Jacques Derrida
LEVÉL EGY JAPÁN BARÁTHOZ
1983. július 10.
Tisztelt Izutsu
Professzor!
Legutóbbi
találkozásunkkor ígértem néhány – sematikus és előzetes – észrevételt a „dekonstrukció”
szóval kapcsolatban. Egy prolegomenáról beszéltünk a szó japán fordításához.
Olyasféle megoldásról, amely megpróbálná, amennyiben lehetséges, legalább
negatíve meghatározni a szó elkerülendő jelentéseit és konnotációit. A
kérdés tehát az, hogy mi nem a dekonstrukció, vagy inkább, hogy mi nem kellene,
hogy legyen. Aláhúznám a „lehetséges” és „kellene” szavakat. Mert
előrelátva a fordítás nehézségeit – márpedig a dekonstrukció kérdése
mindenütt érinti a fordítás, a fogalmi nyelvezet és az ún. „nyugati” metafizika
fogalmi korpuszának kérdését –, nem szabad naivan azt képzelnünk, hogy a
„dekonstrukció” szó a franciában valamiféle tiszta és egyértelmű
jelentésnek feleltetheti”) meg. Az „én” nyelvemben már az a különbség is komoly
fordítási problémát jelent, amely a szó ilyen vagy olyan értelmezése és a
használata, a szó erőforrásai között van. Most már az is világos, hogy a
dolgok – még a francia nyelvben is kontextusról kontextusra változnak. Még
inkább így van ez német, angol és különösen amerikai környezetben, ahol ugyanez
a szó nagyon különböző konnolációkkal, árnyalatokkal, érzelmi vagy
affektív értékekkel kapcsolódik össze. Érdekes lenne ezeket is elemezni – ez
külön tanulmányt érdemelne.
Amikor erre a szóra esett
a választásom, vagyis amikor rám erőszakolta magát – azt hiszem, ez a Grammatológiában történt
–, a legkevésbé sem gondoltam hogy ilyen központi szerepe lesz az engem
akkoriban foglalkozta tó diszkurzusban. Egyebek mellett a heideggeri Destruktion
illetve Abbau szavakat is szerettem volna
lefordítani és saját céljaimra alkalmazni. Ebben a kontextusban mindkettő
az ontológia illetve a nyugati metafizika alapvető fogalmainak struktúrájára
vagy tradicionális építményére hatással
lévő műveletet jelöl. De a franciában a „destrukció” túlságosan
egyértelműen a megsemmisítésre vagy a negatív redukcióra utal, s talán
közelebb áll a nietzschei „rombolás”-hoz, mint a heideggeri értelmezéshez vagy
ahhoz a fajta olvasat hoz, amelyet én javasoltam. Így hát ezt elvetettem.
Emlékszem, utánanéztem, vajon a „dekonstrukció” szó – ami, azt hiszem,
meglehetősen spontán módon merült fel bennem – használható-e franciául. A Littrében bukkantam rá. Úgy találtam, hogy
nyelvtani, nyelvészeti vagy retorikai jelentései egy „mechanikai” jelentéssel
kapcsolódnak össze. Ez igen szerencsés asszociációnak tűnt, igen
szerencsésen illett ahhoz, amire legalábbis utalni akartam. Talán megadhatnám a Littré bizonyos
címszavait. „Déconstruction: a dekonstrukció aktusa. Nyelvtani terminus... A
szavak szerkezetének felbontása (déranger) egy
mondatban. «A dekonstrukcióról, köznyelven szólva a konstrukcióról.» Lemare: De
la maniere d’apprendre les langues, 17. fejezet, Cours
de langue Latine. Déconstrnure. 1. Egy egészt részeire bontani.
Szállítás végett szétszerelni (déconstruire) egy
gépet. 2. Nyelvtani terminus... Egy verset áttördelni (déconstruire),
a versmérték megszüntetésével úgy rendezni át, hogy prózához,
hasonlítson. Tökéletesen «A mondatok előzetes megértésén (phrases
prénotionnelles) alapuló módszer szerint szintén fordítással
kezdjük, és ennek egyik előnye az, hogy nem szükséges a mondatot elemeire
bontani (déconstruire) és „a modern kutatás
megmutatta, hogy az örök Kelet világában, a nyelv saját tökéletesedésének
állapotát elérve dekonstruálódott (s’est déconstruite), és
magától módosult, a változás egyetlen, az emberi szellem számára természetes
törvényét követve», Villemain: Préface du Dictionnaire de l’Académie.”
