Harisok és harisnyák
Esterházy Péter: Egy kék haris. Magvető, Bp., 1996.
Esterházy
Péternek már megint előszót kellett írnia. Alig telt el két év utolsó
publicisztikai gyűjteményének (Egy kékharisnya
följegyzéseiből) a megjelenése óta, és máris felgyűlt egy
újabb kötetre való alkalmi írása, melyeket szeret „dörmögés”nek,
„nézdegélés”-nek vagy éppen „körbenczés”-nek nevezni.
Esterházy
1988 óta folyamatosan nézdegél és leír mindent. Az Egy kék haris az
ötödik könyve, amely nézdegéléseiből áll össze, ezért már előre
tudható, hogy az előszó segítséget ad majd a mű használatához. A
szerző ugyanis ahhoz szoktatott, hogy nincs Esterházy-publicisztika-kötet
saját kezű előszó nélkül, melyben érthetővé válik a címbeli
állatnév szimbolikája. Nem a haris az első állatembléma, mellyel Esterházy
kézírás-gyűjteményeit megjelöli: először volt a hattyú (A
kitömött hattyú), majd az elefánt (Az
elefántcsonttoronyból) és a hal (A halacska
csodálatos élete) következett, a rinocérosz pedig annak a
kötetnek (Egy kékharisnya följegyzéseiből) a
védjegye, amellyel az Esterházy-publicisztika új irányt vesz.
Ezek az
állatnevek „kultúrtörténeti asszociációkat ébresztenek, komoly motivikus
hagyománnyal rendelkeznek”.1 De mit lehet kezdeni a harissal? Nem
sokat (ha egyáltalán tudjuk, hogy madárról van szó). Ìgy a szerző azért,
hogy fogódzókat adjon a cím szimbolikájának a megfejtéséhez, kénytelen egy
mondat erejéig felvilágosítást adni a madár mibenlétéről: „A haris a
guvatfélék családjába tartozó madárnem, gerle nagyságú, a gyommagvak és káros
rovarok pusztításával a mezőgazdaságban hasznos.”
A kék haris
szókapcsolat az előző kötet címére utal, hiszen nem más, mint a
kékharisnya szó megcsonkított formája. A két cím közötti hangalaki hasonlóság,
valamint az újbóli állatembléma használata jelzi, hogy Esterházy úgy tekinti az Egy kék harist, mint
előbbi négy publicisztikai gyűjteményének szerves folytatását.
Kétségtelen, hogy a kötet tematikailag az Esterházy-publicisztika hagyományait
folytatja. Visszatérnek benne azok a fő kérdések, amelyek a leginkább
foglalkoztatják a szerzőt. Elsősorban Kelet-Európa érdekli, ezen
belül pedig a művészet, az irodalom sorsa, politika és értelmiség
viszonya, vagy éppen a foci. Továbbra is bírálja a nemzeti nyelvhasználatot,
kifigurázva a sajtóban és nyilvános beszédeken elhangzott nyelvtani hibákat és
képzavarokat. (Nix, Rabok legyünk vagy szabadok), hiszen
számára „minden probléma nyelvi probléma” (Járom az utam).
Az Egy
kék harisnak azonban inkább a Kékharisnyához van
köze, mint a többi közírás-gyűjteményhez, és ez nem válik előnyére.
A nyolcvanas
évektől kezdődően a közép-kelet-európai irodalmak jellemzése
szinte lehetetlen az irónia kategóriája nélkül. Mi sem igazolja ezt jobban,
mint Esterházy Péter prózája. Wernitzer Julianna szerint Esterházy „nemcsak nyelvében,
esztétikai-poétikai szemléletében is iróniára van ítélve”.2 Nála az
irónia nem csupán nyelvi kérdés. Publicisztikáját sűrűn átszövi ugyan
a finom nyelvi irónia, melynek felismerése, befogadása izgalmas játék, ám ennél
sokkal jelentősebb a regényeiből már ismert és közírásokban is
szerepeltetett narrátor-figura hordozta irónia.
A
narrátor-én a kierkegaardi értelemben vett ironikus szubjektummal azonosítható,
aki szükségszerűen bukkan fel egy olyan korban, ahol az embereket
szabályozó elvek érvényüket vesztik, anélkül, hogy végleg eltűnnének.
Ő nincs tudatában az eljövendő új értékeknek, de nem tud azonosulni a
fennálló értékrenddel sem, melyet tagad. Tagadása azonban érték. Az ironikus
szubjektum tehetetlenségében is az értékváltás előkészítője.
A narrátor
egyfajta „médium”, és arra szolgál, hogy az író „... el tudja választani
egymástól a civil énjét a publicisztikákban megszólaló, állást foglaló
elbeszélőtől”.3 A halacska, az. elefántcsonttoronyban
üldögélő értelmiségi valamint a kotnyeles kékharisnya a narrátori énnek a
metaforája, és ennek tekinthető a haris is.
