Tóth Mária

KUTYÁK TELE

Folytatás előző számunkból.

Ezen az éjszakán Bözsike elvtársnő gondolatban újból megtért ahhoz a számára távolról sem lezárt témához: vajon kicsoda is lehet Liza apja? Abban a hónapban Nyikita Szergejevics Hruscsov elvtárs is, meg a francia kommunisták is lent voltak vadászaton a híres fácánosban. Az első titkár a díszvacsorán a fácán húsáról értekezett, hogy azt még a japánok is fogyasztják, pedig azok nem húsevők. Nagyon tisztelte ő az első titkár elvtársat, rém okos embernek taksálta. Azt hitte, mit hitte, biztosra vette, hogy a forradalom után végleg összeomlik. Dehogyis omlott össze, hamar túljutott a krízishelyzeten. Reggelente az ő ablaka alatt ment el a teniszpálya felé. Órák hosszat ott ugrabugrált kis, fehér nadrágjában. Egyszer, az üzlethelyiségben berendezett új székházban azt mondta neki, a teniszezéssel védi ki az infarktusát. Mozogni kell, minél több testmozgást végezni... Hruscsov elvtárs egyáltalán nem kávézott, a teáját is maga készítette el, be kellett neki vinni a „balsoj szamovárt”. Az egyik vendég, egy francia férfi még éjszaka is kávét kért. Szőke hajú, kék szemű elvtárs volt. Tálcán vitte be neki a kávét. Az idő őszbe járt, már fűtöttek az öreg terrakotta kályhákban s a rádióban zene szólt, emlékszik rá, valcert közvetítettek. A francia felkérte őt, és könnyedén vezette, keringett vele a nyikorgó padlózatú vendégszobában, aztán egyszer csak a hátáról a francia elvtárs keze olyan védő-kereső mozdulattal lecsúszott a vékony, szövetszoknya korcára s onnan lejjebb, beljebb. Valceroztak, még akkor is táncoltak, amikor a zene már átváltott szövegre, s a francia elvtárs hűvös keze az ő ülepét simogatta. Soha életében akkora izgalom nem kavarta fel a testét. Aztán a francia oda kalauzolta az ágyhoz, hasra fektette és hátulról hatolt bele. Bözsike elvtársnő ijedtében valósággal megdermedt. Ő, a kis, nyomorult mindenes teljesen kiszolgáltatott volt! Panaszkodni nem mehetett senkihez, így hát nyikkanni se mert. A kapitalista világból érkezett elvtársaktól különösen rettegett, mert ki tudja, hogy mit kívánnak majd tőle, s ő lehajtott fejjel kell engedelmeskedjék... S ahogyan ott feküdt nagy szerencsétlenül, elterülve (szerinte szégyenteljes és perverz testhelyzetben), a francia egyáltalán nem siette el az aktust, simogatni kezdte, dédelgetni a mellbimbóit, majd a keze becsúszott a hasa alá, szétnyitotta a szeméremajkakat, s a csiklójával játszott. Gunther Bözsike felnyögött, azt akarta kérni az ismeretlen férfitól: ne, ne, elvtárs... De közben egészen más hagyta el az ajkát: úgy, úgy, elvtárs. Szerencséjére a francia egyetlen szót sem értett kelet-európai nyelveken. Így hát, a hangsúlyból ítélve, azt hallotta ki, ami a pőre és tagadhatatlan igazság volt: Gunther Bözsike magánkívül vonaglik a szeme láttára. Ezen az éjszakán volt, életében először, teljes orgazmusa. Amikor hajnalban kikelt a francia elvtárs ágyából, annyira fájt a dereka, hogy szakadt le.

A nap felkelőben volt és Völgyi elvtársnő, a régi parasztház – amolyan kúria lehetett valamikor –, konyhájában már a reggelit készítgette a vendégeknek. Láttára felsóhajtott (talán némi irigységet is érezhetett): „Na, tégedet is alaposan kihasználnak ezek az elvtársak, szó se róla, kiszolgáltatják magukat. Eridj, szedd rendbe magadat. Még az este kivasaltam a blúzodat, és feltétlenül vegyél magadhoz táplálékot is. Enni kell ilyenkor.” Amíg a kis mellékhelyiségben mosakodott, biztos volt benne, hogy Völgyi elvtársnő pipabagót sem adhat érte, s hátha még tudná, hogy ő ezen az éjszakán fedezte fel, mit nyújthat egy okosan szeretkező férfi mellett saját magának ez az ő teste. Ettől kezdve valahányszor a pártszállóban ágyba vitte egy-egy elvtárs, a szemét jó szorosan lehunyta, és a franciát képzelte helyébe. Így vált belőle híres, kifinomult, tanítókész kurtizán a pártszálló portáján. A férfiak kedvelték, nem pletykáltak róla, csupán néha megjegyezték: „És van ott, a megyénél egy aranyos lány, remek kávékat főz...”

Az az okos, alkalmazkodó, találékony Liza, akit itt, holtában megismert, csakis a francia elvtárs lánya lehetett. S ő lejött ide, hogy a holtat visszakövetelje magának a vejétől. Liza szülésbe halt bele, tehát közvetlenül Majoros okozta a halálát. „Úgy kell szülni, ahogyan a dédanyánk is tette!” – hangoskodott Majoros. Istenem, mihez is kezdene ő azzal az ismeretlen asszonnyal, akivé Liza lett, egy nyomorult blokk-lakásban összezárva? Liza elsősorban önmagáé volt, a köldökzsinórral elszakadt tőle.

S a naptárban következett Mindszentek meg holtak napja. Bözsike elvtársnőnek nem volt halottja, eddig még soha senki nem halt meg a kezében. Őt egyáltalán nem foglalkoztatta az elmúlás gondolata, kétségbeesett önsajnálattal nem keresett helyet az elpihenéshez. Nem vásárolt kriptát, örökhelyet magának. Hála Istennek, eléggé érzéketlen volt ahhoz, hogy ne járja körbe naponta a halál-témát. Élt, vegetált, s tette mindezt különös cél, ám fóbia nélkül is.

Majoros néhány nappal az ünnep előtt krizantémcsokrot rendelt a városból, s utána elhatározta, hogy az anyósa tudtára hozza azt, ami hetek óta emésztette. Egye meg a fene, hiszen ez az ő anyósa semmi jelét nem adja, hogy végre kikívánkozik a lánya sírja mellé. Azt bezzeg elszajkózza, hogy mennyire imádta Lizát, milyen intimek voltak, meg ehhez hasonlókat, de tovább nem merészkedik.

Egyik este, vacsora után látszólagos békében üldögéltek, amikor Majoros megtörte ezt a nyugodalmat, s célja magához téríteni ezt az érzelemszegény perszónát. Mert lám, vannak ilyen anyák is.

„Aztán holnap délután kimegyünk szépen a temetőbe. Jó lesz úgy?”

Bözsike elvtársnő felszisszent.

„Mi az, maga már helyettem is dönt?”

Úgy nézegették egymást, mintha most találkoztak volna egy vidéki városka állomásán: semmit sem tudtak egymásról, és éppen ezért mindent feltételeztek egymásról.

„Úgy illik, hogy évente egyszer, legalább egyszer térdepeljünk le a sírhantjuk mellé. Vagy maga nem így gondolja?”

Az öregasszony heves tagadással rázta a fejét.

„Nem, nem megyek ki oda! Én a mai napig még nem fogadtam el, hogy ő nincs többé. Én ott rosszul fogok lenni, az is meglehet, hogy összeesek. Ez az, biztosan elájulok.”

Majoros ebben a pillanatban utálta az anyósát.

„Hallja, de sokra taksálja azt a tyúkszaros életét! Liza fiatalon halt meg, és nem cirkuszolt annyit, mint maga.”

„Liza észre sem vette, hogy meghal...” S majdnem elszólta magát, neki könnyű lehetett meghalni, küszködött azért a csöppnyi gyermekért, tehát magára nem is figyelhetett.

Majoros morgolódott, magában azt hajtogatta, a mai szent napig ilyen degenerált anyát egyet sem látott.

Mindszentekkor, az alkony leszállta után a hegyoldalban lévő temetőben vörös-arany fényár lobbant fel. A konyhaajtó – magától – kétszer is kinyílt, majd becsukódott, de Liza nem cirógatta meg az anyja arcát. Majoros kis, fonott kalácsokkal tért meg a temetőből, amit pománába osztogattak a román asszonyok. Igaz, az ortodoxoknak most nem volt ünnepük, de azért kimentek ők is a temetőbe. Mamucika elvtársnő, habár kívánta az édes kalácsot, nem kapott utána. Temetőt megjárt tészta volt, amolyan sárga gyertya- meg tömjénillatú. Az est úgy múlt el, hogy egyetlen szó sem törte meg a két ember közé leülepedett csendet. A kis kalácsok ott illatoztak az asztal közepén.

Bözsike elvtársnő néhány hét alatt lefogyott, s ezért elment a falusi borbélyhoz, hogy rendbe hozassa a fejét, levágassa a haját. Amikor hazaért, kora délután volt, a konyhaajtó tárva-nyitva. Halkan, szinte nesztelenül ment fel a lépcsőkön, és belesett a konyhába. Majoros ökölbe szorított kézzel futkosott az asztal körül, s egészen jól kivehetően azt hadarta:

„Nem akarok élni! Nem akarok élni!”

Bözsike elvtársnő olyan kétségbeesetten kiáltott rá erre az ő nyomorult vejére, mintha mindenáron vissza akarná téríteni valahonnan. Egy biztos volt számára, ezt most s főleg sürgősen meg kell tennie, most vagy soha.

„Mit csinál itt, álljon meg végre, Majoros! Hallja, álljon meg!”

A férfi végre megtorpant, és hunyorogva bámészkodott kifelé, a hang irányába.

„Liza, Lizácska, te vagy az?”

S mivel válasz nem érkezett se égből, se földről, lassú léptekkel Bözsike elvtársnő felé botorkált, két, erős karját kitárta s magához ölelte. Az arca könnyes volt, szakadt róla a veríték. Belülről görcsös zokogás rázta az egész testét. S akkor Bözsike elvtársnő elővette azt a hangját, ami tulajdonképpen sose volt az övé, hanem mindenkoron az elvtársaké, akik felemás, kényes helyzetekben, hogy elkerüljék a másik lélek közelségét, hogy kellő távolságban tartsák maguktól, kissé ironikusan, amolyan fensőséges, taszító modorban szólították meg...

„Mi történt, Majoros, mitől borult ki ennyire? Maga egy haszontalan fiú, elmentem hajat vágatni a faluba, s maga itt közben nagyjelenetet rendez? Na, üljön le szépen, a fenekére, úgy ni!”

A férfi gépiesen engedelmeskedett, s akkor valaminek vége szakadt, felfogta, hogy az anyósa eltaszította magától, leszállította a Földre. Jó darabig magába roskadtan ült, s az anyósa, szokásától eltérően, szöszmötölt a konyhában. Az óra – öreg Majorosné régi, vásári vekkere – megállás nélkül ketyegett, szabdalta az időt. A végén az öregasszony megérintette a veje vállát.

