Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. július, VIII. évfolyam, 7. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
POSTALÁDA

POSTALÁDA

Kapard meg a kultúrát avagy a befogadás etikája*

Értetlenül olvastam a Demény Péter elemző recenzióját semlegesíteni, le(ki)radírozni igyekvő Vida Gábor-írást a márciusi Látóban, s közben már kezdtem fogalmazni magamban a levelet, hogy: igazán sajnálom a Tisztelt Szerkesztőség figyelmetlenségét (mert ízlésben és bölcsességben, hiszem, nem kell a szomszédba mennetek) –, de ugyebár nem túlzok, ha úgy látom, hogy Vida szemében én vagyok a szálka, hiszen az utóbbi évek félművelt és dilettáns irodalmat bőven kínáló term(el)ésében éppen néhány L. Cs-írás, munkásságom egyik fő vonulata bosszantja vérig! Mosolyognom kéne azon, hogy az egész, gyermetegen sértő, elfogult hangú cikk – a felületes és hamis(ító) levezetés azért a néhány, nyíltan kibeszélő, agitáló zárómondatért íródott?! Igen ám, de ennek az árulkodóan komplexusos elfogultságnak (erről még lesz szó) köszönhetően az olvasóban is feltámadt a kétely, s akárcsak én, csodálkozni kezd: tőlem kell védeni, félteni – vajon mit? A színvonalat, az irodalom megújhodását, fiatalságát etc.?! A kritikus hozzáállása és szakmai szintje semmit sem veszélyeztet – köztünk, bennünk? Vagy nagyon sokat. Mert: ha a nem- vagy a rosszul tudás, a manipulálás, a csalás, az inszinuálás nem ügye, próbája irodalmi életünknek, akkor mi a megfogható realitás?

Kezdem „civilként”. Nem mindegy, hogy egy írónak van-e (Nálatok is, Fiúk!) „bankszámlája” – ne adj’Isten, húsz kötet után! –, vagy újmódi betyárvilágban, véletlen, alkalmi fosztogatásnak van kitéve. A dolgot komplikálja, hogy a támadó, bár nyíltan fenyeget – idézni lehet –, nem éri be a „colttal”, hanem politikai töltettel nyomatékosítja minőségét („ez az irodalom mindenkit oszlopos tagjának tart... Itt minden magas irodalom, azzá kell lennie. Minden az. Vagy mégsem az...”)

Vegyük sorban az alábbi mondatokat: „De ha bárki emberfia veszi a fáradságot, és Schelling nevét behelyettesíti a Szabó Józsefével, akkor rájön, hogy minden mondat továbbra is érvényes, a mondatok magukban semmi olyat nem tartalmaznak, ami csak és kizárólag Schellingre vonatkozik...” (Vida kijelentéseiben maximalista; nagy a tét – vagy a kockázat –, ha valaki, nem csupán egy műre vonatkoztatva, ennyire nagyvonalúan vádaskodik.) „Voltaképpen az sem érezhető, hogy korok, személyiségek, történeti szituációk lényegileg, egzisztenciális helyzetüknél fogva különböznének /.../ Ebből egyetlen döntő következtetést lehet levonni, azt, hogy a szerző tulajdonképpen egyetlen alapvető egzisztenciális helyzetet ismer.” Hogy dobálózik a nagy szavakkal! Vajon az író – aki (Demény Péter idézi) ezt mondja: „az, amit az IDŐ felépít bennünk, és lebont – a cselekvés folyamatát, a reagálások láncolatát szemlélve! Ami a létformákból akkor vagy ekkor kibontható! Az egyedüli lehetőség ! Kinek hány csapda: csak elgondolni is!” – vagy az ítész van eltelve saját magával, manipulálni akaró személyeskedésével, miszerint: „a szerző a mondatok termelése fölötti örömében...a szöveg létezésének alapfeltételeit ignorálja/.../Mitől Schelling a Schelling? Bizonyára attól, hogy így anyakönyvezték, és a kultúrtörténet így tartja számon. És mégis? Nem tudom. Lászlóffy Csabától szerettem volna megtudni. És Voltaire és Szemere Bertalan és Herzen...”

