Szabó Árpád Töhötöm

KINYITOM AZ AJTÓT

Kinyitom az olvasóterem ajtaját, bent nem mozdul semmi, belépek, fejek emelkednek fel, várakozva villódznak a szemek. Korán van, a parkban még szinte reggel, bent már poshadt csend, lapoznak a lányok, zizegés. Úgy megyek, hogy közben a kinti még szinte reggelt nézem, a reggeli borzongást, érzem a testemen is, a meleg terem hogy fogad magába, lesüllyedek, csak be tudjam lélegezni ezt a lányszagú, fülledt levegőt, szétszórtan töltik be a termet, semmi zsúfoltság, laza szerkezetek, mély várakozás. Egy szinte üres padba ülök be, tudom, hogy néznek, de most nem törődöm vele, mert mindjárt kezdenek érkezni a többiek, sok lány, az ajtó minden percben nyílik és csukódik, enyhén csikorog, a kilincs rossz, aki figyel, annak játék az idegeken.

Én figyelek, körbejáratom a tekintetem, anélkül, hogy a fejemet forgatnám, jó nőket veszek számba, térképezek, szerkezeteket építek belőlük a lapra, minél kifinomultabb és megfejthetetlenebb építményeket, labirintust, melyben egy óra múlva már én sem igazodnék el, belevesznék, a csontomról lehordanák a húst a hangyák, kifehéredne a napon, következő betévelyedéskor megijednék tőle, fejvesztett menekülés, rohanás, nem találnám a kivezető utat, csak a cipőm csattogása hallatszik, még visszhang sincs, kilépés-belépés semmi, folyosó folyosó után, kanyarok, na most, de nem, újabb kanyar, gyűrött lepedő, kiszáradt szájpadlás, pedig nyitva van az ablak, bejön az éjszaka, nem is sötét, csak olyan nyugtalanítóan csendes, valamit azért látok, a folyosó végén valami fehér, közelebb, már alig bírom, a csontváz szinte pillekönnyű, átlátszó szerkezet – borda, gerinc, koponya. Fény.

De most itt vagyok, tudom, mert mozog a kezem, nyomokat hagyok, világosan kivehető jeleket, nem üldöznek úgysem, a visszaút sem fontos, mégis, hogy tudjam, itt vagyok a labirintus bejáratánál (elején), hátam mögött a leírt táj (sivatag), jobbomon sorjázik néhány üres szék, oda még le kell ülniük valakiknek, ma zsúfoltság lesz, ezt már tudom, ezért is vagyok itt. Bal oldalamon a bejárat, iránytévesztés, mert előttem van, szóval bal oldali bejárat, ami a hátam mögött vezet el, még előttem van, mert a jobb oldali székeken még nem ül senki, várom, hogy a többi helyek beteljenek, semmit nem akarok, csak várok, nem is feszült várakozás, csak olyan mindennapi, mintha a parkban tollászkodó verebeket figyelném, csak úgy, a figyelésért, ezért várok, hogy figyeljek, amint jönnek a lányok nagykabátban, mert tél van, de így érdekesebb, mert ki-kivillan a nagykabát alól a lábuk. Csak sejtések, mintha a labirintusra is átható homály borulna, de nem nehéz figyelni, bele-belecsípek a látványba, innen-onnan, az lenne jó, ha megfordulnának, persze, ők ezt nem tudják, ha tudnák, se lennének hajlandóak rá, bár ez nem biztos, azt biztos nem tudnák, hogy csapda lehet, hogy belevesznek, de azért többször is elmennek, nem értem, hanem csak úgy, láthatom hátulról is őket, a szemükbe úgysem akarok nézni, minek. Leteszik a kabátot, visszatérnek, de most teljesen másképp, mert nincs kabát rajtuk, meg most másként is nézem őket, nagyokat harapnék, de ez már túl bőséges tálalás, lesütöm a szemem, azt szeretném, ha el tudnék pirulni, úgy, hogy ők lássák, hogy én elpirultam, ha visszanéznek rám. Ritkán sikerül, de nem is fontos, pedig nem babra megy a játék, mégis, teljesen ellazulok, bent tervezek ezt-azt, egy-két kaján vigyor, ha. El-elveszítem a parkot, a tollászkodó verebeket, nem tudom annyira megosztani a figyelmemet, nem tudom figyelni a parkot is, a lányokat is, magamat is egyszerre, be kellene osztanom, de akkor még többet veszítenék, meg unnám is, a meglepetés a jó, hirtelen törjenek rám, dőljön dugába minden tervem, csak egy maradjon, az is csak sejtésszerűen, de a meglepetés erejére se illanjon el, legyen egyre szilárdabb, hiába, hogy nagykabát van rajtuk, nem érdekel, nem érdekel, jönnek, most kell beengedni őket, előrehúzom a széket, így a hátam mögött kell elmenniük, azt tehetnek velem, amit akarnak, de nekem megvan a tervem, most már egészen szilárd az elhatározásom, ha megsimogatnak, akkor megmarkolom ott, ott, a szűk farmeren, a harisnyán keresztül is érezzem, belemarkolok, legyen jó meleg, mintha citromot csavarnék, velem nem lehet játszani, engem ne simogassanak, vesszenek el a labirintusban, kész, most már úgyis benne vannak, ne találják a kivezető utat, kanyar, folyosó, rohanás, doboljon a fülükben és ott a vér, hallják a cipőm csattogását, újabb kanyar, már alig bírják, lihegnek, remeg az orrcimpájuk, csatakosak, mint a hajszolt lovak, szaguk van, de úgyis elvesztek, a csontjaikról lehordják a húst a hangyák, kifehérednek a napon.

Én visszafordulok, pedig még ott vannak, belelihegnek a fülembe, de már távolodnak, csak a cipő csattogása hallatszik, csak a cipőm csattogása hallatszik, még visszhang sincs, kilépés-belépés semmi, folyosó folyosó után, jelek, nyomok, kanyarok, na most, de nem (még nem lehet), újabb kanyar, gyűrött, átizzadt lepedő, kiszáradt szájpadlás, pedig nyitva van az ablak, bejön az éjszaka, nem is sötét, csak olyan nyugtalanítóan csendes, valamit azért látok, a park is látszik (verebek, fák), kanyarodás, a folyosó végén valami fehér, világlik, közelebb, már alig bírom, ritkulnak a jelek, a csontváz szinte pillekönnyű szerkezete – borda, gerinc, koponya. Fény.

Ebben a fényben nézem a kezem, ahogy mozog, ahogy világosan kivehető nyomokat hagyok, követhető jeleket, ahogy írja a parkot, a fákat, a verebeket, mozgást is ír, a fülledt, lányszagú levegőt, vigyázni kell, hogy újra ne kezdődjék, most abba is hagyom, leteszem a tollat.