„Főzök magának egy jó, erős kávét, na, mit szól hozzá? Hallja, hogy mit kérdezek magától, iszik-e kávét, Majoros?”

Majoros azt szólta, hogy továbbra se nyikkant meg, ült és bámult maga elé. És Majoros most már magában ismételgette: nem akarok élni...

Bözsike elvtársnő, amíg a kávét főzte, nem nézett a vejére, de ettől függetlenül, minden idegszálával érezte, hogy rohamának távolról sincs vége. Úgy fest a helyzet, hogy megsajnáltam Majorost –, de ez az érzés távol van a megbocsájtástól. A Miatyánkban, igaz, szó szerint az áll, hogy meg kell bocsájtanunk az ellenünk vétőknek, de ezt a papok találhatták ki valamikor régen s főleg utólag, mert az Isten semmi szín alatt sem. Tőle ilyesmi nem eredhetett. Utóvégre ő maga, az Atyaisten kezdte el, hogy hadat üzent az elnézésnek. Ádámot és Évát meglehetősen kategorikusan ebrudalta ki a Paradicsomból... Cukrot szórt a kávéba s egy pirinyó sót. Megtanulta a pártnál a kávékészítés módját. Mosoly simul az arcára, szó se róla, hogy az Isten megbocsájtott volna az első emberpárnak, a fenekükön csúsztak ki a Paradicsomból, akkorát lódított rajtuk. Már amennyire ő tudja. Nos, akkor ő is ehhez fogja magát tartani, következetes lesz, akár maga az Isten, amilyenek az elvtársak is voltak, ha megorroltak valakire. Tehát nem írok semmit Majoros javára. Leszűrte a kávét, a csészét tálkára helyezte, úgy csúsztatta oda a vejének.

Majoros mintha mély álomból ébredt volna.

„Maga, Mamucika elvtársnő, nem iszik?”

„Délután sose kávézom, mert akkor lőttek az éjszakai alvásomnak, pedig az alvás nagy jótétemény, úgy tudja meg tőlem, Majoros. Aktivista koromban sokat éjszakáztam, olyan volt a munkám természete. A pártnál mindig készenlétben kellett lenni.” S amikor ezt így kiejtette, nem is hazudott nagyot. A lelke patyolatfehér maradt. Alkatánál fogva ő volt az az asszony, akinek esős napokon is mindig tiszta maradt a cipője.

A juhászgazdának fogalma sem volt róla, hogy az anyós miféle funkciót tölthetett be a pártnál. Neki, annak idején csak úgy ajánlották: van itt egy nő, aki valamikor a pártnál dolgozott, most a nyugdíjából éldegél, az egészen biztosan ki fog adni albérletbe egy szobát. Bözsike elvtársnő múltjáról se a lánya, se a veje nem tudott semmit. Hát igen, a múltjával néha ő maga sem elégedett, de ez nem vált ki belőle különösebb lelki traumát. „Eltoltam én is ezt az egyszem kis életemet, de vigasztaljon, mások még nálamnál is jobban kisiklottak” – sóhajtozott, de szerencséjére csak nagy ritkán. A forradalom után olyan hírek terjedtek el, hogy az első titkár elvtárs két napig vadászfegyverrel a kezében kószált az erdőben. Liza szerint a pánik hajtotta, hátha nyakon csípik a forradalmárok. A forradalmárok viszont beérték azzal, hogy kifosztották a villáját. Mármint azt, amit az első titkár elvtárs ott hagyott. Ami értékes volt, azt néhány nappal azelőtt, az éj leple alatt, katonai teherautón biztos helyre menekítették. Ugyancsak a hírek szerint, a veje talált rá, ült egy fatönkön és keservesen zokogott. Egy év sem telt bele, és a veje a főutcán ragyogó üzletet nyitott, az első titkár elvtárs annak rendje és módja szerint beiratkozott a szocialista pártba. Az igazság az volt, hogy lélekben sose lépett ki onnan. Bözsike elvtársnő készségesen feloldozta, ugyanis szerinte jó ember volt. Előfordult, hogy bizonyos esetekben az elvtársak értettek hozzá, kimutatni a foguk fehérjét, de gyakoribb eset volt, hogy a hálájukat mutatták fel, emberséges gesztusokat, s ilyenkor Gunther Bözsikének, az „alja-kádernek” nem kellett glédába állnia előttük.

A forradalom után hányszor csalogatta:

„Liza, kislányom, ugyan gyere már és iratkozzál be te is a szocialistákhoz!”

Liza semmi jelét sem adta, hogy sietne eleget tenni az anyja unszolásának. Ült, álmatag testtartásban és kézimunkázott. A forradalmárok semmi esetre sem üldögélnek így nagy tetteik végrehajtása előtt. Annyira már volt kommunista Bözsike elvtársnő, hogy ez világos legyen számára. Néha Liza, amúgy szelíden leintette az anyját.

„Ugyan már, Mamucika, ne röhögtesse ki magát, elegendő ott egy személy a mi családunkból. Én ugyebár nem szólok bele a magánéletébe, erre pedáns vagyok. De kretén semmi szín alatt nem vagyok, látom, amit látok.”

Akkor ő megadóan retirált. Szépen felöltözött és elsétált a székházba. Estidőn az üzlethelyiség dugig megtelt. Ingyen kávét szervíroztak. De voltak, akik nem a kávéért jöttek, hanem valamiért továbbra is hittek a szocialistákban. Bözsike elvtársnő, amikor Lizát igyekezett becsalogatni, arra gondolt, ebben az új, de amúgy nagyon és mindenben régi pártban járnak jobb emberek is, sőt már jövögetnek az elvtársak a fővárosból is, aztán hátha valamelyiknek megakad a szeme az ő lányán. S akkor Liza sietve befeküdt a Majoros ágyába, merthogy ő nonkonformista. Ezt a hülyeséget is a fejéhez vágta, s mindez az ő házában, az ő fedele alatt ment végbe. Igaz, neki is volt dolga néhány férfival, de akárkivel nem adta össze magát. Amiből kiderült, hogy egy nőnek tudnia kell, mikor vetkőzik le, és milyen ágyba bújik bele. Liza, miután lefeküdt Majorossal, szinte eszét vesztette. Telve volt fékezhetetlen szenvedéllyel. És asszonyosan, virágzóan szép lett. Sütött róla a boldogság. S mindez a paraszt Majoros ölébe hullott. Mert ha az ő sejtése helyes, és Liza a francia elvtárs leánya (a nevét nem jegyezte meg a férfinak), akkor az apja természetét örökölte. Bözsike elvtársnő életében az volt az egyetlen, ragyogó éjszaka. Bárhogy is teltek az évek, ő annak a tüzénél melegítette fel a fantáziáját. Jöttek terepre az elvtársak, és búsongva rázendítettek, hogy a házaséletben boldogtalanok, mivel a feleségüknek női baja van. Hallgatta őket és csak bólogatott, néha finomkodó alázattal zárta le a témát: „Értem én, kérem, hogy az elvtársnő beteg, jaj, de hát nem kell erről annyit beszélni, egyáltalán szóba sem kell hozni.” Ő bezzeg nem volt beteg, sose hűlt fel, sose kapott méhgyulladást, sose volt fehér folyása... Megőrizte a Jóisten mindettől. Hagyta, hogy megpihenjenek mellette az elvtársak. Fáradhatatlanul, minden hívásra készen üldögélt a pártszálló konyháját az ebédlővel összekötő kis benyílóban. Csak úgy üldögélt ott, tisztán, ropogósra vasalt blúzokban, nagyon engedelmesen, és közben átviharzott felette a történelem.

Majoros, fejével a karjára borulva, elaludt a konyhaasztal mellett. Halkan horkolt is. Bözsike elvtársnő közelebb lépett hozzá, figyelmesen nézegette, s akkor eszébe jutott: így csak a fiatal elvtársak horkoltak a pártszállóban. Szeretkezés után. Oldalukra dőlve, ajkuk körül mosollyal pihentek, és halkan, kedvesen horkoltak. Olyankor ő néha meg is szánta az ideológiai fronton harcolókat, és anyásan megsimogatta izzadt homlokukat.

Kint csak annyi történt, hogy bizonyossá vált a tél.

Bözsike elvtársnő az alkonyatba süppedő konyhába beeresztette Ivánt. A kutya súlyos, meleg testével rételepedett csizmába bújtatott lábára. Alvó gazdájára rá se hederített.

Majorosra ezekben a napokban rápirított Dana, a fiatal papné, aki Liza barátnője volt.

„Hallom, Józsi bácsi, beszélik a népek, hogy cudarul megdolgoztatja az anyósát.”

A fiatal papné, aki nagy műtéten esett át, s akit Liza ápolt életre, nem rajongott Majorosért. Amíg a gazda fenn volt a hegyekben, a két nő szinte naponta találkozott, ha viszont Majoros lent volt, Liza hetekig el-elmaradt a paplakból. Liza halála után a fiatal papné kerülte az özvegyet. Amikor meghallotta, hogy Liza anyja holtak napján nem volt hajlandó kimenni a temetőbe, megjegyezte az urának:

„Jól teszi, neki van igaza! Én se megyek ki soha a sírjához.”

A pap viszont volt annyira rafinált és okos, hogy ehhez nem fűzött hozzá semmiféle papos kommentárt. Dana a diadalát úgy hirdette meg, hogy módját lelte, és első találkozásukkor megszidta a juhászt, aki csöppet sem tiltakozott.

„Tényleg elbabrálgat a ház körül, de hol van az az agyondolgoztatástól! Naponta összeüti a kutyák levesét. Azt a munkát az én feledhetetlen édesanyám félkézzel végezte. És maga, Dana nagysád, mit képzel, nem csinálná ezt meg nekem szívesen bármelyik béresem felesége? Jobbat tenne az anyósomnak, ha naphosszat üldögélne az ágyon? Különben látogassa meg és mondja el mindezt neki, személyesen. Garantálom, hogy imádni fogja magát. Ha úgy vesszük, ide hallgasson, nem egy akárki az én anyósom, valamikor a pártnál dolgozott.”

A papné nevetett.

„El is fogok menni hozzá, nem egyébért, csak hogy magának legyen igaza, Józsi bácsi.”

Bözsike elvtársnő mélységesen megdöbbent a papné betoppanásán, nézte s nem hitt a szemének, nem hitt a fülének. Lizának a városban kevés barátnője volt, s ráadásul ilyen, aki holtában is ragaszkodó hűséggel szeresse, egyetlenegy sem. Ez több volt annál, amit valaha feltételezett az ő élő és halott lányáról. Majoroshoz mindebből annyi kavargott el, hogy a vasárnapi ebéd alkalmával, Bözsike elvtársnő felsóhajtott:

„Tündéri egy teremtés a fiatal papné, vegye tudomásul, Majoros, hogy nagyon jó benyomást tett rám. És micsoda fellépése van, arról nem is szólva, hogy mindenről lehet vele beszélgetni.”

Majoros lassan, élvezettel fogyasztotta a rostélyost, s ebbéli ténykedésében nem engedte zavartatni magát. Kurtán válaszolt.

„Hála a Jóistennek...”

