A család-regény és a
regény családja
Szépréti Lilla:
Család-regény. Mentor Könyvkiadó, Marosvásárhely, 1996.
A
Család-regény valahol ott kezdődik, ahol megszűnik a dolgok (lét,
család, a családi lét) magátólérthetősége. Ott, ahol mindez problémává
válik. Ha úgy tetszik, a kiindulópontot akár filozófiai problémává is tehetjük.
Szemmel láthatóan annak kínálják: „Mért fontos neked, hogy miből
tevődsz össze? milyen ötvözetből? – évődöm olykor magammal. -
Mit érsz. vele, ha pontosan tudod, a családodnak ez meg az a tagja ezt vagy azt
a tulajdonságát ettől meg attól örökölte? Nem elég nagyszerű
istencsapása, hogy így van? Még okolni is kellene ezért valakit? Nekem ez
fontos. Életbevágóan.”
Ez indítja
el a nyomozást. A családfakutatást. És a rokonok, ősök áradatát. Elvégre
ahhoz, hogy az ember megismerje önmagát, és ezek szerint közeli családtagjait,
elengedhetetlenül szükséges a tulajdonságok eredetének ismerete. Tehát az
ősöké. Ennek kapcsán az írónő (bocsánat, a narrátor, bár a kettő
nagy valószínűséggel azonos) nyomozni kezd. Családi képeket nézeget,
elzarándokol a szepességi őshazába, felkutat pesti rokonokat stb.
Családregény. Családcentrikus regény. Az olvasó ugyan a cím alapján fel van
készülve mindenre, de miután átrágta magát a családdal teli regényen,
elégedetlenkedni kezd. Úgy érzi, hogy becsapták. Csak ennyiről lenne szó a
regénynek mind a ... lapján? Ez. lenne a nagy identitáskeresés, az ön- és
családfelfedezés kalandja? Ennyiben ki is merülne az a bizonyos filozófiai
probléma?
Vegyük
sorjában. Adott egy temetés és annak kapcsán egy családi összejövetel.
Összegyűl a Szépréthy família, megjelennek az élők és felidéztetnek a
holtak. Szó, ami szó, a temetési tabló igencsak szimbolikus: Nóra, „az utolsó
szász” koporsója összezúzza a kriptában levő felmenőket: Viktor
Klein, a patikus koporsóját, feleségéét, mostohalányáét (Scholtes Laura) és az
iskolaalapító ősét, Szépréthy Béla Gusztávét, valamint ennek korán elhunyt
Mariann lányáét.
Aztán
visszafele peregnek a képek, és az olvasó néha bajban van. Bár a temetői
jelenet és a nevek sokasága igazán felkészíthette volna, nehezen tudja követni
az apró-cseprő eseményeket, mi több, nehezen tudja őket kihámozni az
adathalmazból, nehezen tudja észben tartani a családtagok neveinek
végeérhetetlennek tűnő sorát, és az egész kibogozhatatlan szövevényt,
melyet nevek, képek, sírkövek és néha élő személyek alkotnak, akikről
nehezen lehet megállapítani, mi is az ő szerepük. Vannak. Felkeresik
őket. Beszélnek róluk vagy velük. Aztán eltűnnek. Meghalnak vagy
egyszerűen nem tesznek róluk többé említést. De mielőtt az olvasó
végképp elkeseredne, újabb felmenő vagy rokon jelenik meg, akikről
ismét adatokat mondanak, történeteket mesélnek. És így tovább.
Az
írónő nem tudja megfelelően csoportosítani a dolgokat. S mi több, nem
tudja kellőképpen szelektálni a rendelkezésére álló családi adathalmazt. A
családfakutató unoka számára minden apró adat fontos, tekintve, hogy
önmeghatározásában szerepet játszhat (csak nem derül ki, hogy milyet) és
segítséget nyújthat, hogy megértse a családban játszódó folyamatokat – így az.
öngyilkosságokat. De a családfakutató unokának nem lenne szabad összetévesztenie
családfakutatói szerepét a szépíróival. Egy hiteles, részletekbe menő,
mindenre kiterjedő családi krónika nem biztos, hogy jó regény. És ami
családi szempontból fontos, az a kívülállót már nem tudja lekötni.
Igaz,
mindezt meg lehetne írni olyan módon, hogy a hétköznapi dolgok, illetve a
kisemberek életeseményei a kívülálló figyelmét is lekössék. De a képek, nevek
itt önmagukat jelentik. Az egyedüli lehetséges felülemelkedés az
alapreferencián, amikor a család önmagán túlmutató jelentést nyerhet: az az
erdélyi kisebbségi lét meglehetősen vérszegényen ábrázolt problémája. Míg
a narrátor saját identitását keresi a családi elmagyarosodáson illetve a
szász-magyar ellenléten át, a kisebbségi lét kérdését is beleszövi (főleg
a multinacionális családfa kapcsán) a regénybe. De mint minden egyéb, ez is
enyhén vértelenre sikeredik, és valahogy elvész, a narráció többi eleme között,
amelyek viszont önmaguk között vesznek el.
Szépréthy
Béla Gusztáv „cipszer” magyarnak vallja magát, magyar iskolát alapít, szervez
és igazgat a nacionalista szászok között Brassóban. Német feleségével magyarul
beszél, fia már magyar lányt vesz feleségül (aki dekadensnek tűnik és Adyt
olvas), gyermekei a szomszédság megbotránkozására nem tudnak jól németül,
„marasmenti” anyósa pedig bőszen bakszászozik.
Viszont nem
sokat tudunk meg az eposzi nevű nagyapáról. Alig többet, mint mondjuk a
Putzról, akinek a képe ott lóg a falon. Néha a szájába adnak néhány
bombasztikus szónoklatot a szász-magyar problémáról, de amúgy alakja
meglehetősen élettelen. Fia, Béluska alakja még ennél is halványabbra
sikeredett. Festeget, de rájön, hogy nem elég tehetséges, mérnök lesz,
megnősül stb.
A regény
egyetlen főszereplője az írói szándék ellenérc (vagy annak
megfelelően) a család marad, s a regény családi voltán túl egyetlen számba
vehető vonulata a már említett szász-magyar konfliktus lehetne, de ez is
elvész a mindennapok szürkeségében. A családban. S ha már a mindennapoknál
tartunk – konfliktussá avanzsál, hogy a nacionalista szász sógor nem hajlandó
komasági viszonyba kerülni a renegátnak tartott Béla Gusztávval, vagy a szász
pap nem engedi hogy felesége olyan szatócsnál vásárolja a tojást, aki fiát
magyar iskolába járatja.
Körülbelül ennyi.
S ezentúl – jelképként kínált személyek, események (pl. Scholtes Laura leveszi
a falról a Honfoglalást ábrázoló metszetet, és helyébe Bismarck-portré kerül)
zarándoklatok és tárgyak képe dúsítja a narráció túlontúl terjedelmesre és
unalmasra sikeredetett folyamát.
A
szerző nem misztifikál, mégcsak nem is ír agyon dolgokat (kivéve a Gószé
hangsúlyozott németségét), minden könnyen dekódolható – de ennyi.
Családi lét
kisebbségi kontextusban (előtte és utána), illetve kisebbségi lét családi
kontextusban. S a téma, bármilyen izgalmasnak ígérkezik is, elsikkad az adatok
halmazában.
Ennek
tudatában azonban bátran állíthatjuk, hogy zseniális megoldás és
olvasófelkészítő eszköz a címben alkalmazott kötőjel. Ennek révén az
olvasó már eleve két különböző dologgal számol, családdal és regénnyel.
Abszolút főszereplő a család (család-regény = család). Fogadjuk el
annak, aminek kínálják család-regényként.
Néha el
lehet merengni a század eleji Brassó képén, a családi élet milyenségén, de
emellett túl kevés az olyan dolog, ami le tudja kötni az olvasót.
A szöveg és
adathalmaz nem tudja megszervezni önmagát, nem tud teremteni magának élő
teret – amiben esetleg az olvasónak is helye volna. És éppen ezért roppant
türelmes, családcentrikus olvasót igényel. Bámulatos memóriát vagy
családfatáblázatot, némi empátiát és belenyugvást abba, hogy nem társalogni
akarnak vele. A szövegnek szemmel láthatóan passzív befogadóra van szüksége,
aki hagyja magát sodortatni az adatok halmazával, és nem zavarja, hogy a
családi krónika felelevenítéséhez rá semmi szükség. Scholtes Laura ugyanúgy fog
kötögetni, ha az olvasó figyel rá, vagy nem.
BARTHA
BALOG EMESE