Szakács István Péter
PREFERANSZPARTI
Valami ragadós,
émelyítő folyadékban lebegett. Aztán sodródni kezdett. A
gyöngyházfényű derengésben bágyadtan tűrte, hogy az erősödő
áramlat magával ragadja. Már nem félt. Ebben az ellenállhatatlan áramlásban
mintha ő maga is lassan föloldódna. A hasa hirtelen valami kemény tárgyba
ütközött. Rémülten érezte, hogy fönnakadt, s a ringató hullámok nélküle
haladnak tovább.
Tehetetlenül vergődött
a fájdalom villámló zátonyán. Amint kinyitotta a szemét, első pillantása a
takaró alól fölmeredő nagylábujjaira esett. Ott ágaskodtak kajlán,
esetlenül az ágy fehér fémrácsai előtt. Tekintete lassan, bizonytalanul
végigvándorolt a kórterem falán, s a tejszínű ablakon állapodott meg. A
festett üveglap tele volt karcolásokkal. Az unalom és várakozás, a
kimondhatatlan rettegés és reménykedés absztrakt rajzai voltak ezek a
szeszélyesen indázó vonalak: a betegek külvilág utáni vágyakozásának ösztönös
jelei. Amint ezen töprengett, s lassan keresgélte a megfelelő szavakat a
körülötte és benne burjánzó iszonyatos világ pontos és szenvtelen
megfogalmazásához, elcsitult gyomrában a fájdalom. Tisztában volt már azzal,
hogy a testét átjáró mérhetetlen kínt nem csillapíthatják öntudata
kétségbeesett erőfeszítései. Az elmúlt hónapokban megtanulta, hogy a
szavak, amelyeket hajdan csodaszerként tisztelt, nem orvosolják, csak
leírhatják a szenvedéseket. Óvatosan megmozdult. Tudta, hogy a fájdalom
bármikor visszatérhet, s igyekezett e váratlan, ajándékba kapott szünet alatt
berendezkedni az újabb roham elviseléséhez. Újból lehunyta a szemét. Valami
szépet, megnyugtatót akart fölidézni, de semmi sem jutott eszébe.
–
Már megint nagy fájdalmai lehetnek – hallotta a szomszédos ágyban fekvő
öregember hangját.
Néhány nappal
ezelőtt még kikérte volna magának társai és látogatói sajnálkozását. Az
utóbbi időben azonban önérzetének kifogyhatatlannak hitt tartalékai
elapadtak. Már nem érdekelte, hogy mit mondanak neki és róla. A szavak közötti
szakadékokra figyelt, a mondatok között tátongó űrre, a félreforduló
tekintetek tanácstalan bukdácsolására.
Lassan és megállíthatatlanul
szétáradt benne a zuhanás előtti csend.
– Csengessek a
nővérnek? – szólalt meg bizonytalanul a másik beteg.
– Hagyd csak – válaszolta
az öregember. – Úgy látszik, megint elaludt.
–
Nemsokára újból együtt lesz lent egy kártyapartira való társaság – folytatta
halkabban. Ma délben hallottam kint a mosdóban, hogy már ketten vannak.
–
Hagyja már ezt a süket dumát, tata – vágott közbe ingerülten a másik. – Kérjen
inkább egy lázcsillapítót. Megint félrebeszél...
–
Mit tudod te – horkant föl az öreg. – Te még kezdő vagy, az első
műtétednél tartasz. Majd ha háromszor-négyszer széttrancsíroznak, mint
engem, és jojozni fognak a beleiddel a fejed fölött, akkor másként fogsz
beszélni.
Elhallgattak. A
mosdókagylóban halkan, egyenletesen doboltak a csapból aláhulló vízcseppek.
Mozdulatlanul lapult a
takaró alatt, és rettegve várakozott. A folyosóról behallatszott a tolóágy
csörömpölése.
–
Minden kórháznak megvan a maga titka, amit csak a beavatottak ismernek –
szólalt meg újból az idősebb beteg. Lassan, tagoltan beszélt, mintha mesét
mondana. – A szemközti klinikán például ismertem egy sebészt, aki nem vett el a
betegeitől hálapénzt.
– Mutassa be majd nekem
is – csattant föl gúnyosan a fiatalabbik hangja.