Mindezt termesztésen le
kell majd fordítani japánra, de ez. csak a probléma elodázása. Magától
értetődik, hogy mivel engem a Littré által
felsorolt jelentések csak annyiban érdekelnek, amennyiben illenek ahhoz, amit
én e szóval „mondani akarok” (voulais-dire), ezért
mintegy – metaforikusán – csak egyes értelem-modelleket vagy régiókat
érintenek, és nem annak teljességét, amire a dekonstrukció legambiciózusabb
szándékai szerint törekszik. Ez nem korlátozódik egy nyelvészeti-nyelvtani
modellre, még csak egy szemantikai modellre sem, nem is beszélve egy mechanikai
modellről.
Ezeket a modelleket is
dekonstruktív kérdezés alá kell vetnünk. Igaz tehát, hogy a dekonstrukció
fogalmának, és magának a szónak számos félreértése mögött ezek a „modellek”
húzódnak meg, mivel nagy a csábítás, hogy a dekonstrukciót e modellekre
redukáljuk.
Azt is el kell mondanom, hogy
Franciaországban ritkán használták ezt a szót, és meglehetősen ismeretlen
volt. Valamilyen módon rekonstruálni kellett, és használati értékét az a
diszkurzus határozta meg, amely a Grammatológia körül
és annak alapján körvonalazódott. Most ezt a használati értéket próbálom meg
pontosítani, és nem valamiféle – minden kontextuális stratégiától mentes vagy
minden effelé stratégián túli – elsődleges jelentést vagy etimológiát
keresek.
Még néhány szól a
„kontextus” témájáról. Abban az időben a struktualizmus volt a domináns.
Úgy tűnt, a „dekonstrukció” ezzel egy irányban halad, hiszen a szó
bizonyos módon a struktúrákra irányította a figyelmet
(amelyek maguk sem egyszerű ideák, formák, szintézisek vagy rendszerek). A
dekonstruálás strukturalista gesztus is volt legalábbis olyan gesztus, amely
bizonyos mértékben feltételezte a strukturalista problematika szükségességét.
Ugyanakkor antistrukturalista gesztus is volt, és szerencséjét részben ez a
kétértelműség határozta meg. A struktúrákat szét kell bontani, elemeire
kell fejteni, meg kell bolygatni (désédimenter) (minden
struktúrát: a nyelvészeti, a „logocentrikus”, a „fonocentrikus” struktúrát –
akkoriban a strukturalizmust főként a nyelvészeti modellek uralták, a
strukturálisnak nevezett nyelvészet, amelyet saussure-i nyelvészetnek is hívtak
–, a társadalmi-intézményes, a politikai, a kulturális és mindenekelőtt és
legfőképpen filozófiai struktúrákat). Ez az oka, hogy – különösen az
Egyesült Államokban – a dekonstrukció motívumát a „posztstrukturalizmussal” – hozták
összefüggésbe (a szó, mielőtt „visszatért” volna az Egyesült Államokból,
ismeretlen volt Franciaországban). A struktúrák szétbontása, elemeikre fejtése
és megbolygatása ugyanakkor – s ez bizonyos értelemben történetibb, mint az
általa megkérdőjelezett strukturalista mozgalom – nem volt negatív
művelet. Nem annyira rombolásról, mint inkább arról volt szó, hogy –
rekonstrukció segítségével – megértsük, hogyan konstituálódik egy „egység” (ensemble).
Ugyanakkor a negatív látszatot azért is nehéz (és mindig is nehéz
lesz) eltörölni, mivel ez a „de-” szócska grammatikájából is kiolvasható, még
akkor is, ha a „de-” inkább jelöl geneológiai származtatást, mint rombolást. Ez
az, amiért sohasem találtam ezt a szót kielégítőnek, legalábbis önmagában
(de hát melyik szó az?), és amiért mindig egy teljes diszkurzusnak kell
öveznie. Azért is nehéz eltörölni, mert a dekonstrukció munkájában fokozott
elővigyázatossággal kellett és kell most is élnem (multiplier les mises en
garde), és mellőznöm kell minden hagyományos filozófiai fogalmat,
hangsúlyozva ugyanakkor a hozzájuk való visszatérés szükségességét, legalábbis
a törlésjel alatt. Így a dekonstrukcióról elhamarkodottan azt állították, hogy
egyfajta negatív teológia (ez sem nem igaz, sem nem hamis – de erre a vitára nem
térek ki).
Mindenesetre, és a
látszat ellenére, a dekonstrukció nem analízis és nem
is kritika, és ezt a fordításkor tekintetbe kellene
venni. Nem analízis, főként azért nem, mert egy struktúra elemeire bontása
nem olyan regresszió, amely egy elemi összetevőhöz (élément
simple), egy felbonthatatlan eredethez vezet.