És Bözsike elvtársnőnek úgy tűnt fel, hogy ma jó napja van, ma örvend az életnek, s ha ez valóban így igaz, hát odaszólt a vejének, mintha az legalábbis unszolta volna!

„Na, nem bánom, Majoros, ma töltsön nekem is egy ujjnyi bort a poharamba!”

„Van szerencsém” – válaszolta Majoros, amúgy jókedéllyel.

Az öregasszony ízlelgette a bort, fanyar, gyümölcs illatú hegyi bor volt. Amíg a pártnál dolgozott, Bözsike elvtársnő sose ivott, pedig finom, nehéz borok kerültek ott asztalra, nem holmi vinkók. Tudta, ha egyszer megkóstolja, Isten ments, rászokik, s odalett volna egyetlen értéke, amire az amerikánusok azt mondják: body image. Mert minden kétséget kizáróan volt nékie ilyesmije. Aki megismerte, az emlékezett rá, megjegyezte magának. Valami egyedi típust képviselt a pártszálló portáján. A rumos gríz periódusát végleg maga mögött hagyta, s a falusi, tiszta levegőn kezdett étvágya lenni, a bulbukát, a rostélyost, a csirkepaprikást falta, s úgy általában mindent, amit ez az ő veje az asztalra rámolt, elejibe. Majoros ezzel elégedett volt, ez szerinte azt jelentette még van benne élniakarás, vitalitás.

Egyszer Majoros megkérdezte az anyósától, minden él nélkül s főleg kellő tisztelettel, nehogy félreértés, sértődés származzék belőle. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Mamucika elvtársnő érzékeny és érzékenykedő.

„Szeret maga egyáltalán főzni?”

Ez a kérdés teljesen váratlanul érte az asszonyt, elvégre az új típusú nőről előadásokat tartó elvtársak hadat üzentek a fakanálnak, sőt, állandó nevetség tárgyává tették.

„Nem is nagyon tudok. Lizával összeütöttünk ezt, amazt, de komoly főzést mi otthon sose végeztünk. Nem pazaroltunk rá időt.”

Majoros rögtön felkapta a fejét.

„Miket beszél! De hiszen Liza szeretett főzni...”

Az öregasszony feje erőtlenül bicsaklott a jobb vállára, pont úgy, mintha aluszékonyság kínozná.

„Hiszem, ha akarom.” Ki nem állhatta, ha olyasmi derült ki Lizáról, amiről neki addig fogalma sem volt. Majoros nem engedett az igazából.

„Márpedig higgye el, ha egyszer én állítom.”

„Majoros, maga ugyebár ugrat engemet?”

Bözsike elvtársnő olyan nevetségesen makacs volt, mint egy öreg öszvér, aki néha arról álmodik, hogy lovas szobor is válhatna belőle.

Majoros kíméletlenül vágta oda.

„Utóvégre, miért nem látogatott el soha hozzánk? Ha lejön, akkor a két szemével győződhetett volna meg róla, hogy Liza kitűnően főzött.”

„Kíváncsi rá, tényleg érdekli, hogy miért nem szántam rá magamat soha egy látogatásra?” – mély lélegzetet vett: „Hogy magát ne lássam.”

Ettől a perctől kezdve három napon át egyetlen szót sem vetettek oda egymásnak.

Majoros magában forrt. Azt a kurva Istenit Mamucika elvtársnőnek, feszt kimutatja a foga fehérjét. Csak sejteném végre, hogy miért adta be a derekát, miért ült fel egymagában a vonatra? Ezeken a néma napokon a juhászgazda néha legszívesebben felrámolta volna az anyósát a kétkerekűre és meg se állt volna vele az állomásig. Menjen haza, Isten hírével! Ne boldogítsa őt itt tovább. Ki fogja bírni nélküle is. Aztán valahogy elcsitult minden, mert az öreg nőben volt kötelességtudat és még valami, egyfajta simulékonyság. Nem csapdosott, nem truccolt a vejével, csak lehajtott fejjel, nagyon szomorúan tett-vett. Reggel pontosan hétkor felkelt, és nekifogott a kutyák levesének. Ebben aztán lámpással sem lelhetett volna kivetnivalót Majoros, továbbá egész lényében volt valami tartózkodó halkság, ami nem irritálta Majorost, sőt, azon kapta magát, azt kívánja, bár szólalna meg végre az anyósa. Újra és újra Liza hangját akarta hallani.

Bözsike elvtársnő vasárnap elment a templomba. Románok, magyarok ültek, álltak. Ortodox templom lévén, csak a falak mellett volt széksor. Az emberek lezser meghittséggel jöttek, mentek, halkan beszélgettek is, a pap miseruháját érintgették, babrálták, volt, aki irkalapot és pénzt nyomott a celebráló markába. Bözsike elvtársnő Danáért, a fiatal papnéért tette meg az utat a templomig, ugyanis azt akarta viszontlátni. Sejtette, hogy ez a teremtés olyasmiket is tud Lizáról, amiről neki, a szülőanyjának fogalma sincs.

A fiatal, szakállas pap nem szószékről hirdette az igét, hanem a szentély előtt állva. Dana barátságos mosollyal intett Bözsike elvtársnőnek, hívta, üljön le melléje. Később bebotorkált Majoros is. Borotválatlan és szomorú arcára odafagyott valami naiv és tiszta várakozás. Ő az az ember maradt, aki életkorától teljesen függetlenül, csodát várt el minden templomozástól, olyasmit, hogy vasárnap tíz és tizenkettő között szembetalálkozzék magával a szakállas Atyaistennel. Legalábbis.

Bözsike elvtársnő ima helyett elmerült a veje arcának a nézegetésében, s valamiért az a nap jutott eszébe, amikor Majoros az elmúlt héten a konyhában rohangálva azt hajtogatta: nem akarok élni! S az ortodox pap pont arról prédikált, hogy pillanatnyilag bármilyen nyomorultul is élünk, Isten azért teremtett bennünket embernek a Földre, mert ez a mi küldetésünk. Ez a nyomorult élet. A gyülekezetnek nem sok fogalma lehetett a küldetés szó mélyebb értelméről, de ez aztán nem zavart senkit se. Jó és megnyugtató volt hallgatni a dörgedelmet. Bözsike elvtársnő szerint erre az elvtársak azt mondták volna: „jó és aktuális szöveg”, s ő ezt úgy is gondolta, mint egy, a potenciális áldozatok közül, aki sejti, hogy ez most és örökkön aktuális szöveg itt, faluhelyen. A férfiak lassan kiszállingóztak a templom elé, szavakkal, ellenvéleménnyel nem utasították el ezt a számukra „magas” filozófiát, csupán nem kértek belőle. A kocsma söntésében felhajtottak egy kupica pálinkát, s utána visszaballagtak. Lassanként tömjén, szilvapálinka szaga töltötte meg a kis, hegyi templomot, s ettől a belvilág még otthonosabbá vált. A meleg nőttön nőtt. Ehhez hasonló hangulata lehetett annak a bizonyos betlehemi istállónak – gondolta Bözsike elvtársnő. Mivel ő sose imádkozott, az isten házában is csak töprengett.

A két istentisztelet közötti félórában a sekrestyében a református lelkész és az ortodox pópa hitvitát folytatott. Egyszer csak a református lelkész Bözsike elvtársnőhöz fordult a teátrális kérdéssel:

„Úgy hallottam, hogy maga, asszonyom, képzett teremtés, elvégre olyan helyen dolgozott, ahol adtak a filozófiára, sőt majdnem mindenik aktivista ideológusnak képzelte magát, nos, én azt kérdezem magától: Szent Ágoston és Hegel között ugye kell lennie valamilyen járható útnak, középútnak az átlagember számára. Igazam van?”

Bözsike elvtársnő a papné mellett álldogált, és szelíd mosollyal bólogatott, amelyből egyetlen pillanatra sem világlott elő mélységes képzetlensége, csakis helyeslő egyetértése. Te jóég, ki lehetett az a bizonyos Szent Ágoston? De azért nem volt annyira minden józanság híján, hogy fel ne mérje ésszel, mire is buzdítják a népet ezek az egyházfik: hogy úgy kell leélni életed minden napját, mintha örökké élnél. Ez sem fordult meg a fejében eddig – s egyáltalán sok mindenre nem gondolt –, ott, a pártapparátusban betöltött szerény állásában. Estelente, ha netán korán került ágyba, lehunyta a szemét, és úgy lendült álomba, mint az egészséges ösztönű állatok. Amit Majorosnak, a juhásznak a portáján kezdett felfedezni, az maga a pórias életöröm volt. Nem egyébért, de lám, ilyesmi is létezik –, gondolta vasárnap, fél tizenkettőkor az Isten házában.

Itt, a hegyi faluban s ezen a vasárnapon ötlött fel benne első ízben: az elvtársak olyan mélyen belesulykolták az istentagadást, hogy neki még csak arról sincs fogalma, őt milyen templomban keresztelték meg. A szülei a második világháborúban egy bombázás alkalmával haltak meg, s ő árvaházba került. Az iskola elvégzése után két évig csipkét szőtt egy kiöregedett gyárban, onnan szervezték be a pártapparátusba. Kinézte magának a káderes. „Az elvtársnő tud hallgatni!” – ezt írta valaki a fejlapjának a hátára. Micsoda ritka erény a huszadik században. A kommunisták számára a lehető legnagyobb, hiszen ők a népet nyájnak fogták fel, s abban nem volt helye hangoskodásnak. Az árvaházban Gizike, a nevelő ököllel verte a fejüket, s azt süvöltötte a képükbe: kuss, pofa be, tanulj meg hallgatni! Azt a szerencsétlen kislányt, aki volt annyira bátor, hogy a barbárkodó Gizikét beárulta, azt egyszerűen véresre verte. A nevelőnő Gunther Bözsike verését hagyta abba a leghamarább, ő ugyanis mosolygott Gizikére. És már egyáltalán semmije sem fájt. A világ akkorára zsugorodott, mint a kislányököl. Valahányszor ütlegelték, lehunyta a szemét, ökölbe szorította a kezét, s magában úgy sóhajtott: üsse meg a guta Gizikét! A puszta lehetősége annak, hogy ez valamikor bekövetkezik, már boldoggá tette. S akkor egy szép napon ennek is vége szakadt.

Bözsike elvtársnő megszorította Dana karját, s a román pópa felesége biztatóan mosolygott rá, ezzel a teremtéssel ő kapcsolatot volt képes teremteni, s meg is vallotta neki.

„Nézze, őszinte leszek magához, szeretnék istenhívő lenni, csak az a problémám, hogy a fenébe jutok el odáig. Szó se róla, megpróbálnám még ezt is, de az a helyzet, hogy én még imádkozni sem tudok. De aztán egyáltalán nem tudok. A Miatyánkból megjegyeztem néhány mondatot... Gondolom, imádkozni másként kell...”

Dana közelebb hajolt az öreg nőhöz, és szinte vidám, szökkenő nyerítéssel felnevetett.