– Tavaly halt meg. Egy
hét alatt elment – mondta csendesen az öregember.
–
Na jó, ezt még elhiszem – válaszolta békítően a társa –, de azt már nem
veszem be, amit a hullakamrában kártyázó halottakról mesélt...
–
Pedig úgy van, ahogy mondtam. Egy régi ismerősömtől hallottam, aki az
alagsorban dolgozik a kazánoknál. Abszolút megbízható ember. Együtt voltunk
orosz hadifogságban. Egy éjszaka, amint odalent elsétált az ajtó előtt, a
saját fülével hallotta a kártyalapok csattanását a márványlapon. Amikor
belépett, a hullatepsiket félig kihúzva találta. Azt mondja, mint a három
halottnak bosszús volt az arca, mint akiket megzavartak. A kiosztott kártyalapok
meg ott hevertek a boncasztalon. Nagy zsukás a haverom, ahogy ránézett a
lapokra, rögtön látta, hogy prefipartiról volt szó. Azóta többször is hallotta,
hogy kártyáznak odabent. Mindig akkor, amikor egyszerre hárman voltak. Ennyien
játszanak ugyanis egy preferanszpartiban. De soha többé nem mert benyitani, s
ahányszor csak erről beszél, átkozza magát a kíváncsiságáért.
Lassan megmozdult, a jobb
oldalára fordult, és kinyújtotta elzsibbadt karját.
–
Hallgasson már el – hallotta a fiatalabb beteg hangját. – Nem látja, hogy nem
tudnak magától pihenni?!
– Tőlem
beszélgethetnek nyugodtan. Nem zavarnak – szólalt meg ekkor.
Meglepte
hangjának idegen csengése. Erőlködve fölült a ágyban, s lábával
tapogatózni kezdett a papucsa után.
–
Ne menjen ki, a kacsában kényelmesebb – tanácsolta az öregember. – Én már úgy
megszoktam, mint az asszonyt otthon az ágyban – vigyorgott rá foghíjas ínyével.
–
Telefonálni akarok az öcsémnek. Úgy egyeztünk meg, hogy csütörtökön estefelé
fölhívom – magyarázta, miközben a kifakult kórházi köpenybe bújt.
– Aztán nehogy átszökjön
a női osztályra – fenyegette meg tréfásan a csepegő alól a frissen
műtött fiatalember.
A folyosón nem volt
senki. Lassan a fal mellett araszolva megindult a sápadt napfényben az
előcsarnok felé. Kint, a szárnyas üvegajtó másik oldalán, a fali
telefonnal szemközt néhány látogató várakozott. Kezükben szatyrot, táskát
szorongatva gondterhelten lestek befelé. Pénztárcájából előkotorászott egy
ötvenest, és reszkető kézzel a nyílásba dugta. A vonal recsegve zúgott,
majd megsüketült. Dühösen rákoppintott a készülékre. Az érme csengve
visszahullott. Még vagy háromszor újrakezdte a műveletet. Hiába, a
készülék rossz volt. Majd a főnővér szobájából, gondolta bosszúsan,
ilyenkor ugyanis az orvosnál szokott lenni. A telefon azonban ott sem
működött. Gondterhelten álldogált a folyosó közepén. Ez a hétköznapi
bosszúság már–már elfeledtette vele helyzetét. Aztán tanácstalanul megindult a
folyosó túlsó végét lezáró ajtó felé. Az osztálynak ezen a részén még soha nem
járt céltalan kórházi barangolásai során. A krémszínű fémajtón piros
betűs felirat virított: IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS! Bentről írógép
zaja szűrődött ki. Itt biztosan jó a telefon, gondolta reménykedve, s
némi habozás után benyitott. Valami irodafélében találta magát. Az ütött-kopott
íróasztalok mellett könyökvédős tisztviselők dolgoztak. Szemközt vele
bőrkárpitos ajtó sötétlett. Az ajtó melletti asztalnál apró kontyos,
szemüveges nő gépelt.
– Telefonálni
szeretnék... – szólalt meg bizonytalanul.
Senki sem válaszolt. Az
iratok fölé görnyedő, elnyűtt arcú emberek mintha nem is hallották
volna, amit mondott.
