Képleírás
Heiner Müller: Képleírás.
Műfordító Füzetek. József Attila Kör – Jelenkor Kiadó, Budapest-Pécs,
1997.
Az ember mindig
kételkedni kezd, valahányszor olyan szöveggel kerül szembe, mint a Heiner
Mülleré. Manapság, mikor egyre nehezebb megkülönböztetni az irodalmat attól, ami
nem irodalom (bár élek a gyanúperrel, hogy mindig is nehéz volt, csak
könnyebben elintézték a kérdést, nem emlegettek folyton válságot, világvégét és
hasonlókat), szóval, mikor szinte minden textus irodalommá vált, és még a
mesterség szabályai sem léteznek, mert mi az, hogy mesterség, és mi az, hogy
szabályok, egy sző, mint száz, a kritikus dolga egyre nehezebb.
És, mint már említettem,
Heiner Müllerrel különösen meggyűlik a baja. Rég túl vagyunk már azon a
tévhiten, hogy a művészet megcsináltságot jelent, befejezettséget,
arányérzéket. De azért néha még kísért a gondolat, és kísért a vágy is: ilyen
dolgokat olvasni. Bármilyen anakronisztikus vagy abszurd kívánalmak is ezek,
talán jobban esnék kész versekkel vagy lezárt novellákkal találkozni, mint fecnikkel
és cédulákkal.
De az alkotó nem tehet
arról, hogy mit ír, és arról sem, ahogyan lát. A szemét ugyanúgy nem cserélheti
el, mint a látványt sem. Nem is akarja elcserélni. Látni akar, és valami
őrült késztetést érezvén leírni azt, amit, úgy véli, meglátott.
Szubjektív dolgokra fogok
hivatkozni. Azt mondom például, ebben az íróban van erő. Amit megír, azt
letette az asztalra. Ha ne adj Isten, mégis eszünkbe jut a mesterség, akkor
nyugodtan, megbékélten bólinthatunk. A mondatok mennek, viszik magukkal a történetet.
Különösen látható ez a Kvartett esetében. Az átírt Veszedelmes
viszonyok félelmetes hatású. Csak Valmont és Merteuil maradt meg
belőle. Valmont nem mindig vicomte, Merteuil nem mindig marquise. Van,
amikor Valmont Merteuil és Merteuil Valmont. De egyes jelenetekben Merteuil
Valmont, míg Valmont Madame de Tourvel. Nem lehet megállapítani, hogy ki
kicsoda. Bárki bármilyen szerepet el tud játszani. Vagy nem tudja, de
eljátssza. Lehetne hasonmást és egyéb ilyen irodalmi konvenciókat emlegetni.
Lehetne gonoszságról és aljasságról beszélni. Ám a legjobb szó talán ez volna:
zűrzavar. Ezt veszi észre, erről beszél Heiner Müller.
Furcsa: ezzel a
művel ismét visszakanyarodunk írásunk első bekezdéséhez. A Kvartett
számomra a kötet legjobb írásának tűnik. Nyilván azért, mert
lezárt, megcsinált, befejezett. Monumentális. Az elavult irodalomszemlélet
vigyorogva nyaldossa a száját, és jó oka van rá. A német író mindent le akar
rombolni, mert benne is leromboltak mindent. És mihez fordul epileptikus
őrjöngésében? A klasszikusokhoz. Átírja a Hamletet, Choderlos
de Laclost korrigálja. A jelent figyeli, de saját korát csak elmúlt korokkal
tudja megmagyarázni. És így egész, világnézete megalapozatlannak tűnik.
Hiszen ha a Hamletben vagy a Veszedelmes
viszonyokban van valami, amihez hozzá kell szólni, akkor Hamlet,
Claudius vagy Valmont és Merteuil világa mégsem lehet olyan távoli. És most nem
a jellem világáról beszélek, sem a történetéről, hanem az akkori
társadalom világáról.
Nem pesszimizmus vagy
optimizmus kérdése izgat, s a szentségtörés vádját sem akarom a Heiner Müller
nyakába sózni. Ha nagyon élesen és szellemeskedőn akarnám megfogalmazni a
kérdést, így tenném fel: mire kellenek nekünk a Shakespeare-ek? Erkölcseiket,
erényeiket, tartásukat és rendjüket rég elsirattuk. Régen lemondtunk
mindenről, ami őket jelentette. Korukat hőskornak neveztük,
őket pedig szenteknek, akik nyilván léteztek egyszer, de sohasem fognak
föltámadni. Mégis naponta hivatkoznak rájuk, és nem is mindig a nosztalgia
szavaival.
Képleírás – szól a kötetcím, s
pontosságát és jelentőségét nem tagadhatjuk le. Minden világnézeten és
polgárpukkasztáson túl mégis ez a legfontosabb az irodalomban: leírni egy
képet, ami megjelent előttünk. Úgy írni le, hogy más is maga előtt
lássa. Ha kimondjuk, hogy ez az irodalom alapvető – és szerintem egyetlen
– feltétele, akkor Heiner Müller nagyon jó író, s erre a címadó írást ugyanúgy
fölhozhatjuk bizonyítékként, mint a Hamletgépet, a Kvartettet vagy a Közlemény egy
halálesetről mondatait. Artaud, Nietzsche, Shakespeare,
Choderlos de Laclos: kissé furcsa és nagyon kevert társaság, de igaz, ami igaz,
írni mind egy szálig nagyon tudtak.
DEMÉNY
PÉTER