„Jaj, hát csak ennyi a bökkenő! Hát mondani kell az imát, úgy kell mondani, hogy hallja is az ember a saját hangját, és közben gondolni kell valamire, mondjuk, egy virágra, egy gyümölcsre, egy szép, őszi körtére, azt kivetíteni a lelki szemem elé, s közben maga, Bözsike elvtársnő, egyáltalán nem lehet biztos, hogy vajon a körtének nincse-e lelke. Jó, igaz? Elvégre a növények, a virágok is élnek, hiszen növekszenek, meghalnak és elporladnak.”

Bözsike elvtársnőt ez a közlés meglehetősen váratlanul érte, elnézegette az ő ismeretlen lánya kiismerhetetlen barátnéját, s életében először érzett valami végtelenül szép, kímélő rokonszenvet valaki iránt. S ez a furcsa érzés-konglomerátum adta az ajkára.

„Persze hogy meglehet, szóval előfordulhat, ahogy maga mondja, kedvesem, a virágnak, a körtének is van lelke” – a jelenlevőket félretolva útjából, kitrappolt a templomból, ahol már folyt a református istentisztelet, most csak annyi volt a különbség, hogy a magyarok énekeltek és a románok asszisztáltak. Ám egyik felekezet sem lepődött meg Bözsike elvtársnő fel-, illetve eltűnésén. Edzett, hegyi népek voltak.

És otthon úgy nézett egymásra Bözsike elvtársnő meg Majoros, mint a hívő katolikusok a mise végén, azok ugyanis, ha ismerik egymást, ha nem, azzal fordulnak egymás felé: és most bocsássál meg nekem, testvérem! Nem azt mondják: jó napot, jó étvágyat, hanem azt: bocsássál meg nekem, testvérem! Ugye megbocsájtasz? Ezen a napon, ebben az asszonyban csak annyi ment végbe, hogy felfogta: az öregedő ember részére kész áldás, ha valakinek az életviteléhez igazodhat. Ez egyfajta sodródás is, megpróbál tehát ő is beilleszkedni.

Amíg falatozták a konyhaasztal mellett ülve az omlós rostélyost (meg kell hagyni, Majoros ízletesen, remekül főz), az is eszébe jutott, hogy most, ennek az új szocialista pártnak az egyik összejövetelén valamelyik elvtárs csak úgy, a válla fölött odavetette neki: „Bözsike szíveskedjék gyorsan nyolc kávét főzni ahogyan maga szokta!” És löttyedt képe szabálytalan mosolyra rándult. Érdekes, sok aktivistának volt ilyen modora és arcberendezése: sose néztek direkt valakire, csak úgy néztek. Általában.

Lám csak, őt senki sem invitálta az asztalhoz, a gyűlésező elvtársak mellé, kiszorult az új székház huzatos gangjára, ahol még villanyrezsót sem kapcsolhatott be, egy nyomorult petróleumlámpán főzte a kávékat Ha netán valaki a hajnali vonattal érkezett, ő várta az állomáson, ő fagyoskodott, ő izgult, miként jutnak be a központba. Ha a nagyszálló zsúfolásig megtelt üzletemberekkel, seftelő cigányokkal, a vendéget haza is vihette magához. Elvégre az elvtársak tudták, hogy egy szobája ott áll üresen. Aztán az is előfordult, hogy estelente hozzá ültek be az elvtársak. Az első titkár tréfálkozott: „Bözsike elvtársnő, ez a mi konspiratív lakásunk.” Kirúghatta volna őket? Hiszen ez az ember utalta ki neki, annak idején a háromszobás lakást. Lehajtott fejjel hallgatott. Az elvtársak ettek, ittak, eszegették Majoros finom juhtúróját, itták az ő kávéját, néha leküldték bőrvirsliért. Kiszóltak neki a konyhába: „Bözsike, tíz kávé legyen, ahogy maga szokta!” És ő szokta. Hogy a ménkőbe képesek annyi kávét dőteni magukba? Veisz Margó egyik reggel borítékot hozott neki.

„Ne, csak ne faksznizzon! Vegye el nyugodt lélekkel, maga sokat dolgozott az utóbbi időben, arról nem is szólva, hogy néha még szállást is adott. Szóval megilleti ez magát, és különben is, már megint van pénzünk, előretört szépen a baloldal. Nálunk is, ám egész Európában is.”

Veisz Margó Bözsike elvtársnő zsebébe csúsztatta a tappintásra elég vastag borítékot, s ő nem állta meg, hogy fegyelmezett hangon oda ne szúrjon:

„Igen, de én nem fizetségért szolgálom magukat, Veisz elvtársnő, én a forradalom első napjaiban kijelentettem, tanúk előtt vállalom, hogy továbbra is elvtársnak szólítsanak. Világos ez magának, elvtársnő?” És fixírozta, de egészen közelről Veisz Margó púdertől rücskös, öreg képét.

Kevéske ideig Veisz Margó is bámult rá erős lencséjű szemüvege mögül, s aztán kapott egy olyan sugallatot, hogy neki most nyomban és nagy erővel békítenie kell ezt a vele szemben ágáló asszonyt.

„Jaj, hát nyugodjon meg, Bözsike elvtársnő, tudjuk mi jól, hogy mivel tartozunk magának, de nem szeretünk sokat papolni. Becsüljük magát, hozzánk tartozik, a mi nagy közösségünkhöz, olyan, mint egy családtag. Igazam van? És most, ebben a marhanagy inflációban egy kis nyugdíjpótló mindenkinél elkel.”

Világos volt minden, hozzájuk tartozott, de nem volt velük egyenrangú. Egye meg a fene a szokásaikat, jól kihasználták, de nem ültették az asztal mellé, ő továbbra is odaszorult a petrólámpa mellé, ott görnyedezhetett kávét főzve nekik. Nem rúgták ki, de nem is ölelték magukhoz.

Bözsike elvtársnő, Majoros vasárnapi ebédjét eszegetve, meglehetősen nagy étvággyal és nagy lendülettel – rádöbbent, mit, hogy rádöbbent, kristálytisztán látta, hogy hiszen őt az elvtársak aprópénzzel kifizetik. S a forradalom után ennek nem lett volna szabad előfordulnia. Ez egyáltalán nem volt rendes dolog tőlük. S neki idáig kellett elvergődnie, hogy ezt így, ilyen pőrén tisztázza magában. Mert neki halvány fogalma sem volt róla, mitől magasztosult Szent Ágoston szentté, és mit akart az a bizonyos Hegel nevű pasas, de arra igenis felborzolódott, hogy őt az elvtársak aprópénzzel fizették ki, akár egy jobb bejárónőt. És égig is magasztalták azokat a kvalitásokat, amelyek megrekednek egy bejárónő szintjén. Sose imádta nagyon ezt a Veisz Margót, most viszont végérvényesen megutálta. Valami furcsa, számára eddig ismeretlen fizikai iszonyatot érzett. S ez oda fajult, hogy valahányszor Veisz Margó szembejött vele az utcán, netán a piacon, fizikai rosszullét kínozta. Liza halála után egy alkalommal az elvtársak Veisz Margót küldték el hozzá a pakkal, ő kikémlelt, és amikor felismerte, lábujjhegyen visszaosont a szobába. Nem nyitott neki ajtót. Éhes volt, falatka kenyere nem volt otthon, de akkor se tárta ki előtte az ajtót. Azon a napon csak annyi volt lényeges számára: nekem ennek a nőnek a kezéből nem kell semmi.

Hirtelen úgy érezte, őszinteséggel tartozik Majorosnak.

„Ide hallgasson, Majoros, van magának fogalma, kicsoda voltam én a pártapparátusban?”

A férfi felállt és beengedte Ivánt, a juhászkutyát, ezzel is hangsúlyozva juhász voltát, aztán csak állt az asztal mellett, s a fejét vakargatta.

„Mamucika elvtársnő, most mire fel gyötri magát? Hagyja a francba meghalni végre a múltját, egészen egyszerűen temesse el...” Nem sok hiányzott, hogy azt mondja: Liza, az én drága egyetlenem is így tette. Persze, ha az ember fiatal, könnyebb elkotornia a múltját, egy öreg esetében tömegnyi múltról lehet szó. Bort töltögetett a poharakba, s ekkor rezzent össze az anyósa váratlan felkiáltására.

„Majoros, hiszen maga nem is olyan primitív!”

A férfi, meglepetéséből fölocsudva, csúnyán horkantva felnevetett.

„Na ugyebár, hogy nem vagyok olyan primitív... elvégre érettségiztem, valamikor ez rang volt, amíg a kommunisták le nem járatták.” Leült, felemelte a poharát. „Egészségére!” Egy hajtásra fenékig ürítette.

Az öregasszony csak mímelte, hogy kortyol a pohárból. Ez az érettségi dolga újból ingoványos talaj volt Bözsike elvtársnő múltjában, ő ugyanis kétéves esti tanfolyam elvégzése után tette le az érettségit. Beíratták őt is az elvtársak az iskolába, s aki egyszer bekerült oda, az diplomával jött ki. Ő hazavitte a diplomát és zavartan, holmi mélységes szégyenkezéssel menten eldugta a sifonba. Az elvtársak viszont ugyanezt a diplomát nem rejtették el, hanem felpattantak az első vonatra, és meg sem álltak a híres, öreg egyetemekig. A munkásszármazás menlevélszerű jótétemény volt, a kommunisták szerint ugyanis a munkásosztály kellett megszállja a vezető beosztásokat, sőt, az egyetemi katedrákat is. Volt neki alkalma meglesni és kihallgatni az elvtársakat, amikor leitták magukat, és kínjukban ököllel verték a mellüket: semmit sem tudok, semmit se érek... Egy nagy nulla vagyok. Valahányszor beállt ez a krízishelyzet, színre lépett ő a méregerős kávéval, a biztató, anyáskodó szavakkal: „De hát elvtárs, maga egy értékes ember, nem tudós, de a világ nem lehet telides-teli tudósokkal...” Később már kerültek a pártapparátusba okos, képzett emberek is, akik ellen viszont az idősebbek irtóhadjáratot folytattak. S mind az öregek, mind a fiatalok az ő keblén sírták el magukat. A pillanatnyi megnyugvás és feloldódás aztán a szexuális aktusban csitult el. Hálásak voltak egy kedves asszonynak, aki a kezük ügyében volt, és tudott hallgatni, meghallgatni és szeretkezni. Mindig habfehér, illatos blúzra és citromszínű vagy halványlila alsóneműre fektethették le zaklatott, fájó fejüket. Az már mellékes volt, hogy rengeteg zagyva gondolat, gyűlölködés és indulat szorult ezekbe a fejekbe. Ezt viszont senki se ismerte volna el nyilvánosan, sőt, mindent elkövettek a fölény látszatának a megőrzéséért.

Mosogattak. Bözsike elvtársnőnek megint kegyetlenül fájt a lába, tehát ülve törölgette az edényeket. Még korai volt a délután, de az udvaron strázsáló fenyők már sötétzöld árnyakat vetítettek a konyhába.

„Majoros, az a Liza, akit maga ott, a nyílt sírnál elsiratott, azt az asszonyt én szültem erre a világra, megszültem, de nem ismertem. Az a helyzet, hogy miután férjhez ment, ő nagyon megváltozott. Nem gondolja, hogy igazam van?”