Irodalmi műtől különben effélét (és ilyen hangnemben) nem kértek számon soha; ez a viszonyulás, magatartás azonban akkor válik igazán súlyossá, amikor az elbeszéléséket olvasva kiderül, hogy minden állítása, melyekre hitelrontó elméletét felépítette, légből kapott, hazug. Akik ugyanis nem Lászlóffy Csabától szerettek volna megtudni ezt vagy azt, az inkriminált ábrázolási módszerrel írott művek ismeretében ilyen, jórészt egybehangzó dolgokat mondanak:

„Lászlóffy Csaba kétféleképpen celebrálja a felidézés szertartását: hol ironikusan, hol pedig empátiával /.../ Irónia és empátia váltakozása azt jelzi, hogy a fiktív helyzetekben életre keltett valóságos szereplők egy nagyon is mai szemlélet szerint viselik sorsukat. Csak irodalmi értelemben hősök, ott viszont, ahol az irodalom az életet mímeli, az írói intuíció jóvoltából éppenséggel nem a hős, hanem a híres nevű esendő ember jelenik meg. Ha Lászlóffy Csaba kiteljesedő apokrif-gyűjteménye valamilyen expedíció-sorozat az időben, bizonyos, hogy az általa kormányzott időgép legalább annyira hozzánk házhoz szállítja a XIX. századot, mint amennyire minket visz vissza Alecsandri vagy Eötvös nosztalgiái idejébe, a napóleoni háborúk, a romantika vagy a szimbolizmus korába /.../ megtalálni a felmutatott pillanatban azt, aminek előzménye és folytatása van a tények és a fantázia világában egyaránt. Lehet-e többet kívánni?” (Szilágyi Júlia) „Lászlóffy Csaba írásai szinte minden hazai életműnél követelőbben vetik fel a műveltség és a művészet kérdését. A különböző szintű nyelvi rétegek összevetődése során ugyanis nagyon gyakran nyílik alkalom arra, hogy kihasználja mindazt a reakciót, mely abból az érzésünkből fakad, hogy mintha mindenki más történetet írna, s nem ugyanazt a történetet írná másképpen. Valóban: a szöveg stílusszintjei is éppúgy a fikció részévé válnak, mint a hősök cselekedetei – mivel nem az írói képzelet közvetlen megelevenítő ereje munkál bennünk szuverénül, hanem a dokumentumok utáni kutatás, majd ezek híján a tét, aminek (látszólag) minden alárendelődik, a dokumentum, a helyzet kikövetkeztetése, felmutatása lesz.” (Bíró Ferenc) „Ahogy a magánbeszéd monotóniájára állítja a nyelvet, a logikai egymásból következőség nyomán araszol, fut, ugrik a talányok gátjain át a rejtélyek megfejtéséig... Nyelvi ereje a történet és az állapot, az érzelem és az értelem egyensúlyában valami nyelven túli, delejes együtthatásban nyilvánul meg...” (Ágh István) „Apokrif történelmi beszélyeket is szívesen ír, még szívesebben nem is annyira apokrifokat, ugyanis (ahogy azt ebben a könyvben szereplő Kármán József ellobbanó, hősi életét is körüljáró, Kármán paradigmatikusan magyar sorsának a határhelyzeteit felvillantó kisregény is jelzi) van, amikor egy-egy életkonstrukció a feladat! A másik lehetséges változat az éppen esedékes napló /.../ A lehetséges„apokrif” – vagy „dokumentum”-formában, a jól beállított lélektani szituációkban már-már a Szent Ágoston-i confessio vallomásossága hömpölyög. S ott morajlik a történetek hátterében a keletközépeurópai és a balkáni sorsverklik rikácsolását elnyomva, egyfajta helyzetünkre koncentráló, ezt vizsgáló hang is.” (Bogdán László)

Nagyon lerövidítve – s más (Vásárhelyi Géza, Pomogáts Béla, Szentmihályi Szabó Péter, Láng Zsolt, Burján-Gál Emil, Szabó Magda, Kisgyörgy Réka, Tüskés Tibor, Rostás István) elemzések, vallomások elhagyásával – azért is jogosult ez a néhány idézet itt, s bár utalás a többire, mivel az elmúlt években egyetlen recenzió nem jelent meg prózai írásaimról a Látóban; közlésben viszont nagyon sok, köztük díjazott elbeszélés is. Ha összevetjük a fenti megközelítési módot egy irodalmi világon – nemcsak hazain, nemcsak magyaron belül, amelyhez tartozunk, tartozom, az értetlenség, a megdöbbenés után józanul lemérve: a Vida Gábor hozzáállását, agitáló hangját szakmán kívülinek kell éreznünk. Semmiképpen sem érthetjük félre egymást: nem a megítélés minőségi különbségeiről van szó (arról, kategorikus ítéletek, bennfentesség nélkül, lehet vitatkozni) – ezúttal azonban a minősítés fűtött indulatú, meg nem alapozottságát, a fehéret feketére játszó s felnagyító vádat kell visszautasítani.

