„Történetek, amelyeket hallottam, átéltem, kitaláltam”
Barbara Frischmuth: Das Verschwinden des Schattens in der Sonne
(Ahogy az árnyék feloldódik a napban). Resindens Verlag, 1996.
Barbara Frischmuth igényes, kivételes stiláris műveltséggel megírt
könyve egzotikusnak tűnő világba vezet. Isztambulba és a török
kultúra, a török nyelv labirintusszerűnek ábrázolt valóságába. Az
egzotikum iránti vonzódás azonban az egzotikum mibenlétét faggató kérdésekkel
párosul, az európai szemmel nézve idegen és ismeretlen kultúra
megismerhetőségének problematikájával. A regény nem a török világ
valósághű ábrázolására törekszik, hanem annak a kudarccal
végződő megismerési folyamatnak a leírására, amely egy idegen kultúrával
való belső azonosulás, a tényleges benne élés
lehetőségét teremthetné meg. A címbe foglalt metafora jelentését a
fentiekben jelzett interpretációs kontextusban kell keresnünk. A napban
feloldódó árnyék: az egyéni lét megsemmisülése az új és teljes(ebb) lét
megszületéseként értelmezhető, mint ahogy Simurgh madarai is csak önmaguk
feladása árán válhatnak igazán önmagukká.
„Ha Simurghra néztek, önmagukat látták, ha önmagukra néztek, Simurghot
látták, és ha mindkettőre egyszerre néztek, csak egy Simurghot láttak.
Ekkor eltűntek őbenne és elpusztultak. Az árnyék feloldódott a
napban, és vége lett.”
Az elbeszélő én perspektívájából megírt regény alaptémája egy idegen
világban, az ismeretlenben való tájékozódás, maga a megismerési folyamat. Az
egyénben lezajló, élményekből és hangulatokból összeálló történet háttérbe
szorítja az események elbeszélését. Barbara Frischmuth regényében ugyanis az
elmesélhető, a szereplőkkel ténylegesen megtörténő történet a
minimálisra van szűkítve. Az elbeszélés nem az események logikáját követi,
nem halad céltudatosan a megoldásokat kínáló befejezés felé. A kérdésekre nem
kapunk választ, a konfliktusok nem oldódnak meg. Egyszerű történet, amely
azonban semmit sem egyszerűsít le.
Egy mindvégig anonimitásban maradó diáklány – feltételezhetően az író
alteregója – Isztambulba utazik, egyrészt, hogy a török nyelvet megtanulja,
gyakorolja, másrészt, hogy megírja szakdolgozatát egy, a távoli múltban: a 13.,
14. században megalapított, és titokban tevékenykedő török rend történelméről,
irodalmáról. Igyekszik teljes mértékben azonosulni környezetével. Török barátai
vannak, akikkel együtt lakik, együtt szórakozik, együtt dolgozik. Az ismeretlen
világ mégis labirintusnak tűnik, amelyben nehéz, szinte lehetetlen
tájékozódni. Az idegen nemcsak az utcákkal, házakkal sűrűn beépített
város rendszerét nem láthatja át, de barátai tetteinek mozgatórugóit, életük
titkait sem értheti/ismerheti meg. A diáklány által tanulmányozott múlt nem
nyújt magyarázatokat a jelen konfliktusaira, az olykor felszínre bukkanó
feszültségekre. A múlt egzotikumának keresése nem teheti lehetővé a
történő jelen tényleges problémáinak megértését. A lányt barátjának,
Turgutnak váratlan halála (egy politikai tüntetés során meggyilkolják) döbbenti
rá a körülötte levő világ realitására és a kultúrák közti különbségek
áthidalásának nehézségére.
E vékony történetszálat növeszti teljes világnyivá Barbara Frischmuth
regényének mozaikszerű struktúrájával, a megismerési, tájékozódási
folyamatot hűen tolmácsoló ábrázolásmódjával. A montázsszerű
szerkesztéselv révén a megélt események az elgondoltakkal, a megálmodottakkal
válnak egyenrangúvá. Az isztambuli utcák és sikátorok leírása mellett ott
találjuk a távoli, 14. századi török történelmi múltat, a régmúlt századokból
fennmaradó legendákat. Az elbeszélés, a történet egyes részei az ok-okozat
viszony logikájának mellőzésével, a szabad asszociációk jegyében
kapcsolódnak egybe. Történelmi valóság és legenda, múlt és jelen, történet és
álom egyenrangúvá válik, határaik egybemosódnak. Így áll össze az emlékek
kuszaságából Isztambul és a benne élők világa: a labirintushoz hasonló
város és a lakosság titkokkal és rejtegetett feszültségekkel teli élete. A
rejtelmesnek tetsző török városban a diáklány álomként éli meg az életet.