A férfi álldogált a tűzhely előtt, és csendes hálával mosolygott az anyósára.

„Minden egyes nap, amit mellette éltem meg, az közelebb hozott hozzá, még valami kiderült róla, amitől egészen egyszerűen leesett az állam. Hogy az Istenbe férhetett bele egy emberbe annyi szépség és annyi jóság? És akkor egyetlen nap leforgása alatt elvesztettem. Néha úgy érzem, közel vagyok ahhoz, hogy feladjam a harcot. Nélküle mi értelme van az életemnek?” És rakosgatta az edényeket az akasztóra, a polcra.

Bözsike elvtársnő nagy lendülettel tiltakozott.

„Ne, ne, maga még fiatal!” – s döbbenten latolgatta, hogy mire biztatja a vejét, magára az életre. Aztán megviláglott előtte, hogy jól mondta, mert pillanatig se kívánta Majoros halálát, ő pusztán büntetni akarta.

„Mit számít az, hogy még jó erőben vagyok? Ha csak őrá gondolok, jön, hogy ordítsak.”

„Majoros, maga férfiember, szerintem maga nem adhatja fel. Én, az öregasszony kell hogy mindezt megmagyarázzam magának? Egy gyenge ember összeomlik, de maga, már megbocsásson, bivalyerős... Igen, igen, erős és ráadásul feje is van.”

„Ó, hagyja már a francba, Mamucika elvtársnő!” – s ezzel újból bort töltögetett a poharakba, mézszínű, sűrű italt. Amikor Majoros felemelte a poharát, hogy koccintson az anyósával, felmordult Iván, a kutya, óriási testével vonagló, erőteljes mozdulatot tett.

Majoros szinte megmerevedett, úgy maradt kezében a pohárral, s kevéske töprengő hallgatás után azt mondta:

„Hát ezt meg mi lelte megint? Meg van veszve...?”

A kutya sárgás szemével mereven Majoros szemébe nézett. Bözsike elvtársnő élvezettel, kis kortyokban itta a borát, és az égvilágon semmit sem vett észre. Va ez így néha az idős s már pákosztos emberekkel. Ha esznek, ha isznak, egyébre képtelenek odafigyelni. Majoros egyetlen lendülettel felhajtotta a borát, s a poharát lecsapta az asztalra, torkaszakadtából ordítozni kezdett.

„Iván, kuss, Iván, mars ki innen, hallottad?! Te nyomorult, hát ki a gazda itt?” Feltépte a konyhaajtót, és kegyetlen erővel belerúgott az állatba egyszer, többször. „Kiii... ki veled, mars ki innen, Iván! Az ólban a te helyed!”

Az állat feküdt, minden ellenkezés és védekezés nélkül, s az égvilágon semmi jelét nem adta annak, hogy a vezényszavakat felfogta volna.

Bözsike elvtársnő ijedtében két kezével a fejéhez kapott.

„Majoros, maga egészen megőrült?! Hát most ugyan mi lelte magát? Utóvégre mit vétett ez az állat magának? Ne bántsa Ivánt, Majoros, ezen a napon ne bántsa, én kérem erre...”

Majoros régen tartott kutyákat s felfogta, hogy neki a mai napon ezt az állatot igenis le kell győznie. Lerántotta hát a szegről a korbácsot, s ráhúzott vele a kutya hátára. És újból valami hihetetlen dolog történt, a kutya nem ugatott, nem vicsorgott, hanem lehajtott fejjel, csendesen kilompolt. Mintha valami szürke, nyúlós gyűlöletet vonszolt volna maga után. Vissza se nézett. De a gyűlöletet magába zárta, egészen kutyalénye mélyére.

Majoros bevágta az ajtót, és leroskadt az első, kezeügyébe eső székre. Néhány perc elteltével már lehiggadt annyira, hogy képes legyen magyarázkodásra.

„Maga ugye nem vett észre semmit? Majd én megmondom, kérem, hogy mi történt, amikor koccintani akartam magával, ez a nyomorult a poharat tartó kezem után kapott. Itt én vagyok a gazda, szeretem az állatokat, de amelyik nem paríroz nekem, annak szíjat vágok a hátából. Ebbe maga soha ne kotyogjon bele, megértette?”

És Bözsike elvtársnő hirtelen kicsikévé gömbölyödött az ágyon, arcáról lesimultak a ráncok, nő lett, kortalan asszony, aki valami ösztönös női bájt és békét sugárzott a környező világra.

„De hiszen maga mondta nekem, hogy ez volt Liza kedvenc kutyája, hogy rajtam is Liza szagát érzi, azért kullog mindig a nyomomba...”

„Ne haragudjon, Mamucika elvtársnő, de maga ehhez nem konyít, és különben is, ebbe nem tűrök semmiféle beleszólást. Ha én ráparancsolok, a kutyának pisszennie sem szabad. Értve vagyok?”

Bözsike elvtársnő ebben a nyomott hangulatban azért engedélyezett magának egy könnyen felszálló nevetést.

„Hallja, maga aztán jókat mond. Azt hiszi, nekem néha nincs frászom ezektől a nagy dögöktől? Ott ülnek az üst körül, s ahogyan fő a levesük, mind közelebb húzódnak hozzám. Az éhségtől vagy mitől lógatják a nyelvüket. S akkor, ha több kettőnél, Iván nyomban rendet teremt köztük, ha látná, hogyan nyomkodja odébb őket...”

Majoros ebben az órában elégedetlen volt a kutyával, önmagával, az anyósával s főleg az anyósa beszédmodorával.

„Egy juhászkutya sose nyomkod, az legfennebb terel. Egy szónak is száz a vége, itt én parancsolok, ez itt az én birodalmam.”

Valami megkeseredett kettejük között. Ültek sokáig csendben, de nem kezdeményeztek beszélgetést. Bözsike elvtársnő kinézett az ablakon, száraz, hideg időt hozó szél söpört végig az udvaron. Az asszonyban lassan elcsitult minden, jó volt kinézni, jó volt tudnia, hogy ő melegben, biztonságban van, hozzá a természet kegyetlenkedése nem juthat el. Számára egy volt a fontos, hogy fellazult testtel eleresztheti magát a tűzhely melegénél.

És a havak lehulltával újból megjött Liza.

Juliska, a béres felesége szerint el se ment innen, ám ők, a holtak, nem mindig lelik módját annak, hogy ezt a még testben lévő emberek tudomására hozzák. A falu telides-teli volt legendákkal, babonákkal, mélységes hittel és megbocsájthatatlan tévhitekkel. Juliska jelentette meg Bözsike elvtársnőnek, hogy bizony alkonyatkor Liza néni szépen, elegánsan kisétál a temetőkapun. Ragyogó, fényes ruhát visel, haján csipkefátyol, pontosan az a csipke, amivel eltemették. A temetőőr édesanyja esküvel állítja, hogy a két szemével látja. Káprázatról szó sem lehet. Vénasszonyoknál ugyanis néha előfordul ilyesmi. Liza úgy surran el mellette, mintha észre sem venné. Nekik nincs közlendőjük, se elszámolandójuk egymással. A temetőőr anyja úgy érvel, hogy amíg kifelé megyeget Liza a temetőből, s a falu irányába tart, addig biztosan nem az ő házába tér be. Nem kell nagy környezet- és földrajzi ismeret hozzá, hogy az ember ezt emigyen tisztázza magában. A temető Keletnek fekszik, a falu pedig Észak irányában terül el, a völgyben. Juliska naponta tesz ki a házuk tornácára egy köcsögben vizet s melléje darabka kenyeret. Sose lehet tudni, hátha Liza néni pont előttük telepszik le megpihenni, s tudott dolog, hogy ők néha tikkasztó szomjat éreznek, ételkívánásról nem is szólva, hát miért veszítsen időt azzal, hogy beleng hozzájuk, fogyassza el azt, amit kíván ott, a tornácon.

Dana azzal lepte meg Bözsike elvtársnőt, hogy mostanában mind gyakrabban Liza illatát érzi. Ültek a paplakban, kis csészékből méregerős török kávét ittak, túlédesített aprósüteményt ropogtattak, s nagyon bizalmasra váltották a szót.

„Tetszik tudni, délutánonként Liza mindig lemosakodott valami finom, szagos szappannal. Ha kérdeztem, hogy miféle szappant használ, csak legyintett, hogy úton-útfélen finom piperét árulnak a városban. Ugyan, nézze már meg a szekrényében, hátha rábukkan arra a szappanra, átvenném magától, mert nagyon kívánom, s talán ezért van, hogy az utóbbi napokban, délutánonként az ő illatát vélem beszippantani. Képzelje csak, olyankor szólok is hozzá, kérem, pihenjen meg, üljön mellém... Bözsike elvtársnő, én olyan kék szemet, amilyen az övé volt, sose láttam. Ibolyaszínű, mélykékség, ami kissé már lilásba csapott át. Lizának gyönyörű szeme volt...”

Bözsike elvtársnőben régi emlék moccant, táncolnak a vendégház öreg épületében a francia vendéggel, a férfi szálfaegyenesen vezette, szinte siklott vele azon a nyomorult, nyikorgó padlózaton, s az idegenből jött francia elvtárs mosolygott rá, a szemével hozta tudtára: kívánlak, akarlak. Ő meg felsóhajtott magában: érdekes, ilyen színű szemet még soha életemben nem láttam. Annak az egy férfinak hatalma volt felette, ahogyan félretolta a szoknyakorcot, s ahogyan a keze simoégető gyöngyszemek. Lehunyja szemét... Mesél, mesélget neki ez a Dana, ez a jó, becsületes lány, hűséges szív. Ő néha bólogat is, de nem figyel rá, mert elegendő számára, hogy a hangja megnyugtatja... Hogy a jóégben tűnhetett neki azon az egyetlen éjszakán minden olyan szépnek s főleg természetesek, amikor annyi ismeretlen zuhant rá, ami vért kergetett az arcába, s szégyenében kigyulladt az egész arca. Nagyon szépen alakult minden azon az egyetlen éjszakán – gondolja évtizedek távlatából az öreg Bözsike elvtársnő, s fölötte ott ragyog a francia elvtársnak a szeme.

S amíg végezte a napi teendőit, főzte a kutyák eledelét, egy kérdéshez tért meg újra és újra: vajon Liza – az utóbbi időben – neki miért nem ad le semmiféle jelzést? „Miért, miért, kislányom?” – suttogta maga elé az üst előtt álldogálva fájó, cserepes ajkával. „Téged megvédeni jöttem el egészen idáig, az urad házába, vissza akartalak követelni tőle... Akkor, amikor megváltottam a vonatjegyet, sok mindent még nem értettem, elsősorban saját életem volt talány számomra. Szóval egyáltalán nem voltam tisztában önmagammal. S lám, alig múlt el néhány hét, s ráébredtem, hogy inkább tartozol, te kislányom, itt mindenkihez, mint énhozzám. Ne vessél meg ezért engemet, Lizám!” Beszélt a lányához, rimánkodott hozzá, hogy fogadja vissza szeretetébe. Választ azonban jó darabig nem kapott.