–
Ott túlfelől nem működik egyetlen készülék sem – krákogta
mentegetőzve a legközelebb ülő tisztviselőnek. Az kifejezéstelen
tekintettel nézett végig rajta, vállat vont, majd újból az előtte
tornyosuló dossziék felé fordult.
–
Elnézést a zavarásért – hebegte, s hátrálni kezdett a kijárat felé. – Azt
hittem, nem leszek a terhükre.
A nő abbahagyta a gépelést.
–
Jöjjön vissza, uram – villantotta rá a szemüvegét –, a főnök beszélni akar
magával – intett a kárpitozott ajtó felé.
Engedelmesen átcsoszogott
az asztalok közötti szűk átjárón és benyitott. A hatalmas íróasztal mögött
ülő szmokingos, fehér hajú férfi bátorítóan intett feléje.
–
Már aggódni kezdtünk magáért. Az imént kerestettük ugyanis az osztályon, s az
ágya üres volt. Azt hittem, elkéstünk – magyarázta. – Foglaljon helyet –
mutatott széles mozdulattal az asztal előtt álló fekete bőrfotelre.
–
Miért hívatott, doktor úr? – kérdezte bizonytalanul, miután óvatosan
leereszkedett az ülés szélére.
–
Én nem vagyok orvos – mosolyodott el a másik –, s szórakozottan megigazította
csokornyakkendőjét, majd kinyitotta az előtte fekvő dossziét és
belelapozott.
–
Ezek itt a maga papírjai – bökött az iratokra. – Lelkiismeretesen
áttanulmányoztam az egészet. A mi figyelmünket semmi sem kerülheti el.
–
Valami hiányzik? – köszörülte meg bátortalanul a torkát. – Telefonálni akarok
éppen az öcsémnek. Ő majd behozza.
– Á, dehogy – nyugtatta meg
a másik, és abbahagyta a lapozgatást.
–
Minden irata a legnagyobb rendben van. Másról van szó... Tisztában van azzal,
hogy már csak néhány órát él?! – csukta össze a dossziét. – Maga a mi emberünk.
Még soha senki nem
beszélt így erről vele. S most, hogy ilyen nyíltan a tudomására hozták,
amit már jó ideje sejtett, s növekvő rettegéssel igyekezett elfogadni,
ösztönösen tiltakozni akart.
–
Ne fárassza magát fölöslegesen – emelte föl kezét figyelmeztetően a férfi
–, az állapota vészesen romlik. Előfordulhat, hogy kómába esik, s akkor
már nem tehetünk magáért semmit.
–
Mit akarnak tőlem? – szólalt meg rekedten. – Hagyjanak nyugodtan
meghalni...
–
Ne féljen, nem akarunk magán semmiféle új gyógyszert kipróbálni. Ez nem a mi
hatáskörünkbe tartozik. S különben is gyógyíthatatlan. Már mondtam, a
végső stádiumban van... Cégünk, amelyet én képviselek ebben a körzetben,
mást ajánl önnek.
Kimerülten dőlt hátra. Úgy
érezte, mintha a puha, öblös fotel el akarná nyelni.
A szmokingos férfi
közelebb hajolt hozzá, és bizalmas hangon folytatta: – Az idő sürget,
ezért rögtön a tárgyra térek. Ha egy szóval kellene jellemeznem az életet, azt
mondanám: esetlegesség. Bármi megtörténhet az emberrel, anélkül, hogy
megakadályozhatná. Természetesen vannak dolgok, amelyekben ő maga dönthet,
de ezek súlya elenyésző a többihez képest. Például hangulatának
megfelelően választhat reggel a nyakkendői közül, de csak este,
elalvás előtt számolhat el azzal, hogy mi történt vele azon a napon.
Feltéve, ha épen hazakerült... Érti már ugye, hogy miről van szó?
–
Nincs most nekem kedvem filozófiai eszmefuttatásokhoz – szólalt meg
erőtlenül. – Talán egy évvel ezelőtt élvezetesen elcseveghettünk
volna a témáról.