Esterházy
valami egyedülállót talált ki avval, hogy a regényeiből az „én”-t
publicisztikai írásaiba emelte, megteremtve a személyiségétől bizonyos
fokig eltávolított narrátort, aki által distanciával tud viszonyulni a világ
dolgaihoz és saját közírói szerepéhez is. A narrátor-én azonban az 1994-ben
megjelent közírás-gyűjteményében (Egy kékharisnya följegyzéseiből)
már ritkán szerepelt, az Egy kék harisban pedig
éppen csak föltűnik (A norvég rák, A tolvaj), hogy
aztán végképp nyoma vesszen. A narrátor-figura hiányában azonban Esterházy
képtelen a megszólalás előjogát fenntartó kivételes személyiség szerepének
a veszélyeitől szabadulni, bár szabadkozó mondataival a tekintélyelvű
megnyilatkozások ellen küzd: „Ez az írás nem azt célozza, hogy megmutassa, hol
az igazság, csak mutatna valamit, ami legalábbis aritmetikailag igen érdekes” –
indítja Római fürdői tuti, mobil glosszáját. Vagy íme egy önironikus mentegetőzés: „... a magyarnyelvnek
tartozom avval, hogy bizonyos mondatok le legyenek írva; magasztosság bezárva” (Európai
egyszeregy). Esterházy iróniával utasítja el a jövőbe látó, a
jelen problémáira megoldást kínáló vátesz-, próféta-, „lángoszlop”-szerepet,
melyet a közép-kelet-európai felfogás értelmében egy írónak vállalnia kell
„Ottlik nyomán szeretjük hangsúlyozni, hogy az író csak ürge. Minden definíció
védekezés, ez is, nyilván a lángoszlopozással szemben; lángoszlopban gazdag
vidék ebben meg timföldben” (Arra gondoltam, hogy az le). Ám
véleménymondása egyre gyakrabban válik az igazságot kinyilatkoztató gesztussá.
„... én azt
gondolom – mondja a szerző saját közírói szerepvállalásáról az Üdvözlet
a győzőnek című írásában –, „hogy az a jó, jó a
köznek, ha vannak, maradnak, akik nem lépnek közel a pártokhoz, mert ha közel
lépünk, akkor túlságosan is megértjük őket, megértjük a helytelenségek
motivációit, emberi (hi, hi) hátterét, szükségszerűségeit... Az ilyen
értelmiségit nevezzük függetlennek.”
Habár a
narrátor-figura elmaradása csökkenti az irónia (önirónia) és az önreflexió
létrejöttének a lehetőségét, az Egy kék haris mégsem
nélkülözi ezeket a minőségeket. A haris ironikus értelmezésére bátorít az
előszó tartalmazta definícióban közölt pozitív értékítélet, mely
megállapítja, hogy a szóban forgó madár hasznos. Ha pedig a haris a narrátor-én
metaforája, akkor a hasznos haris nemhogy ironikus, de önironikus olvasatra
indít. Önreflexív írói magatartásra nem is lehetne jobb példát felhozni, mint a Kis magyar komcsizás azon passzusát, amelyben a
szerző visszavonja egyik glosszáját. Ez a mű egy közéleti személyiség
által elkövetett nyelvtani hiba apropóján született volna meg, „... ám
egyszerre csak rossz érzésem támadt” – írja Esterházy. „Mert úgy éreztem, semmi
más nem működik a glosszában, mint az én gőgöm, az én egyébként
megalapozott grammatikai gőgöm.”
Mindezek
ellenére az Egy kék harist korántsem jellemzi oly nagy
mértékben az önreflexív, önironikus magatartás, mint a halacska vagy az
elefántcsont-cikkeket, amelyek ahhoz szoktattak, hogyha Esterházyt olykor
elragadja a hév, és belemelegszik nemzete „okításába”, megtorpan és nevet egyet
magán. „Mert sok minden megszűnt és sok minden lesz.” – mondja a
rendszerváltozást követő időkről egyik elcfántcsonttoronybcli
írásában (A legrosszabb demokrácia is), majd észbe
kap és így folytatja: „Váteszként munkaköri kötelességem megmondani, mi az a
legfontosabb új, ami lesz, lett.”
JEGYZETEK
1. Szilágyi
Márton: Az autonómia térképe. Esterházy a publicista. Alföld, 1992/5. (60-65).
2. Wernitzer
Julianna: Idézetvilág avagy Esterházy Péter a Don Quijote szerzője. Pécs,
Bp., 1994.
3. Szilágyi
Márton: i. m.
GYÖRGY
ANDREA