Bezzeg Majoros üdvözült képpel ült ebédkor az asztalnál, ragyogott a szeme. Bözsike elvtársnő látta mindezt, de nem volt annyira primitív, hogy szóvá is tegye. Egyik este Majoros nekifogott a szvetterét javítani, volt neki egy elnyűtt, feketepiros kockás szvettere, amit különösen szívesen hordott. Ezt viszont már nem nézhette szó nélkül a Bözsike elvtársnőben lakó asszony. Kissé nevetséges meg szánandó is volt Majoros, amint igyekezettel döfködött a tűvel.

„Na, adja csak ide nekem azt a varrótűt, nem férfikézbe való az, Majoros!”

A férfi mindjárt Liza varrókosarát is az öregasszony elé tolta.

„Nem mertem ilyesmivel terhelni. Megfoltozok én mindent, csak annyi, hogy nem lesz hibátlan munka.”

Hallgatták a rádiót. Majoros néha belelapozott a Bibliába, olvasgatott belőle, s utána maga elé meredt. Ez most meditál, vagy mi a csudát csinál – gondolta Bözsike. És egyáltalán, mi fontos üzenetet olvashat ki a Bibliából? Majoros mindenesetre úgy pergeti a lapokat, mintha kívülről és betéve tudná a szöveget. Meglehet, hogy Majoros már közel érzi magát Istenhez.

Egyik este azt mondta a vejének:

„Ugyan, Majoros, olvasson fel nekem is valami rövid szöveget a Bibliából. Azt, amit maga fontosnak tart, amit a legjobban szeret...”

A férfi hallotta a felszólítást, de nem sietett eleget tenni neki. Mintha védelmezné ettől az istentagadó nőtől az ő szentséges könyvét.

„Nem lehet abból, kérem, csak úgy felolvasgatni, én inkább idézném az egyik mondatát: zörgessetek és megnyittatik nektek.”

Bözsike elvtársnő újból ingerültté vált, menten szőrölni kezdte a választ, mert magában attól tartott, hogy Majoros most kiröhögi őt.

„Maga talán zörget? Olyan gyakran megteszi, hogy kopogtasson?”

Majoros gondolkodás nélkül vágta rá:

„Csak minden áldott nap. És választ is kapok. Isten megleli a módját, hogy eljuttassa hozzám az üzenetét, s ezzel magyarázható, hogy én eddig még nem kötöttem fel magamat.”

Bözsike elvtársnő kissé megenyhült, üsse meg a guta ezt a Majorost, de ez tényleg szívéből beszél, őszinte hozzám.

„Szó se róla, szép dolog ez, s maga ráadásul hittel is mondja.”

„Anyám nevelte belém a hitet, ezt hagyta rám.”

Erre már újból nem volt mit válaszolnia Bözsike elvtársnőnek, elvégre nem hozakodhatott elő vénasszony módjára, hogy lám, neki anyja sem volt, szóval vele az a helyzet, hogy kiskorában elvesztette, nem is emlékszik rá, se az arcára, se a keze érintésére. Az anyja alakja a semmibe hullt.

S ha már ilyen istenes légkörben diskuráltak, Bözsike elvtársnő gondolt egy nagyot, és beeresztette Ivánt, a kutyát. Majorosnak erre nem volt egyetlen szó ellenvetése sem. A kutyának is van lelke, azt is részesítenünk kell szeretetünkből. Ha már az anyósa ennyire hozzánőtt a büdös kutyájához, hát legyen, jöjjön be.

A kutya az öregasszony lába elé feküdt le. Ez most az egyszer fel sem tűnt a juhászgazdának, mert az ő szívéből úgy általában hiányzott mindenfajta gyűlölet, féltékenység. Már teljesen elfeledte azt is, hogy a napokban, nem is olyan régen a kutya a keze után kapott, nem tulajdonított különösebb fontosságot annak a pillanatnak. Akkor kiordítozta magát, korbácsolt, s utána a haragja elpárolgott. Különben is az állatok az ő számára kizárólag állatok maradtak. Ivánért annak idején egy húsvéti bárányt adott. A kiskutya ganaj szagú volt, sovány, utolsó maradék az alomból, a gazdája az istállóban tartotta. Liza fateknőben megfürösztötte, törülközőbe göngyölte. A kis élőlény először Liza szeretetében merítkezett meg. Liza akkor gyereket kívánt magának, s ezért minden apróka élőlényt nagy gonddal ajnározott. Bözsike elvtársnő viszonylagos lelkinyugalmát, amiről neki fogalma sem volt, hogy mennyire viszonylagos, törékeny – egy furcsa és hihetetlen bejelentéssel borzolta fel. Egy délelőtt Dana hozta el a Majoros-portára a hírt.

„Csókolom, Bözsike elvtársnő, jaj, muszáj volt idáig szaladnom, jaj, mert olyant mondok magának, hogy leesik tőle az álla!” A papné fiatal volt és értett hozzá, hogy a hétköznapjait itt, a hegyi faluban izgalmassá, változatossá tegye. Ehhez is lelkialkat kell. Már akinek van ilyesmije, annak van, akinek nincs, az ne is keresse. A misztikus lélek a kiváltságosak privilégiuma.

Az öregasszony az udvaron éppen baltával vagdosta fel a terméstököket, a rézüstben már forrt a víz a dagadóval. Dana átölelte az öregasszonyt – a leheletének borókafenyőillata volt –, s azt súgta a fülébe:

„Liza harmadik napja jelentkezik a vetőkártyában...”

A fiatal meg az öreg nő is bekecset viselt, fejükön kötött gyapjúsapkát. Miután Bözsike elvtársnő meglehetősen lefogyott, koránál jóval fiatalabbnak látszott. Dana mellett állva egyáltalán nem tűnt öregnek, elnyűttnek, megtörtnek. Őt már semmi sem lepte meg ebben a faluban, ebben az életszeletben, a legkevésbé az, hogy a román papné a parókián, estelente kártyát vet magának. Kissé furcsállva, nosztalgiával gondolja, hogy lám, őt soha nem érdekelte a jövendőmondás... Ott, a pártszállóban senkinek se volt jövője, múltja is alig. Bözsike elvtársnő igyekezett a saját jelenét elviselhetővé tenni, mert azt sejtette, ha ebből az állásból kiebrudalják, kétkezi munkára fanyalodik. Az elvtársak minden különösebb probléma nélkül utasították a temelésbe a rakoncátlankodókat. Nem egyébért, csupán azzal a gondolattal, hogy tanítsa őket móresre a dicsőséges munkásosztály. Ettől rettegett ő a legjobban, ugyanis elszokott már a fizikai munkától. Puhány, kissé élveteg asszony lett belőle. Negyvenen túl rászokott az édességekre, a nyalánkságokra. A megyei pártbizottságnak külön étkezdéje és cukrászata is volt.

Dana, a papné volt annyi természetes intelligenciával megáldott, hogy a kissé elnyúlt hallgatás szünetében felfogja: na, az öreg nőnél alighanem beállt a rövidzárlat. Mintha ébreszteni akarná, rápaskolt a karjára.

„Jesszusom, lefogadom, hogy maga soha ebben az életben nem járt kártyavetőnél! Vallja be, hogy így igaz!” És szelesen, nagy lendülettel átölelte egy pillanatra Liza édesanyját.

Bözsike elvtársnő elővette a lehető legdisztingváltabb mosolyát, amit évtizedek alatt gyakran látott felderülni a pártszállót belakó elvtársak arcán és el is leste tőlük. A szerelmes éjszakák után, amikor kikelt az ágyukból, nem volt azoknak a mosolyuk se közeli, se távoli, inkább beleegyező elbocsájtás. Reggelente az elvtársak közlékenysége megcsappant.

„Kislányom, maga egyáltalán hisz ebben az egészben...?”

Dana úgy kacagott, ahogyan csak fiatal korában nevet az ember, mintha jólesne neki, hogy minden nevetőizma megrándul.

„Na hallja, persze, hogy hiszek, nagyon izgalmas dolog ez, feltéve, ha az ember ért hozzá kiolvasni a kártyák üzenetét. De azért nálam még olyasmi soha nem fordult elő, hogy egy halott jelentkezzék...”

Bözsike elvtársnőnek már ráállt a keze a tök darabolására, közben ügyelnie kellett a tűzre is, mert ezen a napon fagyos szél fújt, s minduntalan bele-belekapott a lángokba, hogy kioltsa.

„Na, mondja, mondja csak tovább! Azért, mert végzem a munkámat, figyelek én magára.”

És Dana belefogott a mágia magyarázásába.

„Szóval ő, Liza néni szőke volt, tehát őt zöldnek tettem meg. Miután meghalt, a zöld királynő soha többé nem jelentkezett, nem mutatkozott a kártyákban úgy, mint személy, aki bejáratos a házunkba. S ez nekem így normálisnak tűnt, igen ám, de most jelentkezik. Élő, szőke nő nem teszi be lábát a mi udvarunkba, hát akkor csakis hozzá vezet vissza minden szál.”

Bözsike elvtársnő fát rakott a tűzre, s utána leült egy tuskóra. Néha nagyon kifut az erő az amúgy is fájós, gyenge lábából, s akkor menten üldögélnie kell egy keveset, amíg újból feltöltődik energiával.

„És akkor most mi lészen?” – kockáztatta meg a kérdést, miközben biztos volt benne, hogy a fiatalasszony azt fogja válaszolni: semmi. Ám ehelyett Danából ömlött a lehetőségek sokfélesége.

„Ha már ilyen szép kapcsolatban vagyok vele, hát kérdezgetek tőle ezt, amazt, érdeklődöm az életem folyásáról, a lehetőségekről. Aztán csak annyi marad hátra, hogy a kártyákból kiolvassam, mit művel a szőke nő, mit szuggerál nekem, s minden világos lesz számomra. Mintha vele beszélgetnék, mintha az ő tanácsait hallgatnám meg... Hát nem drága teremtés Liza? Üzenget nekünk továbbra is... Velünk van.”

Bözsike elvtársnőben felderengett a kártyavetés kihasználása, ha már itt van kéznél a papné, s az ő felfogásában és víziójában pofonegyszerű az egész, sőt, korlátlan lehetőség a kommunikációra.

„És nekem nem üzent a kártyából semmit a lányom?”

A beszélgetés hosszúra nyúlt, az éhes kutyák nyugtalankodtak. Ivánnak csak nehezen sikerült hátrébb terelnie mindahányat. A kutyák időérzéke roppant pontos, azt nem lehet becsapni semmivel. Az öregasszony búcsúzáskor megkérdezte a papnétól, hogy fellépne közvetítőként közte meg a lánya között. Segítene-e rajta, az öregasszonyon?

Dana Bözsike elvtársnő kezére simogatott, végre fontos személynek érezte magát. Valamit tudott, amihez a másik nő nem konyított.

„Jöjjön csak el hozzánk, akkor, amikor akar, szívesen szétteregetem én magának azt a kártyát, mert a teregetés a legfontosabb. Abból tudhatjuk meg a legtöbbet.” S hazavitte magával a nagy reményeket. Az öregasszony ott maradt a füstölő katlan mellett, a nyelvüket lógató kutyák mellett.