–
Na látja, éppen erről van szó – bólogatott a fehér hajú férfi. –
Végigbukdácsoljuk az életet, s a végén valami elegáns megoldás helyett ott vár
ránk a halál, amely éppolyan esetleges, mint amilyen az életünk volt. Megpattan
egy ér bennünk, amikor éppen az aranylakodalmunkat üljük, kitörjük a nyakunkat
a jeges utcán, beledöglünk valami undorító nyavalyába, hogy az erőszakos
változatokról ne is beszéljek. Hirtelen, tragikus körülmények között vagy
hosszas betegség után, higgye el, uram, egyre megy. Mindenik egyformán
értelmetlen és nevetséges...
–
S az öngyilkosok? – hajolt előre a fotelben –, akik maguk választhatják
meg a halálukat. Azokhoz mit szól?
–
Már vártam a kérdésre – dőlt hátra elégedetten a szmokingos. Zsebéből
ezüstös cigarettatárcát vett elő. Lassan, szertartásosan rágyújtott, majd
élvezettel fújta ki a füstöt.
–
Az öngyilkosokat csak sajnálni tudom. Szerencsétlen, megtévedt lények ők –
ütögette cigarettáját a kristály hamutartó pereméhez –, akiknek csöppnyi
szépérzékük, fantáziájuk sincs. Mondja, uram, azt nevezi szabadságnak, amikor a
bennünk lapuló sötét, pusztító erőket magunk ellen fordítjuk?! Mi abban a
szép, ha valaki hurkot köt a nyakába, és fölhúzza magát a padláson, a füstre
akasztott kolbászok, oldalasok és sonkák között?
–
A halál mindig iszonyatos. Nem szabad így beszélni róla – vágott közbe, s
megmarkolta a fotel karját.
–
A halál lehet szép is. Izgalmas, érdekes kaland. Emlékezetes szertartás –
válaszolta a másik, és merengve nézett a fölöttük szétillanó, illatos
cigarettafüst után.
–
Csak a kiválasztottaké ilyen. Néhány szerencsésé, akiknek az életük is
rendkívüli volt – válaszolta ingerülten.
–
Téved, uram, a jól megválasztott halál minden ember joga – nyomta el
energikusan a fehér hajú férfi a csikket: – Nálunk az ügyfelek szürke, unalmas
életük, be nem teljesült vágyaik, hiábavaló áldozataik és értelmetlen
szenvedéseik kárpótlásaként olyan halált választhatnak, amilyent csak akarnak.
Ezt az utolsó elképzelésüket váltja valóra cégünk. S mivel ez a szolgáltatás
megfizethetetlen, nem is várunk tőlük pénzt, csak az aláírásukat, hogy
beleegyeztek ebbe.
–
Vissza kell mennem – nyögte válasz helyett, s lassan, nehézkesen talpra
kínlódta magát a fotelből.
–
Ha meggondolta magát, éjfélig még érvényes az ajánlatom – emelkedett föl
mosolyogva a szmokingos férfi, és udvariasan kikísérte.
Amint zúgó fejjel a
kórterem felé csoszogott, azzal nyugtatta magát, hogy biztosan a láz okozta az
egészet, de nem mert visszamenni, hogy meggyőződjön igazáról, mert
attól tartott, ha valóban létezik az a különös iroda, elveszíti maradék józan
eszét is.
–
Már azt hittük, nem jön vissza – könyökölt fel az öregember az ágyban. –
Legalább tudott telefonálni?
–
Igen – hazudta, és az öreg tekintetét kerülve visszabotorkált a helyére.
Fázósan összekuporodott a takaró alatt, és a fehér ablaktáblára szegezte
tekintetét. Némán, mozdulatlanul feküdt, s akkor sem szólalt meg, amikor a
szolgálatos nővér a vénájába döfte az esti adagot.
Később, amikor
leoltották a villanyt, s a kórterem az ajtó feletti apró lámpa mélyvízi fényébe
merült, újból az ezüstcirádás, nagy ablakú, fekete hintó jutott az eszébe.
Ötéves lehetett, amikor először látta. Akkor is tavasz volt. A kertben már
virágoztak az almafák. Az udvaron játszott, amikor az utca felől valami
ismeretlen, furcsa zenét hallott. Kíváncsian szaladt a kapuhoz, és kikukucskált
a lécek közötti résen. Előbb néhány fekete ruhás embert pillantott meg.
