Fülön, akarom mondani,
fülszövegen csíptem a Nappali háznak egy régebbi
számát. A kis szöveg egy sajátos térről beszél. A homályosan
meghatározott téralakzatot beszövi valamiféle kemény téli táj:
„Egy térségre gondolsz
mostanában gyakran. Hol szoba, hol táj, hol ház, hol meg kert, s csupán
kietlensége teszi mindegyik alakjában ismerőssé. Egy keményedő
térségre látsz gondolataidban. Házra, melynek falából süt a hideg, fennsíkra,
fehér szobára vagy egy téli tájra.
Legvalószínűbbnek
mégis azt a képet hiszed, melyben nyikorgó facsoportok állnak egy ház falai
között, jeges szántóföldön átvágva éred el az emeletre vivő lépcsőt,
fent pedig a szobában szélfútta dombon egyensúlyoz az asztal, a szék pedig a
völgyben egy dermedt patak partján áll. Hideg nem érezhető, ám meleg
sem, mert ebben a házban minden látványul kínálkozik. Csak a szemeddel érzel:
kontúrt, mélységet, kiterjedést, színt. Mindent érzel, amit látsz – mindent
látsz, amit érzel. Ezt a falak közti tágasságot tudja látni a szemed; a
térségek összességét”
A hely különös, a kép
vonzó. E tér egy azok közül a lehetséges terek közül, amelyeket az olvasó a
címében magát HÁZNAK nevező folyóirathoz asszociálhat, ha kedvet kap a
képzelet játékára.
Szeretem a
különös térségeket. Szeretek óvatosan körözni egy gondolat peremén, vé |
egy homályosan kígyózó (alagsoron, majd kijutni
egy széles szövegtérre, ahol a felszaggatott kockakövek között próbálom
megtalálni a térről kivezető nyomokat. Legtöbbször
elbizonytalanodom egy hirtelen mondatkanyarban, mert nemhogy az eligazító
ösvényt, de már saját nyomaimat sem találom. Ezért soha nem térhetek vissza
ugyanazon az úton.
Most egy építmény falai elé
értem. A térből szakít magának jogot a létezéshez, a nyelvből
építkezett: térnek és nyelvnek a találkozási pontján emelték.
Körbejárom a házat. Falai
elmozdíthatók, alakja változó. Áll a virítóan sárga délelőttben,
szélesen tárt ablakain keresztül a szobákba özönlik a fény.
Ebben a házban szövegek
gyűlnek össze, és az elfogyasztott villásreggeli utáni beszélgetésben
végérvényesen egymás vonzásába kerülnek.
A padlásszobák levegős
kiállítótermek. A kiállított tárgyak és képek, összejátszva a fény és árnyék
hatásaival, éppen azt a teret emelik ki és engedik működni, amelybe
belekerültek.
Az otthont adó kéz együtt
létezik a megnyilatkozásokkal. Elő és élhető tér, amelynek a
küszöbén állok.
A szavak délelőtti
fényben és közelségben.
Nyitva a
kiállítás. |