Ezek az értékek, csakúgy mint az analízis értékei, maguk
is filozofémák, amelyek dekonstrukció alá esnek. De nem is általános vagy kanti
értelemben vett kritika. Maga a krinein vagy a krisis
(döntés, választás, ítélet, megkülönböztetés), akárcsak a
transzcendentális kritika teljes apparátusa, szintén egyike a dekonstrukció
alapvető „témáinak” vagy „tárgyainak”.
Ugyanezt mondhatnám a módszerről.
A dekonstrukció
nem módszer, és nem is lehet azzá alakítani. Különösen, ha a „módszer” szóban a
technikai és procedurális jelentésre tesszük a hangsúlyt. Igaz, hogy bizonyos
körökben (egyetemi vagy kulturális környezetben, különösen az Egyesült
Államokban) az a technikai és metodológiai „metafora”, amely úgy tűnik,
szükségszerűen együtt jár magával a „dekonstrukció” szóval, csábító és
félrevezető tudott lenni. Ebből ered az a vita, amely e környezetben
kialakult: válhat-e a dekonstrukció az olvasás és interpretáció
metodológiájává? Megengedhető-e, hogy kisajátítsák és domesztikálják az
akadémikus intézmények?
Nem elég, ha pusztán
annyit mondunk, hogy a dekonstrukciót nem lehet valamiféle metodológiai
instrumentálisra vagy szabálygyűjteményre és transzponálható eljárásokra
korlátozni. Nem elég, ha kijelentjük, hogy minden egyes dekonstrukciós
„esemény” egyedi, de legalábbis a lehető legközelebb áll valami
olyasmihez, mint egy idióma vagy egy aláírás. Világossá kell tenni, hogy a
dekonstrukció még csak nem is aktus vagy művelet.
Nem csak azért, mert van benne valami „passzív” vagy „türelmes”
(passzívabb, mint a passzivitás, mondta Blanchot, mint az a passzivitás, amely
az aktivitással állítható szembe). És nem csak azért, mert nem tér vissza egy
individuális vagy kollektív szubjektumhoz, amely
kezdeményezné (en aurait l’initiative), s egy
tárgyra, szövegre, témára stb. alkalmazná.
A dekonstrukció
bekövetkezik, esemény, amely nem vár a szubjektum – vagy akár a modernitás –
elhatározására, tudatosságára vagy megszerveződésére. Dekonstruálódik
(Ça se déconstruit). Ez „az” (a) azonban, ami dekonstrualódik,
nem személytelen dolog, amelyet valamiféle egologikus szubjektivitással
állíthatnánk szembe. Dekonstruálódásban van (c’est en
déconstruction) (a Littré szerint,
„dekonstruálja magát /se déconstruire/... elveszti a
konstrukcióját”). És a „dekonstruálja magát”-ban ez a „maga” – amely nem egy
ego vagy egy tudat reflexivitása – ez maga az enigma. Azt látom, drága barátom,
hogy miközben megpróbálok megvilágítani egy szót, hogy ezzel segítsem a
fordítást, csak egyre növelem a nehézségeket: „a fordító lehetetlen feladata”
(Benjamin), ez is olyasmi, amit a „dekonstrukció” szó mondani akar.
Ha a dekonstrukció
mindenütt bekövetkezik, ahol van valami, van egy „az” (ça) –
és ez nem korlátozódik a jelentésre vagy a szövegre, ha ez utóbbi elterjedt
„könyvízű” értelmében vesszük – akkor azt kell még végiggondolnunk, hogy
mi történik világunkban és a „modernitásban”, akkor, amikor a dekonstrukció –
maga a szó, kitüntetett témáival és mozgékony stratégiájával stb. együtt – motívummá
válik. Nincs egyszerű és formalizálható válaszom erre a kérdésre. Minden
tanulmányom egy-egy kísérlet arra, hogy magyarázatot követeljek (s’expliquer
avec) e félelmetes kérdéstől. Tanulmányaim legalább annyira
szerény szimptómái, mint tapogatózó interpretációi e kérdésnek. Még azt sem
merném mondani – heideggeri sémát követve –, hogy egy dekonstruálódásban-lét (étre-en-déconstruction)
„korszak”-ában vagyunk, egy olyan „dekonstruálódásban-lét”-ben,
amely egyszersmind más „korszakokban” is megnyilvánul vagy elrejtőzik. Ez
a fajta „korszak”-gondolat, és különösen a lét sorsának
összegyűjtéséről és rendeltetésének vagy küldetésének (Schicken,
Geschick) egységéről való gondolkodás semmiféle
magabiztosságot sem enged meg.
Nagyon sematikusan azt
mondhatnám, hogy a „dekonstrukció” szó definiálásának és
ebből következően fordításának
nehézsége abból a tényből fakad, hogy minden állítás,
minden definiáló fogalom, minden lexikális jelentés és még a szintaktikai
artikulációk is, amelyek egy adott pillanatban egy definícióhoz vagy egy
fordításhoz rendelkezésre állnak, közvetlenül vagy másképp szintén
dekonstruálódnak, vagy dekonstruálhatók stb. És ez vonatkozik magára a szóra,
a dekonstrukció szó egységére, ahogy
minden más szóra is. A Grammatológia megkérdőjelezte
a „szó”-t mint egységet, és az összes privilégiumot, amelyet neki
tulajdonítottak, különösen főnévi alakjában. Ezért csak egy diskurzus vagy
még inkább egy írás tudja csak pótolni azt, ami a szóból hiányzik ahhoz, hogy
egyenértékű lehessen egy „gondolattal”. Minden olyan típusú mondat, mint
„a dekonstrukció X” vagy „a dekonstrukció nem X”, a priori elvéti
a lényeget, így azt kell mondanunk, hogy legalábbis hamis. Amint tudja, az
egyik legfontosabb tétje annak, amit a szövegeimben „dekonstrukciódnak nevezek,
pontosan az onto-logika, és mindenekfölött a jelenidejű kijelentő mód
egyes szám harmadik személyének – az: S az P (S est P) – körülhatárolása.
A „dekonstrukció” szó,
ahogy minden más szó, értékét csak egy lehetséges helyettesítési láncolatban
való beíródásából nyeri, abból, amit olyan nagy nyugalommal „kontextusának
szoktak hívni. Számomra abban, amit megpróbáltam és még ma is próbálok írni, a
szónak csak bizonyos kontextusban van jelentősége, ahol olyan más szavakat
helyettesít mint „écriture”, „trace”, „différance”, „supplement”, „hymen”,
„pharmakon”, „marge”, „entame”, „parergon” stb., és ahol ezek által
határozódhat meg. A felsorolást, a dolog természeténél fogva, soha nem lehet
lezárni, és én csak főneveket soroltam fel, ami nem elegendő, pusztán
ökonomikus. Valójában azokat a mondatokat és mondatkapcsolatokat kellett volna
sorolnom, melyek az egyes írásokban meghatározzák ezeket a főneveket.
Mi nem a dekonstrukció?
Minden, természetesen!
Mi a dekonstrukció?
Semmi, természetesen.
Mindezen okoknál fogva
nem gondolom, hogy a dekonstrukció jó szó (un bon mot). Annyi
biztos, hogy nem szép. Kétségtelen, hogy egy erősen meghatározott
helyzetben tett bizonyos szolgálatot. Ahhoz, hogy megtudjuk, hogy a lehetséges
helyettesítések láncolatában mi kényszerítene ki – alapvető tökéletlensége
ellenére –, ezt az „erősen meghatározott helyzetet” kell majd elemezni és
dekonstruálni. Ez nehéz, és én nem fogom most megtenni.
Még egy utolsó szól, s be
is fejezem e levelet, hiszen máris túl hosszúra nyúlt. Nem hiszem, hogy az
eredeti nyelvhez vagy szöveghez képest a fordítás másodlagos és járulékos
esemény. És mivel a „dekonstrukció” olyan szó – amint épp az imént mondtam -,
amely lényegében felcserélhető valami mással egy helyettesítési láncban,
ez megtehető egyik nyelvről a másikra is. (A) „dekonstrukcióra” akkor
van esély, ha adódik (se trouve) vagy feltalálódik (s’invente) a
japánban egy másik szó (ugyanez a szó és egy másik szó), amely ugyanezt a
dolgot (ugyanezt és mást) fejez ki, amely dekonstrukcióról beszél, s azt máshová
ragadja, leírja és átírja. Egy olyan
szóval, amely szebb is lesz.
Amikor a másiknak ezen
írásáról beszélek, amely szebb lesz, akkor a fordításon nyilvánvalóan valami
olyasmit érlek, ami ugyanazt a kockázatot és esélyt rejti magában, mint a vers.
Hogyan kell fordítani a
„vers”-et? Egy „vers”? (...)
Nagy tisztelettel és
barátsággal: J.D.
PÖRCZI
ZSUZSANNA és TAKÁCS ÁDÁM fordítása