Másnap délután fél négykor, amikor viszonylagos nyugalom honolt a faluban, se szél nem fújt, se nap nem sütött, amolyan szomorkás idő járta, s a paplakban parázs hamvadt el a kályhában, az ortodox pópa a kiadós ebéd után horkolt a hálóban – Dana a fejéhez kapott.

„Jézusom, Bözsike elvtársnő, kicsapódik a kártya, nem és nem mutat semmit. Néha előfordul, hogy a legdrágább hozzátartozónk tréfál így meg bennünket. De, hogy is mondjam, ez csak a maga szempontjából kellemetlen, mert ilyen az ember, pánikba esik, hogy vajon most miért neheztel rám a halott, amikor én világéletemben szolgáltam, jelenleg is imádom, ápolom az emlékét, imádkozom érte, pománát osztogatok a lelki üdvéért. Tudja, mit mond erre az én drága jó uram? El kell tűrnünk a holtak furcsaságait. Én például anyámmal állok hadilábon. Ha vele álmodok, aznap valami nagy bosszúság ér.”

Ez után a kurta, velős és minden tudományosságot nélkülöző expozé után, Bözsike elvtársnő teljesen lerobbant, nyomorult lelkiállapotban vitte haza a testét. Letaglózta a kétségbeesés.

S mivel választ kérdéseire sehonnan sem kapott, arra gondolt: ugyebár ő ateista volt egy életen át, az ő hite maga a hitetlenség volt, továbbra is megmaradt hát ezen az álláspontján. Kiröhögi a falu misztikus hisztériáját, továbbra is főzi a kutyák eledelét, ő maga jól fog enni, pihenni, éli a megszokott életét, s a kétségbeesést nem engedi közel magához. Tehát, ha ő távol tartja magától a misztikus jelenségeket, akkor azok nem is léteznek, mármint az ő számára nem léteznek. Így telt el az élete java része ott, a pártszállóban, hol a látszat, hol a valóság tagadásában. De mindezt ő nem így percipiálta, mert jottányit sem konyított a filozófiához. Ahogyan a régi elvtársak hajtogatták: ezt nem írja elő a marxizmus. Hát tényleg nem írja elő, hogy keressél fel kártyavetőket, higgyél a boszorkányoknak.

Majoros valamire ráérzett, mert amíg a forralt bort iszogatták, megjegyezte:

„Ma is lent járt a faluban.”

„Lent, a papéknál.”

Majoros felsóhajtott. Liza életében nem értette, hogy a feleségét mi köti a fiatal papnéhoz, de a végén úgy gondolta, korban közel állnak egymáshoz, olvasott, okos asszonyok, iskolát is végeztek, ha rokonszenveznek egymással, Isten neki, hát barátkozzanak. Érthető volt a kapcsolat, de azért számára ez mindvégig „nem-szeretem-barátság” maradt. Jó, jó, de a vénasszonyt mivel vehette le a lábáról Dana?

„Mamucika elvtársnő, ne lovalja bele magát semmibe, higgye meg, nincs értelme. Esetleg egy idő múlva könnyebben megért majd dolgokat. Maga ugyebár művelt, tanult nő...” Itt Majoros elhallgatott, mert fogalma sem volt róla, hogy mennyire tanult és művelt ez az ő anyósa.

Bözsike elvtársnő elpirult, na tessék, ez az avitt modorú, félig-meddig paraszt Majoros, aki minduntalan „bemutatta magát” a menyasszony rokonainak, akiket ő trombitált össze, hogy valamiképpen komoly családnak nézzenek ki, nos, erről az emberről kiderül, hogy jól gondolkozik. A szívével meg a fejével is. Egyaránt. Ritka erény manapság. Hozzá mérten iskolázott ember, mert biztosan elolvasott mindent, amihez egyszer hozzáfért. Őneki meg sem fordult a fejében ötven esztendőn át, hogy rendeznie kellene a lelkét, sőt, úgy utazott ide, hogy majd ő tanítja móresre Majorost. Hogy a saját lelkén könnyítsen, bevallotta.

„Képzetlen vagyok én, Majoros, nincs nekem komoly műveltségem, s már nem is lesz, amolyan gyorstalpalással végeztem el a középiskolát... Gondolom, ezzel mindent megmondtam.” És reumától bogos kezét szinte imádságosan fogta össze.

„Jó, én most nem fogok itt magával vitatkozni, maga egyféleképpen ítéli meg önmagát, én másként látom. Talán egy kicsit magának is igaza van, talán én se tévedek.”

Bözsike elvtársnő mély lélegzetet vett. Szerencséjére a lámpa árnyékot vetett arcára, s így a veje nem láthatta, hogy elpirult.

„És még valamit tudjon meg, Majoros, maga jó barátom volt nekem, segíteni akart rajtam, amikor ide lehívott, én viszont nem mindig voltam a maga barátja. Szóval nem kell semmit se eltúlozni velem kapcsolatban. Ért engem ugyebár?”

Ez a bejelentés sokkszerűen érte Majorost, olyan zavarba jött, hogy alig volt képes uralkodni magán, alig találta meg a módját, hogy valami őszintét mondjon az anyósának.

„Hátha maga ezt így érzi... Mindenesetre köszönöm az őszinteségét. Azt, hogy volt bátorsága ezt így a szemembe mondani.”

Bözsike elvtársnő nem volt becstelen perszóna, s ezért kimondottan felszabadultnak érezte magát, hogy többé nem képmutató a lánya özvegyéhez. Valami csitító nyugalom szállta meg.

„Így érzem” – bólintott rá, s egyenesen a juhászgazda szemébe nézett.

Majoros kurtán felnevetett.

„A mai napig – néha – csak magamtól féltem, mától kezdve bizony magától is tartani fogok, Mamucika elvtársnő. Na, kedves egészségére.”

Iván, a kutya, amikor Majoros megemelte a poharát, morgásfélét hallatott, de ez most nem tűnt fel a juhászgazdának. Ma olyan lezser hangulatban volt, hogy figyelme egyáltalán nem tájolódon be az állatvilágra. Később Majoros megengedett magának egy kissé kényes kérdést:

„Aztán karácsonyra sütöttek-e otthon tésztát, Mamucika elvtársnő?”

Az asszony tagadóan ingatta a fejét, miközben arcán elmélázó, szomorkás mosoly játszott: hol feltűnt, hol kihunyt.

„Hogy képzel ilyesmit! Voltak szép számmal olyan elvtársak, akik direkt ünnepekre érkeztek terepre, gyűlést hívtak egybe... ha a takarítónő történetesen sütött, adtam neki pénzt, s megkértem, csináljon két bejglivel többet. Azt aztán sebtében hazavittem Lizának, persze nagy mutyiban. A kislány az iskolában látta a tésztát a többi gyereknél, és megkívánta. Mondogatta nekem, hogy anyukám, a kislányok bejglit esznek uzsonnára... Abban az időben olyan csendes, magának való kislány volt, olvasgatott, a pionírházban szépen megtanult gitározni, kézimunkázni. Fenyőt karácsonyra sose mertem állítani, mert ha meggyújtom rajta a kis gyertyákat, az ugyebár meglátszik az ablakon, s máris megy a feljelentés a párthoz. Aztán szilveszterre mindig zajos, nagy murit csaptak a pártszállóban... De az én életemben tulajdonképpen nem is voltak soha ünnepek, nekem minden nap glédában kellett állnom, minden nap munkanap volt.

Majoros bólogatott, hogy érti ő mindezt, s közben a lelke mélyén sajnálta a gyerek Lizát.

„Minden világos, kérem, számomra. Hát akkor idén mi megünnepeljük a karácsonyt annak rendje s módja szerint. A disznót leölöm idejében, tésztát rendelek a faluban. Ezekkel magának nem lesz dolga.”

Bözsike elvtársnő mindezt úgy fogta fel, mint holmi szép, biztató ígéretet, azt motyogta maga elé:

„Jó lesz, nagyon jó lesz...”

A kutyák hirtelen hízásnak indultak. Majoros nézegette őket és békétlenkedett.

„Üsse meg a guta, ezek csak falnak és nem mozognak eleget. Holnaptól kezdve csak három tököt hozzon le reggelente a padról, tetszik érteni?”

Az öregasszony is észrevette, hogy a kutyák ellustultak.

„Világos, hogy úgy fogom csinálni, ahogyan maga akarja, de nézze meg, hogy ezek mekkora patáliát csapnak majd...”

Majoros csizmában, bekecsben állt az udvaron, az üst mellett.

„Faron kell billenteni őket, annyit zabálnak, amennyit kapnak, és kuss!”

Egyedül Iván nem tülekedett a déli etetéskor, neki ugyanis napközben az öregasszony több ízben dobott ezt, amazt. Később már a tenyeréből etette. Ez a meghittség akkor vette kezdetét, amikor egyik napon a saját maga számára lealázónak érezte, hogy az ételt csak úgy odavesse az állat elé. És Iván vigyázva, szinte gyöngéden nyalintotta végig az öreg nő tenyerét. Ettől a naptól kezdve valami megváltozott a kutyában is. Az öregasszony észrevette, hogy délutánonként fekszik a padlón, és rezzenéstelen pillantással őt fixírozza. „Nafene, ez most pont olyan szemmel néz engem, mint egy gyerek!” – mondta ki fennhangon. És másnap ellágyultan hívogatta: „Ivánka, gyere te csak ide hozzám, te Iván...” A kutya megérezte a szeretetet, menten felkapta a fejét és hallgatózott. Bözsike elvtársnő a táskájából kivett egy szem málnacukrot, s a kutyának nyújtotta. Iván elropogtatta a cukorkát, és életében először megérezte az édes ízét. Csóválta a bojtos, hosszú farkát, és fejét hálásan az öreg nő térdéhez nyomta.

Majoros szemérmesen és titkolózva élte a maga lelki életét. Lizát továbbra se osztotta meg az anyósával. Ilyesmi szóba sem jöhetett. Már hónapok óta nem piacozott, amije volt, azt felvásárlóknak adta el olcsóbban, többé nem érdekelte a pénz, a kereset. Különben sem volt sose anyagias természetű. Bözsike elvtársnő ezt észrevette, megjegyezte magának, de a világért se tette volna szóvá. Ugyan mi értelme lett volna? Az is eszébe jutott – miközben Majoros profilját rajzolgatta magában –, hogy egyszer, a forradalom után néhány hónappal az akkor még illegálisnak számító pártülést az ő lakásán hívták egybe, s ő a házikenyér mellé túrót is feladott az elvtársaknak, no meg az elmaradhatatlan kávét. Az elvtársak oldott hangulatban falatozgattak, vicceltek egymással, ugratták egymást, hogy a forradalom forró napjaiban melyikük hol, kinél lapult meg, bújt el. Ekkor már könnyű volt nekik, nem kellett nagyon titkolózniuk, hogy jaj nekik, valamikor majd elszámoltatják őket, mert kommunisták voltak, sőt, most is azok. Kommunistának lenni már nem volt szégyen. Abban a periódusban az üzletek üresen pangtak, s ő gondolt egy nagyot, becsomagolt mindegyiküknek egy darabka túrót. Jól jön az ilyesmi nehéz időben. Azon a napon valmi arra sarkallta, hogy ő legyen a nagy adakozó. S ami megdöbbentette: az elvtársaknak fel se tűnt, hogy valmit kaptak, mert hozzászoktak, hogy éveken át mindenhonnan felpakolva távozzanak. Még csak annyit se löktek neki: jó ez a túró, örülni fog neki a gyerek, az asszony. Az elvtársak portáján mindennap örvendtek valaminek. Mentek, vitték a túrót, s a végén neki kellett Majoros előtt magyarázkodnia, hogy volt túró, nincs túró. A gazda csak legyintett, „szóra sem érdemes”. Ha elvitték, ha bekebelezték, váljék egészségükre. Liza – emlékszik rá – kifakadt, hogy amit ő csinált, az egészen egyszerűen minősíthetetlen, bocsánatot kell kérniük Majorostól. Mi van vele, egészen megőrült, a jövőben rá fog állni az elvtársak táplálására?