Az álom-motívum és a hozzá társítható fogalmak: az éjszaka, a sötétség, az
irracionális, a regény világának központi szervező elvévé válnak.
Az
álom-motívum jelentősége már a mű kezdő soraiban
tükröződik:
„Ez a város,
még álmodni fogok erről a városról.”
Az álomszerű állapot hangsúlyozása egyben rámutat annak a
magatartásmintának a jellegére, amely a külföldi diáklány és a török világ
viszonyát artikulálja. Az elbeszélő az ideiglenesség tudatában éli át/éli
meg a török világban zajló eseményeket, hiszen tudja: a menettérti jeggyel a
zsebében bármikor kiszakíthatja magát egy kényelmetlenné váló valóságból.
„Egy nap felébrednék, és mindaz ami történt, már nem érintene közvetlenül.
Turgutra gondolnék, aki valahol Anatólia belsejében egy faluban él, és ez
nagyon egzotikusnak tűnne.”
Az ideiglenesség állapota a felelősség-/kötelességérzéstől
mentesít. Az idegen kultúrához való látszólagos alkalmazkodás, a gesztusok, a
szokások elsajátítása még nem jelentheti az önfeladással járó belső azonosulás
megvalósulását. A külföldi diáklányt a múlt egzotikuma érdekli. A törökök
múlt-tudata ellenben természetes módon a jelenben élés igényével párosul. A
regény elbeszélője: a diáklány a tájékozódás mikéntjéről számol be
egy olyan világban, amelynek összefüggéseit a történelmi tények és legendák
rekonstruálásából vél megismerhetőnek. A megismerési folyamat
előrehaladásával egy időben azonban az egzotikum lassanként
eltűnik, és helyette – de ekkor már a regény végéhez értünk – megjelenik a
jelen realitása. Turgut váratlan és érthetetlennek tűnő halála szüli
a felismerést.
„Csak a
jelenségekre figyeltem, nem az okokra.”
A regény befejező soraiban azonban már nincs idő a reflexióra. Az
írónő nem oktatni akart. A diáklány így összegezi isztambuli tapasztalatait:
„Azért jöttem, hogy tanulmányaimat lezárhassam, hogy gyakoroljam azt, amit
eddig tanultam. Ha kérdeztem magamtól, hogy mit valósítottam meg, nem sok jut
eszembe. Számtalan könyvet olvastam, megtanultam beszélni a nyelvet, épületeket
tekintettem meg, bebarangoltam a várost, emberekkel voltam együtt.”
A tulajdonképpeni tanulság elmarad, de nincs is rá szükség. A mű
megvalósította a kitűzött célt: az idegen kultúrával való megismerkedés
nehézségeinek az ábrázolását, az átélt élmények, hangulatok és impressziók
megragadását.
Barbara Frischmuth írói erényeit – véleményem szerint – elsősorban
különös szépségű, a mű világszerkezetét kitűnően
megjelenítő nyelvezetében, ill. a montázsszerű szerkesztés elveit
érvényesítő elbeszéléstechnikájában kell keresnünk. A török világ, a török
kultúra személyes élményként megélt hangulata, a múltra emlékezés nosztalgiája,
az esti teázások, a hosszú séták reflexióra ösztönző jellege nyelvileg
kihangsúlyozott/indokolt módon van jelen a regényben. A megélt, elgondolt vagy
megálmodott történetek mozaikszerű egybeillesztése és az elbeszélő
múltú igealak kihangsúlyozza a szöveg meditatív hangvételét. A hosszú,
mellékmondatokkal terhelt sorok, a helyenkénti hiányos mondatszerkesztés
egyrészt lelassítja az elbeszélés ütemét, másrészt felerősíti a
titokzatosság hangulatát. A közvetlen párbeszédek hiánya a távoli múlt képzetét
teremti meg. Barbara Frischmuth regénye, stiláris gondozottságával, az árnyalt
jelentések kifejezésére alkalmas nyelvezetével, olyan esztétikai élményt nyújtó
olvasmánnyá válik/válhat, amely egy széles körű, multikulturális
olvasótábor figyelmét is magára vonhatja/kiérdemli.
MARKÓ
ENIKŐ
* A szerző
fordításai.