Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. augusztus-szeptember, VIII. évfolyam, 8–9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Képleírás

Képleírás

Heiner Müller: Képleírás. Műfordító Füzetek. József Attila Kör – Jelenkor Kiadó, Budapest-Pécs, 1997.

Az ember mindig kételkedni kezd, valahányszor olyan szöveggel kerül szembe, mint a Heiner Mülleré. Manapság, mikor egyre nehezebb megkülönböztetni az irodalmat attól, ami nem irodalom (bár élek a gyanúperrel, hogy mindig is nehéz volt, csak könnyebben elintézték a kérdést, nem emlegettek folyton válságot, világvégét és hasonlókat), szóval, mikor szinte minden textus irodalommá vált, és még a mesterség szabályai sem léteznek, mert mi az, hogy mesterség, és mi az, hogy szabályok, egy sző, mint száz, a kritikus dolga egyre nehezebb.

És, mint már említettem, Heiner Müllerrel különösen meggyűlik a baja. Rég túl vagyunk már azon a tévhiten, hogy a művészet megcsináltságot jelent, befejezettséget, arányérzéket. De azért néha még kísért a gondolat, és kísért a vágy is: ilyen dolgokat olvasni. Bármilyen anakronisztikus vagy abszurd kívánalmak is ezek, talán jobban esnék kész versekkel vagy lezárt novellákkal találkozni, mint fecnikkel és cédulákkal.

De az alkotó nem tehet arról, hogy mit ír, és arról sem, ahogyan lát. A szemét ugyanúgy nem cserélheti el, mint a látványt sem. Nem is akarja elcserélni. Látni akar, és valami őrült késztetést érezvén leírni azt, amit, úgy véli, meglátott.

Szubjektív dolgokra fogok hivatkozni. Azt mondom például, ebben az íróban van erő. Amit megír, azt letette az asztalra. Ha ne adj Isten, mégis eszünkbe jut a mesterség, akkor nyugodtan, megbékélten bólinthatunk. A mondatok mennek, viszik magukkal a történetet. Különösen látható ez a Kvartett esetében. Az átírt Veszedelmes viszonyok félelmetes hatású. Csak Valmont és Merteuil maradt meg belőle. Valmont nem mindig vicomte, Merteuil nem mindig marquise. Van, amikor Valmont Merteuil és Merteuil Valmont. De egyes jelenetekben Merteuil Valmont, míg Valmont Madame de Tourvel. Nem lehet megállapítani, hogy ki kicsoda. Bárki bármilyen szerepet el tud játszani. Vagy nem tudja, de eljátssza. Lehetne hasonmást és egyéb ilyen irodalmi konvenciókat emlegetni. Lehetne gonoszságról és aljasságról beszélni. Ám a legjobb szó talán ez volna: zűrzavar. Ezt veszi észre, erről beszél Heiner Müller.

Furcsa: ezzel a művel ismét visszakanyarodunk írásunk első bekezdéséhez. A Kvartett számomra a kötet legjobb írásának tűnik. Nyilván azért, mert lezárt, megcsinált, befejezett. Monumentális. Az elavult irodalomszemlélet vigyorogva nyaldossa a száját, és jó oka van rá. A német író mindent le akar rombolni, mert benne is leromboltak mindent. És mihez fordul epileptikus őrjöngésében? A klasszikusokhoz. Átírja a Hamletet, Choderlos de Laclost korrigálja. A jelent figyeli, de saját korát csak elmúlt korokkal tudja megmagyarázni. És így egész, világnézete megalapozatlannak tűnik. Hiszen ha a Hamletben vagy a Veszedelmes viszonyokban van valami, amihez hozzá kell szólni, akkor Hamlet, Claudius vagy Valmont és Merteuil világa mégsem lehet olyan távoli. És most nem a jellem világáról beszélek, sem a történetéről, hanem az akkori társadalom világáról.

Nem pesszimizmus vagy optimizmus kérdése izgat, s a szentségtörés vádját sem akarom a Heiner Müller nyakába sózni. Ha nagyon élesen és szellemeskedőn akarnám megfogalmazni a kérdést, így tenném fel: mire kellenek nekünk a Shakespeare-ek? Erkölcseiket, erényeiket, tartásukat és rendjüket rég elsirattuk. Régen lemondtunk mindenről, ami őket jelentette. Korukat hőskornak neveztük, őket pedig szenteknek, akik nyilván léteztek egyszer, de sohasem fognak föltámadni. Mégis naponta hivatkoznak rájuk, és nem is mindig a nosztalgia szavaival.

Képleírás – szól a kötetcím, s pontosságát és jelentőségét nem tagadhatjuk le. Minden világnézeten és polgárpukkasztáson túl mégis ez a legfontosabb az irodalomban: leírni egy képet, ami megjelent előttünk. Úgy írni le, hogy más is maga előtt lássa. Ha kimondjuk, hogy ez az irodalom alapvető – és szerintem egyetlen – feltétele, akkor Heiner Müller nagyon jó író, s erre a címadó írást ugyanúgy fölhozhatjuk bizonyítékként, mint a Hamletgépet, a Kvartettet vagy a Közlemény egy halálesetről mondatait. Artaud, Nietzsche, Shakespeare, Choderlos de Laclos: kissé furcsa és nagyon kevert társaság, de igaz, ami igaz, írni mind egy szálig nagyon tudtak.

DEMÉNY PÉTER

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék