mondani: én.
Mindenesetre meg kell már lennie – az ő nyelvében – a nyelv
identifikációs modalitásának” – idézi a szerző Jacques
Derridát A nyelv folyosóin című szövegben. Ez az
én a Kántor-írásokban kétszeresen történelmi: az úton
levőre visszatekintő én is történelmiként
mutatkozik meg, hiszen a szövegek szinte mindegyike után ott az 1989 előtti vagy utáni évszám, amely jelentősen befolyásolja az
olvasást és az olvasatot.
„Út menti történeteimet így szereztem” – írja Kántor Lajos utazásainak
színtereire és házigazdáira utalva. A történet-szerzés
azonban több is, mint történet-hallgatás vagy annak átélése.
A történet az elmesélés által válik valakinek a
sajátjává, egyáltalán: a megformálás vagy újraformálás teszi igazán történetté.
A Kántor-kötetben
néhol feltűnnek ugyanazok a történések más-más összefüggésben és más-más
megformáltsággal: a „Fehérhajú Tündér” alakja Ilona néniként jelenik meg egy másik szövegben, de ugyanazzal a
bájjal és kedvességgel – így válik igazán történet(ek) hősévé.
A kötet három
ciklusából az első a leghangsúlyosabban visszatekintő. A Korunk
1996/4-es, História és mesemondás alcímű
számában Kántor Lajos önreflexív Gáll Ernő-recenziójában arra döbben rá,
hogy a Számvetésben saját
emlékeit keresi. „De ahányan vagyunk, voltunk, annyiféleképpen emlékezhetünk.
Mindenki a maga elsődleges élményeit írja, írhatja, természetesen” – teszi
hozzá. Ezekről a saját elsődleges élményekről, emlékekről
szól a Kolozsvári tükör ciklus.
Csapongónak
tűnő emlékezések ezek, rengeteg idősíkváltással, ahogy egy
tárgyról az elbeszélőnek eszébe jut annak története, egy eseményről
annak előzménye, a személyekről pedig későbbi sorsuk. Ennek
érzékeltetésére csupán néhány egymás után következő bekezdés első
mondatát idézem a Kolozsvári tükörből: „Talán
azért emlékszem olyan élesen erre az esetre, mert apám háromnapi távollét után,
maradék nyelvtudását hasznosítva, és nem sajnálva zsebóráját, meg tudta
győzni őrét és hazajött (...) 1944 őszének cezúráját egyébként
nem érzékeltem különösebben. (...) Az ő házukban részben más volt a
házirend, mint nálunk. (...) Valószínűleg innen eredeztethető
első és legtartósabb zenei élményem. (...) Egy évvel később, 1964-ben
az első érettségi találkozónkon már nem izgatott a kérdés, hogy a
karmestertől ki merre ül vagy áll. (...) Persze, a rendes edzéseket nem
itt tartottuk, hanem az iskolai tornateremben.” (46-49.) A csapongás azonban
mindig valamilyen súlypont köré szerveződik, egy apai önéletrajz, egy
fényképalbum vagy a kakasszó bibliai
értelmezése köré. Az 1968: a harmadik kakasszó ? című írás például az erdélyi magyar értelmiség „kollektív állásfoglalásainak”
története (1946, 1956, 1968) a háttér és a korabeli viszonyok részletes
feltárásával. A Volt egyszer egy egyetemben
a Babeş és a Bolyai Egyetemek
egyesítésének körülményei idéződnek fel diákszemszögből (is), a
történetszerző utólagos észrevételeivel együtt. Azok számára, akik a
korabeli politika és irodalompolitika iránt érdeklődnek, legalább olyan
fontos lehet Kántor Lajos könyvének ez a része, mint a már említett
Korunk-számban elemzett Gáll Ernő-, Király Károly- és Domokos
Géza-visszaemlékezések.
A könyv második
része a legirodalmibb, de elsősorban az elbeszélés mikéntje alapján, hisz
a történetek itt is referenciális érvényességgel bírnak. Itt tűnik fel a
kötetben az egyetlen egyes szám harmadik személyű elbeszélés, és itt a
legerőteljesebb a humor. Arisztotelészig visszanyúlva azt mondhatnánk,
hogy ezekben a szövegekben a valóságos kategóriája egybemosódik a
lehetségessel; annak ellenére azonban, hogy az író a valóságost beszéli el mint
lehetségest, nem kevésbé művészi, amit ír. Ebben a ciklusban található a
kötet címadó írása is, amely egy kedves anekdotát tartalmaz a Helikont,
Keresztény Szót, sőt az Adevărul în
libertate néhány számát felzabáló Gonzó kutyáról. A téma tekintetében túlzás
ezt a szöveget címadóként kiemelni (a Szabálytalan félsziget például
kötetcímként sokkal inkább egybefogná az írásokat), de az elbeszélés mikéntje
rendkívül jellemző az egész kötetre, és egy kicsit talán az
irodalomtörténészi attitűd paródiája is. Az elbeszélendő történet
lényegében ennyi : a kutyám újságokat eszik. Ez azonban csak az elbeszélés
legvégén derül ki. A szerző így vezeti be többoldalas kitérőjét:
„Mielőtt az idén ősszel jelentkezett tünetek leírásába fognék, a
hiteles diagnózis és a belőle következő gyógymód megtalálásához (a
bizonyára sok önkéntes levelezővel folytatandó konzílium előtt),
szükségesnek vélem Gonzó előéletét a lehető legpontosabban feltárni.
Sőt még előbbre megyek (vissza) a történetben, hogy gazdáinak – nekem
és családomnak – kutyai vonatkozású elmeállapotáról jelentést tegyek.” Ez az a
szemlélet, amely a történetiséget az ok-okozat viszonyai között tételezi, de az irónia és a csapongó
elbeszélésmód által vissza is vesz valamit ennek bizonyosságából. Az
ok-okozati lánc minden visszatekintő számára másként épül fel, és néhol
helyet talál benne a véletlen is, mint a Bukarest, 2613 (-873) perc
című írás happy endjeiben.
A kötet
legnyitottabb szövegei a harmadik ciklusban, a Szabálytalan
félszigetben találhatók. Kérdező szövegek ezek, amelyekben a
jól ismert, magától értetődő dolgok is bizonytalanná válnak egy-egy
pillanatra. „Vajon mennyit jöhettem, hogy ilyen messze kerültem jól ismert
fürdőhelyemtől? S a malomtól? Világos van még, pánikra semmi ok. De
nem értem a helyzetet. Hát a Kalota partján is el lehet tévedni?” Az emlékezés
egyes kategóriái is reflektáltabbakká lesznek: „És nemegyszer összeütközésbe
kerültünk olyanokkal, akikkel azóta egy táborba terelt az idő. A vélt
(nemzedéki) szekértáboron pedig rések keletkeztek. Jobban belegondolva a
múltba, a többes szám első személy használata valóban nem a
legszerencsésebb, a «mi» és az «ők» változó, egymásba néha átcsapó
kategória. Maradjon akkor inkább az egyes első személy. Tehát: az én, én,
én?” Itt található A nyelv folyosóin című szöveg
is, amelyben az identitás fogalmát, fogalmait elemzi. Miközben ismét
előtérbe kerül a történeti szemléletmód, az identitásnak változásaiban
való keresése, a szöveg identitása is folyton módosul: bekezdésnyi idézetek
épülnek a szövegtestbe, Tillmann, Derrida, Hódi Sándor, Konrád György modatai.
A végkövetkeztetés Mészöly Miklóstól származik: „Az úton végig kell menni. De
nincs vége. Pedig az úton nem lehet másképp elindulni.” Az Epilógus
Csoóri Sándorhoz intézett 1989-es levele ennek a gondolatnak a
továbbértelmezéseként is olvasható. Úton van az is, aki áttelepszik, elmenekül,
és úton van az is, aki marad. A hallgatásnak is van identitása: a türelem; ez
pedig mindig irányul valamire.
Valamilyen módon
tehát az út és az úton végigmenő identitásának változásai tekinthetők
a kötet fókuszpontjának. Kántor Lajost már régebben is foglalkoztatta a
kötetcímként is kiemelt Milyen az út? kérdés
(Kolozsvár, Dacia, 1983.). Akkor válaszként egy homoródalmási asszonyokkal
folytatott párbeszédét idézte a szerző:
„ – Mondják, milyen az út? Ilyen rossz végig?
– Lesz jó is, ha a rosszat elhagyják.”
A válasz most is
érvényesnek tűnik. Talán csak a rossz és a jó kategóriái váltak
bizonytalanabbakká azóta. Ezt is jelentené a Megbolondult a kutyám cím?
A kérdező szövegek nagy száma,
valamint a kötetindító Kétely és önvizsgálat című
interjú mindenesetre azt jelzik: időről időre jó
felmérni, hogy az útnak éppen melyik szakaszán haladunk – a rosszon vagy a jón.
(Vagy: haladok, én, én, én.)
BALÁZS IMRE JÓZSEF