Utánuk jöttek a zenészek. Néhány nappal azelőtt, majáliskor látta már
őket: a Sétatéren muzsikáltak a kupola alatt. Négyen voltak. A nagy
pocakos trombitás arca vörös volt az erőlködéstől. Mellette az alacsony
cintányéros ünnepélyes arccal, peckesen lépkedett. A barna, cingár hegedűs
a gödröket kerülgetve szökdelt utánuk. A sort a sánta tangóharmonikás zárta.
Őket követte a fényes, fekete hintó. Két ló húzta. A bakon sötét ruhás,
csákós kocsis ült. Olyan volt, mint egy titokzatos mesebeli katona. Tágra nyílt
szemmel meredt az ezüstcirádás keret övezte hatalmas ablakra. Kíváncsi volt, ki
utazhat ilyen különös járművön. Utas helyett azonban csak egy nagy,
világosbarna ládát látott bent, amely ide-oda csúszkált a gödrös út miatt. A
relytélyes hintót ugyancsak sötét ruhás emberek követték. Lassan, komor arccal
lépkedtek. Ott volt közöttük a nagyapja is. Később a vacsoránál hallotta,
hogy milyen szép temetése volt a rókavárosi mészárosnak. Egy vagyonba
kerülhetett, számolgattak körülötte. Manapság nem mindenki engedheti meg ezt
magának. Előbb nem értette, miről van szó. Aztán, ahogy tovább
beszélgettek a feje fölött a felnőttek, lassan megvilágosodott előtte
minden: a végiglesett jelenet, a titokzatos képsor iszonyatos jelentéssé
sűrűsödött benne. Azon az éjjelen nyugtalanul hánykolódott ágyában.
Újra és újra elvonult előtte a gyászmenet, s hiába menekült takarója alá
és fúrta a fejét kétségbeesetten párnájába, tisztán hallotta a nagy,
faküllős kerekek hátborzongató nyikorgását, s ott magasodott előtte
fenyegetően a fényes, fekete hintó. Egész gyerekkorát végigkísérte ez az
ezüstcirádás, rettenetes jármű. Valahányszor meglátta a város között,
rettegve menekült a legközelebbi mellékutcába. Középiskolás korában aztán, amikor
egyszer alkonyattájt egy lánytól igyekezett hazafelé, a Vár alatti sikátorban,
amint szórakozottan rugdosta a vadgesztenyéket, egyszerre csak szembetalálta
magát vele. Ott állt néhány méterre tőle az út szélén. A ragyás képű
gyászhuszár a bakon ült, és jóízűen falatozott. Előbb el akart
rohanni, de aztán elszégyellte magát, és összeszedve minden bátorságát lassan
elaraszolt mellette. Valami ellenállhatatlan erő, rettenetes kíváncsiság
vonzotta tekintetét a kocsi felé. Ekkor látta csak, hogy nem is olyan fényes és
elegáns, ahogyan az emlékezetében élt. A fekete lakkfesték nagy része
lepattogzott, az ezüstcirádák megkoptak, ablaka piszkos volt. A látvány
megnyugtatta: a halál rettegett batárja rozoga, hétköznapi járművé
változott... Néhány év múlva a nagy költségekre hivatkozva kivonták a
forgalomból, s ő a mindennapok lomha áramlásában lassan megfeledkezett
róla. Most azonban, amint összekuporodva, dideregve feküdt a fehér vaságyon,
megint iszonyatosan szépnek látta: a festék újból feketén csillogott rajta,
oldalán az indák ezüstösen fénylettek, s ragyogóan tiszta ablakáról a kórterem
lámpájának zöldes fénye verődött vissza.
– Nem – emelkedett föl az
ágyban. A hirtelen mozdulattól keserű folyadék szivárgott föl a torkából.