Az, hogy ki mennyit és hogyan olvas, magánügy, a kulturáltság nem kötelező az írónál; a kritikában viszont, ahol a szándékot, a késztetést szembesíteni kell a tényekkel, s hangra vonatkoztatva is kötelező. Mint szenvedő fél, itt szeretnék utalni Vidának a Látó egyik korábbi számában olvasott komplexusára: arra, hogy nem állhatta korábban Esterházyt („Évekkel ezelőtt ki nem állhattam Önt, pontosabban a műveit /.../ Olvashatatlan volt, idegen, bosszantó.”). Utóbb lojális vallomásban beismeri tájékozatlanságát, felületességét, azt, hogy ki akarta kerülni, át akarta lépni ezt az „akadályt”, fejezetet. (Ez a szubjektivizmus sok mindent elárul; hogy Esterházy annyi ideig sértés nélkül megúszta: talány? nem talány?)

Az emberről, aki vaktában megtámadott – Babitsnak egy „nem-én-akartam” tusakodása lebeg szemem előtt! –, eszembe jut valami személyes vonatkozás (Vida „viselkedését” szeretném megérteni); járt nála egy cikk e kötetemről, ami leadás helyett, fura módon nem a szerzőhöz, hanem hozzám jutott el, „visszaadott” emlékbe. Abban volt utalás a Mereskovszkij műveire A megszépíthetetlen messzeségben közölt írásaim kapcsán, mi több: Proust, Flaubert, Cs. Szabó László, Kosztolányi neve is elhangzott, mint vonulat, amelyikbe a cikkíró belesorolt. Ezek szerint Vidának sok mindent – irodalmi előzményt és törekvéseket meg kellene kérdőjeleznie, vagy mérlegelnie kéne. Talán ez okozott neki bosszúságot?

MITŐL VIDA? – egy ilyen válasz(cím) talán indokoltabb lenne… Mert ahogy egy pszichológusnő ismerősöm mondta: ha feltűnni, kitűnni akarsz, gerjessz rosszindulatot! De ha valaki annyira lusta vagy annyira gonosz, hogy képes csak úgy elkövetni egy ilyen látványos szakmai csalást, erről véleménye kell hogy legyen a szakmának – bár mint olvasóknak. Egy esetleges „tengerikígyó”-vita, ha utólag tisztáz is valamit, kinek használ ez az egész?!

(I. intermezzo)

Hajós József, a filozófus azzal köszön rám ironikusan, hogy: „Mitől Schelling?” Ez az új napot részéről, akivel egy temetésen együtt beszéltük meg a SchellingCaroline-Fichte stb. problémakört. Jó másfél évszázad után egy orosz kutató derítette ki, hogy a modernségben Kafkát is „megelőlegező”, Éjjeli őrjárat című – erotikus-triviális? – novellafüzért a Schelling-házaspár írta rejtjelezve. Akár a híres Rembrandt-festmény címe – innen vettem az elbeszélés címét is (Elégikus őrjárat), s az írásban minden: a Schelling életére vonatkozó részletek, a színhelyek, a környezet, a filozófiai utalások, a Hölderlin-barátság, a Schlegeltől örökölt élettárs stb. dokumentált és valós. Az olvasónak csak az elhihető korhűség, a stílus számít, de én, aki mindent részletesen áttanulmányoztam és felhasználtam, mit gondolhatok Vida Gábor rosszindulatáról, aki mindezt megkísérli letagadni, s lealázó cinizmussal (kire? vajon nem mindnyájunkra nézve?) le meri írni, miszerint: „a mondatok semmi olyat nem tartalmaznak, ami Schellingre vonatkozik”. Hajós József igazolja, hogy igenis Schellingről s rajta kívül kortárs filozófusokról szól egy elbeszélés? Hová jutottunk – jutunk a flaubert-i kijelentéssel szentesített írói magatartástól, amikor egy szerző, hasonló megvalósításait szem előtt tartva, elmondhatja, hogy S., C, H, K., B., igenis én vagyok, mert ehhez is jogom van – egy nem „regionális”, mert nem a saját képünkre szabott irodalomban?!