És este Liza bekopogtatott a férfi szobájának az ajtaján. Bekopogott, és bent maradt reggelig. Hajnalban, amikor csusszanó léptekkel Bözsike elvtársnő a fürdőszoba felé igyekezett, hangokat hallott az albérlője szobája felől. Néha rádió mellett aludt el, volt egy ilyen rossz szokása, s amikor ő morgolódott, Liza elnevette magát, magyarázni kezdte neki: tételezzük fel, hogy a rádió az áramkörbe bekapcsolva marad, van neki fogalma, milyen nevetségesen keveset fogyaszt? Azt nem lehet és nem szabad felhánytorgatniuk az albérlőjüknek. Bözsike elvtársnő érettségizett nő létére nem konyított a fizikához, így hát okosabbnak látta, ha ez alkalommal is hallgatásba merül... igen ám, de azon a bizonyos hajnalon nem a rádió zenélt, hanem beszédhang szűrődött ki. Mit hang, női kacagás. S a klozeton ülve, felismerte Liza hangját. Rosszullét vette elő. Istenem, micsoda partikat tervezett ő el magában a lányának! S lám, a végén Liza egy sült paraszttal adta magát össze. Bözsike elvtársnő ezen kesergett egy keveset, de bánkódását nem vitte túlzásba, elsősorban azért, mert teremtett lélek sem akadt, akivel megoszthatta volna. Világos, hogy a panaszkodástól, a másik ember cukkoló együttérzésétől gömbölyödik ki a bánat. Hát így vonult be Majoros az ő családjukba. A szocialista pártban azzal állt elő, hogy a lánya kezét egy jól kereső magánvállalkozó pályázta meg. S mivel olyan idők járták, hogy senki senkivel nem törődött, csak kizárólag önmagával, neki csak annyit bókoltak kedvesen: gratulálunk, gratulálunk. Mert ugyebár a túlzásba vitt szentimentalizmus, az kispolgári allűr, azzal nem ronthatja hangulatát és imázsát egy kommunista.

A Jézus-gyermek 1974-szerre született meg, s az emberek nem fáradtak bele azt játszani, hogy pont most jött a világra. S azon a szentestén akkora vihar támadt, amilyen régóta nem sepert végig a falun, s amiről még a helybéliek sem tudták eldönteni, fentről, lentről, a kertek aljából, ahol széna meg szilva terem, a karámok mélyéről dübörgött elő. Élőlény élőlény melegébe húzódott, még a vemhes anyajuhok is egymás melegébe bújtak, világos, hogy az emberek is óvadalmat kerestek. A pópa ezt kissé hibás magyarsággal a prédikációjába is beleszőtte, sebaj, ha az ajak nem is mindig, itt viszont a szívek értették egymást.

És Mamucika elvtársnőt ott, az éjféli misén megérintette valami furcsa, adakozó érzés, ami hirtelen tört rá, és arra ösztökélte, hogy nyomban ölelje magához a román pópát, a feleségét, a kissé pityókos sekrestyést, az ismeretlen gyermekeket, akik földig érő kis subákban vonultak a templomba. Az öregasszony első ízben fogta fel teljesen pőrén, hogy a szeretet mint életérzés a szívben sarjad, s arra ösztökél, hogy szeresd és óvd az emberiséget, s ennek aztán semmi köze az egy emberre irányuló birtoklási vágyhoz. Isten ezzel ajándékozta meg Bözsike elvtársnőt szentestén.

Majoros megfőzte a karácsonyi ebédet, Bözsike elvtársnő elkészítette a kutyák levesét. Már annyira összeszoktak, hogy munka közben alig-alig váltottak szót. A faluban kolindálók járkáltak házról házra, s azt énekelték: steaua sus răsare... mennyből az angyal... De olyan hangerősséggel, mintha biztosak akartak volna lenni abban, hogy az ő énekük feljut a mennyországig. Bözsike elvtársnő könnyes szemmel hallgatta az éneklést. Ott, a városban sose mert ajtót nyitni a kolindálóknak, a betlehemeseknek. Sose volt neki otthona, legfennebb a lehetőségekhez mérten szép lakása remek helyen, a város központjában, egy csendes utcában, ahol fák árnya strázsálta zölden, a zöld árnyékú csendet.

Ebéd után Majoros frissen fejtett bort hozott fel a pincéből, s a pára lecsapódott a kancsó hasára, a poharakra. Koccintottak, ittak, Majoros a borból mindig le-lecsöppentett a padlóra is. A kutya bundájának óborillata lett. Bözsike elvtársnő felvágta a mákos kalácsot, s a meleg konyhában az ajtó hirtelen sarkig tárult, majd újra kilincsre csukódott. Ez alkalommal Bözsike elvtársnő arcát is megérintette a hűvös fuvallat. Egymásra pillantottak Majorossal, s a férfi azt suttogta:

„Megjött.”

Bözsike elvtársnő még mindig kitartott amellett:

„Uram, ha én maradék nélkül hinni tudnék ebben, semmi pémzért nem adnám.”

Majoros szinte egyetlen ugrással talpon termett.

„Tessék imádkozni, s akkor megjön a hite is... maga, maga fél Lizától?” – A homlokára csapott: – „Na, térdepeljen le azonnal, és mondja el a Miatyánkot!”

Bözsike elvtársnő kivonta karját a férfikéz szorításából.

„Tekintsünk el ettől! Ki nem állhatom a cirkuszokat!”

Majoros vasmarka nagy erővel újból elkapta Bözsike elvtársnő karját, most már ordított, s a lábával belerúgott a mellette lévő konyhaszékbe.

„Térdepeljen le, úgy ni, és mondja el a Miatyánkot, vagy mi a szösz, már ezt is elfelejtette?”

„Miatyánk Isten, ki vagy a mennyekben” – felnézett a vejére: „Jaj, nem mondtam én ezt végig sohasem...”

Majoros magánkívül, vöröslő arccal erősködött.

„Elölről kezdje, hangosabban, szebben mondja... Miatyánk Isten...” Majoros közelebb hajolt az asszonyhoz, szinte átölelte, így akarván kényszeríteni, hogy csak egyetlenegyszer gyűrje le ebben a büdös életben az elvtársaktól való félelmét, mert itt most egyikük se les be az ablakon. „Na, mondja... ki vagy a mennyekben...”

S amikor az öregasszony kezdett belelendülni a szövegbe, már ott tartott: legyen meg a te akaratod, illetve, ha saját szavaival imádkozhatna, ő azt mondaná: halló, Istenem, jussak végre eszedbe én is, aki sose kértem tőled semmit és oly keveset kaptam...

Iván, a kutya ennyi kínt érezve, fektéből felugrott, s az asszonyt akarván védelmezni, egyetlen roppantással átharapta Majoros tarkóját. A férfi puhán, szinte súlytalanul esett össze a térdeplő anyósa elé.

Bözsike elvtársnő, amikor felfogta végre, hogy mi történt, furcsán reagált, nem sikoltozott segítségért, hanem nagy körülményesen elbotorkált a díványig és rázuhant. Onnan meredt a vejére.

A kutya otromba testével ráfeküdt Bözsike elvtársnő csizmába bújtatott lábára. Csend, kísérteties csend honolt a konyhában.

„Majoros, hát megcsinálta nekem a nagy figurát, hát szó se róla, istenesen kitolt velem. Magának az volt a legfontosabb, hogy mielőbb Lizával legyen, igaz? Majoros, ez egyáltalán nem volt szép magától!”

Ült a konyhában, a halott vejét bámulta azon egyszerű okból kifolyólag, mert annyi ereje sem maradt, hogy talpra álljon.

És öreg Majorosné vásári vekkere tovább szabdalta az időt.

Alkonyatkor Dana, a papné szaladt fel a tornácra. Bent az öregasszony nem gyújtott lámpát, s ezért a fiatal nő fojtott hangon felkiáltott:

„Hát maguk miért ülnek sötétben?”

Az öreg hangja fáradt, színtelen nyögés volt.

„Ott a lámpa az asztalon...”

Dana kis híján felbotlott a házigazdában. Érezte, hogy valami puha ott hever a lábánál.

„A kártyában valami olyan ijesztő esett, hogy kendőt kaptam és idáig szaladtam. Mi történt..?”

A lámpa fényére Bözsike elvtársnő felállt, szeme könnytelen volt, amikor a padlón heverő vejére mutatott.

„A kutya... szóval a kutya csak úgy egyszeriben átharapta a nyakát...”

„Atyaisten, melyik kutya?”

Iván a főzőkályha előtt aludt. Dana sürgetve ismételte meg:

„Maga hallja, hogy mit kérdeztem? Melyik kutya? Az ilyen kutyát azonnal le kell lőni, hátha veszett...”

Bözsike elvtársnő végre zokogni kezdett.

„Dehogyis volt veszett, csak úgy jött neki ez a harapás.”

Iván csendesen kisétált a nyitott ajtón. Liza kedvenc kutyáját csak nem lövetem agyon – gondolta magában az öreg nő. Ezzel erőre kapott, kiment s a kutyákat bezárta az ólba.

Dana kiszaladt az estbe borult utcára, és torka szakadtából segítségért kiáltozott, lette azt, amit Bözsike elvtársnőnek kellett volna órákkal ezelőtt. Szerencséjére ez se karácsony napján, se később nem jutott eszébe senkinek. A hegyi emberek néha kissé lelassultan reagálnak jelenségekre.

Bözsike elvtársnő a temetőben érthetően mondta ki a két pap füle hallatára, amikor azok kondoleáltak neki.

„Pedig már szerettem Majorost, már egészen közel éreztem magamhoz.”

A gyülekezetből senki sem kételkedett állításában. Majorosnak pedig élő rokona nem volt.

Néhány hónap múlva eladta a városi lakást és végleg a Majoros házában telepedett le. Nyugdíjas létére úgy élt, mint a többi helybéli parasztasszony, csak nem tenyésztett nagyban juhot. Állatokat tartott, kertet művelt, a kutyákat elajándékozta az egy Iván kivételével. Nem pletykáltak róla, de nem is szerették különösebben, ugyanis a román papnén kívül senkit nem engedett közel magához. Elvégre valamikor, a megyei pártbizottságnál őrzött dossziéjában is az állt róla: az elvtársnő tud hallgatni.

Marosvásárhelyi lány