A fájdalom, amelynek jelentkezését már legalább másfél órája leste,
figyelmeztetés nélkül, orvul csapott le rá. Levegő után kapkodva
visszaroskadt a párnára. Kínlódva tapogatta ki a csengő gombját, s
elhomályosuló szemmel követte a besiető nővér mozdulatait. Az
injekció után még sokáig rángatózott. A fájdalom később alábbhagyott, de
érezte, hogy ez a szünet rövidebb lesz, mint az előzőek. Sietnem
kell, kászálódott ki a verejtékes lepedők közül. Miközben a kórházi
kabátot fölráncigálta magára, a két másik ágy felé fülelt. Szobatársai szerencsére
aludtak, így észrevétlenül kisurranhatott az ajtón. Körülnézett a kihalt
folyosón, majd megindult a piros betűs ajtó felé. Valószínűtlenül
nagy csend volt körülötte. Attól tartott, hogy papucsának csattogására a
szolgálatos nővérek előrohannak, és visszacipelik az ágyba, de senki
sem állta az útját. Mintha az egész kórházban rajta kívül nem lett volna
egyetlen teremtett lélek sem. A fémajtó döndülve csapódott be utána. A
könyökvédős tisztviselők ügyet sem vetve rá, rezzenéstelen arccal
dolgoztak körülötte.
– A főnök még várja
– nézett föl az írógép mellől a nő.
–
Á, kedves uram – emelkedett föl az asztal mögül a fehér hajú férfi –, tudtam,
hogy visszajön hozzánk. Még nem késett el – kattintottá föl régimódi
zsebórájának fedelét –, tizenegy múlt pár perccel. De azért nem árt igyekezni.
Nem biztos, hogy kibír még egy ilyen rohamot. Csúnya dolog volt – mutatott az
asztalon heverő, nyitott dossziéra.
Ezúttal ingujjban volt. A
szmoking a szék hátán sötétlett.
– Mi a biztosítéka annak,
hogy nem csapnak be? – kérdezte alig hallhatóan.
–
De kérem, mi egy komoly, megbízható cég vagyunk – nézett rá megbántottan a
férfi. – Nekünk a szavunk szent...
Gyanakodva kémlelt körbe.
Csak most vette észre, hogy a szobában a nagy íróasztalon, a főnök
karosszékén és a bőrfotelen kívül még van egy kisebb asztal is. Ott állt a
sarokban. Egy régimódi számítógép volt rajta.
–
Ne nyugtalankodjon – követte tekintetét a főnök –, ez mind csak látszat.
Itt minden a legnagyobb rendben működik. Különben is önmagában a technika
nem ér semmit. Lélek is kell hozzá – mosolyodott el gúnyosan. – Tudja, én
megrögzött konzervatív vagyok. Nekem ne mondja senki, hogy az, amit haladásnak
neveznek, s olyan fellengzősen szoktak dicsérni, változtatott volna
valamit is a lényegen. Nézze, hogy csak a mi problémánkat vegyük – melegedett
bele –, régebb sokkal emberibb módon, intimebb körülmények között halhattak meg
az emberek, mint manapság. Otthon, megszokott környezetükben, családtagjaik
körében várhatták a véget. Többnyire abban az ágyban, amelyikben megszülettek.
Most pedig – mutatott lekicsinylően a bejárat irányába – becipelik
őket egy ilyen fertőtlenítő- és orvosságszagtól bűzlő
rideg épületbe, vadidegenek teletűzdelik a testüket mindenféle
csővel, és addig gyötrik a szerencsétleneket, amíg a halál meg nem unja
ezt az értelmetlen játékot. Hát nem undorító? – nézett rá, s az arcán
tükröződő fölháborodás őszintének tűnt.
– Mit kell tennem? –
nyögte erőtlenül a kórházi kabát övén matatva.
–
Leül szépen ide az asztalhoz – karolt bele biztatóan a férfi –, s kiválasztja a
listáról azt a programot, amelyik a legközelebb áll a szívéhez – tett eléje egy
kockás fedelű füzetet. – A többi már a mi dolgunk.
– Ennyi az egész? –
kérdezte hitetlenkedve.
–
A dolog metafizikai része persze jóval bonyolultabb, de sajnos erről nem
beszélhetek részletesebben... Szakmai titok – tárta szét bocsánatkérően a
karját. – A lényeg az, hogy erősen higgyen benne, s akkor sikerülni fog –
kacsintott feléje cinkosán.
Most vette csak észre,
hogy mennyire megviselt a főnök arca. A bőr petyhüdten lógott rajta,
beesett szemle alatt kékes árnyék húzódott, halántékán verejtékcseppek
fénylettek.
Vonakodva nyitotta ki a füzetet.
–
Olvassa végig figyelmesen. Én addig elintézem a formaságokat – hajolt papírjai
fölé a főnök.
– S a szenvedés? Azzal mi
lesz? – futott ki önkéntelenül a száján.
–
Sajnos, azt mi nem tudjuk megszüntetni – nézett rá együttérzően a másik. –
Mindenkinek végig kell járnia a számára kijelölt utat... A legtöbb ügyfelünk
éppen azért választ a hősi halálok közül, hogy értelmessé váljanak
megalázó, emberhez méltatlan gyötrelmei. Mások meg egyhangú, tunyaságban eltelt
életük ellensúlyozásaképpen egzotikus módon akarnak átlépni a semmi kapuján, s
ezért még az ezzel járó kínoktól sem riadnak vissza.
– Értem – mondta
csendesen, s olvasni kezdett.
– Döntöttem – szólalt meg
nemsokára. – A Golgota–programot választom.
A főnök meglepetten
kapta föl a fejét. – Biztosan ezt akarja? – kérdezte rekedten.
– Ezt – válaszolta
határozottan. – Nem maga mondta, hogy az ügyfél dönthet?!
–
De igen – krákogta zavartan a másik. – A döntés joga az öné. Elnézést, ha
megbántottam. Tudja, ezt a programot még senki sem választotta, ezért
lepődtem meg úgy... Tessék, itt írja alá az alján – tolt eléje egy gépelt
lapot.
Az állt rajta, hogy
teljes értelmi képességének birtokában, önszántából, józan megfontolás
eredményeképpen a Golgota-programot kéri. Lassan remegő kézzel írta oda
nevét a lap aljára.
A főnök a dosszié
tetejére tette a papírt, majd fölállt és az ajtóig kísérte. – Örvendtem a
szerencsének – hajolt meg színpadiasan előtte, s búcsúzásképpen hosszasan
megszorongatta a kezét. – Menjen...
Kint zavartan álldogált
egy darabig a munkájukba mélyedt tisztviselők között, aztán tanácstalanul
kilépett a folyosóra.
Néhány lépés után
elsötétült a világ körülötte, nekitántorodott a falnak és leroskadt a földre.
Valami elviselhetetlen súly nehezedett a hátára és a vállára, s amint kínlódva
igyekezett talpra állni, a napsugár elvakította. Mint valami rosszul
szinkronizált filmben, ahol a hang megkésve követi a képet, csak most hallotta
meg a beszédmorajt maga körül. Az oldalába maró éles fájdalomtól újra
kinyitotta a szemét. Könnyein át elmosódottan látta a föléje hajló katona
arcát.
Milyen kár, hogy nem
tanították meg rendesen a latint, futott át rajta, amint a légionárius
üvöltözését hallgatta.
Végre sikerült föltápászkodnia.
–
Kurva nehéz ez a kereszt – szaladt ki a száján, s csak ekkor nyilallt bele,
hogy mi történik vele.
Bambán és hitetlenkedve
bámulta a szakadozott, vérfoltos saruból előmeredező piszkos lábujjait,
a keresztfa előtte imbolygó tömör, súlyos árnyékát. Lassan, kínlódva
megindult fölfelé a meredek utcán. A véres veríték szemébe csorgott, és nem
volt senki sem, hogy hűvös, friss illatú, puha kendőjével enyhítsen
szenvedésein. Néhány lépés után újból leroskadt a földre. Vajon hányadiknál
tartok, gondolta rettegve, mennyit kell még mennem. A katona fenyegetően
emelte föl lándzsáját. Nyögve, átkozódva vette újból hátára a keresztet. Valami
bátorító, belső hangra vágyakozott, erőt adó biztatásra, de csak zavart
némaság áradt szét benne, megnyugtató bizonyosság helyett rémisztő
üresség. Segítségkérőén nézett körül. A keskeny utca két oldalán, szinte
karnyújtásnyira tőle unatkozó kalmárok üldögéltek gyékényeiken,
lentről, a város felől kisebb csoport követte. Egy-két arcon látott
csak sajnálatot, a többiek leplezetlen kíváncsisággal és kárörömmel figyelték
kínlódását. Pár lépésnyire tőlük szürke szakállú, eszelős
tekintetű férfi üvöltözött hadonászva.
Már látta az
emelkedő végét, a helyet, ahol jól megfontolt akarata szerint, vagy csak
pillanatnyi eltévelyedése következtében véget fognak érni elviselhetetlen
kínjai, amikor váratlanul egy kapualj tátongó sötétjéből nagydarab asszony
ugrott eléje. Hatalmas emlői dühösen himbálóztak köntöse alatt, zsírosan
fénylő fekete haja borzasán meredezett.
– Végre elkaptak, alávaló
gazember – rázta feléje fenyegetően az öklét.
–
Ide ugyan nem fogod a koszos farkad többé betenni – rikácsolta, s megnyitva
köntösét, belemarkolt bozontos ágyékába, majd a nézők biztató
nevetésétől fölbuzdulva hátat fordított, lehajolt, s ruháját a nyakáig
fölrántva, rácsapott fehéren rengő, irdatlan farára.
Zavarodottan nézett
magasba: a vakítóan fénylő, végtelen égbolt szilánkokra hasadozott
fátyolos tekintetében. Közben a katona félrezavarta az útról az átkozódó
asszonyt, s továbbindulhattak. Erről nem volt szó, ez nincs benne az
írásban, lázadozott a keresztfa növekvő súlya alatt. Már alig várta, hogy
vége legyen ennek az egész rettenetes komédiának.
Végre fölértek a
dombtetőre. A kereszt döndülve csapódott le mellette a porba. A gödör már
készen állott. Amint fölemelte fejét, megpillantotta két másik sorstársát.
Háttal álltak neki, éppen a ruhájukat vették le róluk a kivégzésnél
segédkező katonák. Ráparancsoltak, hogy húzza közelebb keresztjét a
gödörhöz. Szótlanul engedelmeskedett, s csak miután teljesítette a parancsot,
vette észre, hogy bal felől került.
–
Nem ez az én helyem – tört ki belőle rémülten. – Én középen kell hogy
legyek. Kétoldalt a gonosztevők állnak! – üvöltötte segítségkérőén.
–
Hát nem értitek?! – magyarázta kétségbeesetten. – Engem középre kell
fölfeszíteni. Választhattam. Ebben egyeztünk meg az irodában. Papír is van
róla... – kiáltotta az értetlenül bámuló katona arcába.
A középső kereszt
mellett álló férfi csodálkozva fordult feléje. A szeméből áradó
szelídségtől torkán akadt a szó. Szégyenkezve hajtotta le fejét. Hirtelen
mindent megértett. A szmokingos irodafőnök ábrázata derengett föl
előtte. A cigarettafüst fátyolán keresztül talányosan mosolygott rá.
Becsaptál, pitiáner szélhámos, nézte tehetetlenül az szétillanó arcot. Hogyan
is hihettem neked, te szemét? Miféle gonosz varázslat vezethetett félre, hogy
legértékesebb perceimet odaadtam neked cserébe ezért a hazug, maskarás
meghalásért?!
Dacosan kiegyenesedett,
mellbe taszította a meglepett katonát, és szaladni kezdett. Minél messzebb
akart kerülni innen, el erről az iszonyatos színpadról, ahol
tévedésből, rosszindulatból vagy talán játékból ezt a szerepet szánták
neki. Az ablakot akarta, kihunyó tekintetével rátapadni titokzatos
körömrajzaira, melyeken át a kórház kertjére látni, az érkező tavaszra, a
kerítés rácsain túl önfeledten haladó emberekre, az életre, erre a csodálatos
ajándékra, amelyet nemsokára elvesznek tőle. Sarus lába megcsúszott a
homorúra koptatott köveken, teste nagy ívben repült előre...
Furcsa, tejszerű
derengésben nyílott föl a szeme. A hátán feküdt. Tenyere alatt megnyugtató
simaságot érzett. Megkönnyebbülten sóhajtott föl. Kezek nyúltak feléje a
félhomályból, és szolgálatkészen fölsegítették.
– Isten hozott, cimbora –
vigyorgott rá egy bohócfehér arc. – Türelmetlenül vártunk rád. Végre
elkezdhetjük a partit. Már leosztottuk a te lapjaidat is – mutatott a
márványlapon sorakozó zsíros, töredezett szélű kártyákra. – Rajtad a sor,
haver. Mit játszasz?