Hát a többi, konkrét helyzeteket, jellemeket felmutató írásért – Brandenburgi Katalinért, Kossuthért, Herzenért, Mazziniért, Andrei Mureşanuért, Rimayért, Kármánért (folytassam?) – kinek kell kezeskednie? Tálán Láng Gusztávnak, aki apokrif történeteim nagyon áthallásos szövegeit méltatta a magyar nyelvű tévéadásban, és még a hetvenes évek végén felfigyelt a Brandenburgi Katalinról szóló elbeszélés művészi értékére, noha a Kriterionnál egyebek mellett ez az írásom sem jelenhetett meg?! Vagy Domokos Géza dokumentum értékű levelének a szóban forgó kötet pár évvel korábban még tiltott darabjairól, melyeket a cenzúra kivett, mivel a ma fölényesen okoskodó ifjú ítésszel ellentétben egyáltalán nem úgy látta, hogy: „hosszú oldalakon minden személyiségről ugyanaz” a szövegelés hangzik el?...

Nem, ez túl könnyed, felületi válasz volna a felelőtlen cinizmusra.

*

A Helikon egyik tavaszi számában ennek a vakmerő tagadásnak, „lekezelésnek” a kockázatáról olvashattunk (L. A.), arról, hogy bármely izmus, kitaláció komolyra forduló hecc – véletlen folytán – „belekeveredhet” a világ, a dolgok folyásába. Ez a – V G.-nél különben tüntetően jelentkező – „büszkén neoprimitív és kihívóan intoleráns póz” szembekerül az eddigi alkotásnak érzett emberi tevékenységgel... Kapard meg a kultúrát, és minden összefüggésbe hozható. Ezek az összefüggések nem bántóak, de tanulságosak lehetnek. A tudás nem szorul fölényeskedésre. A fölényeskedő viszont – minél intoleránsabban sürget egy új helyzetet –, annál inkább tudásra szorul. (Kedves író, nem író kollégák! – itt most már csak zárójelben: V. G.-nek a rólam szóló végkövetkeztetését olvasva, „hogy egy régió irodalmi köztudata szépirodalomként könyveljen el olyan szövegeket, amelyek nem azok, az már enyhén szólva bosszantó... Erdélyben hosszú ideje mindenki szépírónak számít, aki tíz értelmes mondatot le tud írni”, bevallom – erre a szerkesztők utólagos bizalma és bátorítása is ad némi reményt –, ártatlannak érzem magam egy ilyen súlyosan koholt összefüggésben; s ez, gondolom, minden magára adó alkotóra vonatkozik. Itt most már nem a ki az ítész és milyen mércével mér?-rel állunk szemben, hanem sok epével. Ez az irodalmi köztudattal zavarosan hadakozó indulat másfajta türelmetlenséget juttat eszünkbe, olyat, amely vádat kohol valakik, mások (másak) ellen, nehogy jogot formálhassanak az ő területére, mert úgymond veszélyeztetik annak épségét, minőségét... Csak hát az irodalom nem politika. Nem így szokták védeni, „szervezni”.)

Próbáljuk meg ezt más példával, más szinten érzékeltetni. Sok kicsinyességnek, felnagyított ostobaságnak, „méregfognak” a gyökere a kulturálatlanságban, kulcsa a műveltségben keresendő, az olvasásban. Umberto Eco minden (írói, olvasói, kritikusi) minőségben ezt teszi. Fellapozva a Hat séta a Fikció erdejében című könyvét, hasonlítsuk össze a módszerét szakmailag is, morálisan is azzal, ami a mi esetünkben bántja az ízlést – ami kihívóan közönséges az alkotóval szemben.

A szöveg(ek)ben elmélyülve túlzás nélkül kiderül, hogy Umberto Eco is azért ír, él és rajong, ami ellen Vida „kiütéssel” akar győzni. Idézem: „... ebben a mesében, ahol idő és tér oly kibogozhatatlanul összekuszálódott, még a hangok is mintha összekeverednének. De ez a hangzavar oly csodálatosan van hangszerelve, hogy észre sem vehető – vagy legalábbis alig, mert azért érzékeljük.” Nerval százötven évvel ezelőtti művéről van szó, arról a tükrözési módról, amely egyesekből dühöt, indulatot vált ki (U. Eco megelégszik az értelmezéssel, a minősítés nála maga a tudás). Proust impresszióira hivatkozik, aki szerint ez a „homályos, nyugtalanító valami... a levegőben van... De nem a szavakban van, ez kimondhatatlan, minden a szavak mögött van, mint a hajnali ködfátyol Chantillyben.”

„A ködfátyol” szó nagyon fontos – veszi át a szót az elemző. – De nem arról van szó, hogy a dolgok kivehetetlenek volnának: épp ellenkezőleg, a táj- és személyleírások a Sylvie-ben nagyon világosak és pontosak, szinte klasszicista letisztultságúak. Amit az olvasók nem tudnak megállapítani, az az, hogy időben hol vannak..”

Lám, még ez sem bűn az irodalomban! (Mellesleg: mihez viszonyítva világos és pontos valami? – ezt az olvasó, az értelmező felkészültsége dönti el. Gondoljunk mondjuk, A tulajdonságok nélküli ember című Musil-könyvre, a maga korában pláne! Kinek mennyire fárasztó – vagy „tömör” –, és vajon mennyire szereti a szerző a mondatait?!) Visszatérve U. Eco – nyomozásszerűen logikus, pontos és mégis megfoghatatlanul szép – szövegére: azt írja, hogy vannak művek, melyeknek varázsát az „idő és tér látszólagos bizonytalansága” adja meg – „és ami enyhe idegösszeomlásba kergeti az első szintű olvasót”; erre a minősítésre most nem térek ki. De „néhányunk” védelmére még ennyit: „fikciót olvasni annyit tesz, hogy játszunk egy játékot, ezáltal értelmet adunk annak a rengeteg dolognak, ami a létező világban történt, történik vagy történni fog. Ha elbeszélő prózát olvasunk, elkerülhetjük mindazt a szorongást, ami ránk tör, ha valami igazat akarunk mondani a világról.”

Szilágyi Júlia ezt a levezetést alkalmazta volt rám, a „beavatóra”. Egyeseket viszont egészen másfajta szorongás fog el – de miért egy írótársat? „A világgal éppen az a gond – mondja Umberto Eco közös gondunkról –, hogy az emberek az idő kezdete óta azon töprengenek, van-e üzenet, s ha van, értelme van-e. Fiktív univerzumok esetében nem is kétség, hogy van üzenet, s hogy mögöttük teremtőként, bennük pedig olvasási instrukcióként egy szerzői entitás rejlik.” Milyen egyszerű és bölcs: ha ezt nem tiszteljük, magunkat sem tisztelhetjük. A kritikusi morál szigorúbb, s több tudást követel (nem belemagyarázást és hatalmi vágyat). „Ahhoz, hogy fikciós művet olvashasson, az embernek kell hogy legyenek fogalmai a fikció világát meghatározó gazdaságossági kritériumokról. A kritériumok ott vannak... Ezért az olvasás olyan, mint a fogadás. Fogadunk rá, hogy híven fogjuk követni egy olyan hang javaslatait, amely nem mondja ki egyértelműen, hogy mit javasol.”

Sehol degradáló vélemény (ifjúsági vagy kultúrtörténeti műfajról, mint V G.nél). Hisz a kikövetkeztető és beleérző készségnek felmérhetetlenül gazdag irodalmi hagyománya van; ennek az alkotói vonulatnak rangos világirodalmi darabjaiból nem olyan rég szép antológia jelent meg (A tükör és a maszk); a szerzők neve sok mindent elárul: Cholnoky, Balzac, Szentkuthy, Jékely, Bródy, Thomas Mann, Kosztolányi, Krúdy, Szomory Dezső, Maupassant, Proust, Karinthy, apec, Babel, Malraux, Borges. (Az utóbbinál vajon mi a több: az átélt valóság vagy a montázstechnikára épülő, idővágásos játék?)

A kérdés – a művészi hatás – lényege a nyelvi kifejező erő. Demény Péter (a Vidáéval egy lapszámban közölt) összegzése szerint: „A korabeli zamatok és a mai nyelvállapot ízei keverednek... És új nyelv születik, mely meghatározza a szereplők életét. Ez a legnehezebb: megteremteni azt a nyelvet, amelyet csak egyedül én beszélek.” Vida ezt nem akarja észrevenni; nála mindennek, amit írtam s amit leírtak e művekről, az ellenkezője áll. Az új és a kísérletezés helyett mintha valami „konzervatív” teherrel kellene sürgősen leszámolnia. Útjában áll mindaz, amiből merítek s amit képviselek. Mit szólna az örökség olyan „holtpontjához”, mint amilyen Thomas Mann Nehéz óra című elbeszélése, melyben minden sejtelmes, a hősnek, a beteg művésznek neve sincs, csak a nagy ellenfél és társ, a weimari „másik” és néhány finom utalás érezteti velünk, hogy Schillerről szól az írás. Végre akadt valaki (ugye, V G.?), aki számon kérheti a szerzőtől „a szükségszerűséget, az indokoltságot” – mert van úgy, bizony, hogy hiányzik –, no és „a megnevezés egzisztenciális tétjét!” Azzal hogyan állunk?!

Attól függ, ki a gyanúsító, a vádat megnevező.

(II. „százéves intermezzo”)

Korántsem a Mikszáth-év ürügyén, legfeljebb egy kis humor kedvéért. A jó kedélyről ismert írót azzal vádolták meg, hogy útjában áll a modernségnek, a szecessziónak. (Akkoriban, a századfordulón, éppen az volt divatban; a többi, türelmetlenebb izmustól Kálmán bácsit megkímélte a Fentvaló, vagyis a halál.) „Pedig én mégiscsak magányos vagyok, semmi irodalmi klikkhez nem tartozom, irodalmi pajtáskodást nem viszek – kezdte volt szelíd, türelmes mentegetőzéssel Mikszáth, hogy aztán kibökje az önmagához, írói rangjához méltó igazságot: „Igaz, az Almanach-beli előszavamban kigúnyoltam a szecessziós irányt, de egy másik előszavamban nevetségessé próbáltam tenni a póriassá fajuló népiességet is. Világos tehát, hogy a túlzások ellen fogtam tollat.” Végül egy anekdotával teszi nem csupán meggyőzővé, hanem képszerűvé, varázslatossá is egyben a szomorú bölcsességet, hogy amíg ő csendesen pipázik, némely, türelmetlen hevületű, ifjabb tollnok az ő nyilvános elmarasztalása árán, a regionalizmust támadva siettetnék a szecesszió abszolút diadalát. (Ki az, aki ma kardot rántana a szecesszióért?!) Az anekdota pedig így szól: „Még a jámbor Muzaffer-Eddig perzsa sah is fején találta a szöget, midőn országról országra való jártában-keltében minden hotelban, ahová beszállott, délszaki növényekkel ékesítette fel a szobáit és a lépcsőházat, minélfogva megunta ezt a vele utazó egyforma kertet. – Mily ostobaság – szólt –, hát nem lenne tanulságosabb, ha olyan füveket és virágokat hoznának elém, amilyenek az illető országban teremnek?”

*

Ezek után talán mások is túlzottnak, fölöslegesnek érzik Vida Gábor kiszólásait – és a meg-megújuló szócséplést (népi-urbánus, „regionális”-„kozmopolita”!), a támadást, az akarnokoskodást. A nyolcvanéves Gáll Ernőről és a tőle távol álló, a szélsőségeket, türelmetleneket „betöltő totalitarisztikus meggyőződésről” olvasva – jutottam el magunkig: „a mai köz-közöny már nem az elnyomott megíró és kiolvasó védekező önfegyelemből, legfennebb kényszerből megbomlott szövetségéből keletkezik. Ez már nem baj- és gondelhárítás /.../ hanem az önpusztítás része lehet. A képtelenség a számvetések folytatása.”

Nem szabad eljutnunk idáig.

Vagy valóban tehetetlenek volnánk, kedves Zsolt? Nem a „tízmondatos írókról” odavetett vágásra gondolok. „Ilyen vonatkozásban az író tehetetlen – mondod –, a Társasági kódex (Bp., 1933) sem tartja párbaj-oknak ezt.” Kár, hogy a nyilvánvaló ártalmakat illetően kerülöd a választ. Mert van egy („össze-visszatevő”) lelki kódex is. Ha tetten érhető füllentésről, durva torzításról, valótlanságról van szó, a szerkesztőségnek joga van azt elvszerűen megelőzni vagy barátilag megnyilvánulni. Különben csupa rágalmat, ostoba túlzást tálalna fel a lap az olvasóknak; például olyasmit, hogy Jánosházy György katalán közvetítéssel fordította a Keats-drámát, nem is tud angolul; vagy, hogy Joyce Ulyssese bestseller krimi, és nyelvi fordulataiban ócska szentimentalista műveket plagizál... Ez még a Látóban is túl mulatságos sztoriként hatna. Vagy a „fel kell készülni, hogy mindenféléket mondanak” – valami végzetszerűséget, értelmet és becsületet kizáró, fenyegető anarchiát jelent? S a pórul járt író, a peches, védje magát „lovagiasan”, a mai bonyolult világ törvényei szerint?!

LÁSZLÓFFY CSABA

* megelőzi „a befogadás esztétikáját”

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék