FÓRUM
Az és angyala
I. Az Esterházy-recepció
vázlatos áttekintése
„... minden újabb
jelennek
a
történelmet újra kell írni.”
HANS-GEORG
GADAMER
Dolgozatunk1 az újraolvasás, újraértelmezés igényéből született. Az újraolvasást
egyrészt Esterházy könyveinek újbóli kiadása, másrészt pedig a megváltozott
társadalmi-politikai helyzet teszik szükségessé. Mondhatni azt is, hogy a
művek mögül elment a politikai kontextus, s ez, kétségkívül, a befogadás,
az értelmezés javára válhatik.
Esterházy
Péter művei már a legelső, Fancsikó és Pinta (1976)
című könyvétől kezdve igen élénk fogadtatásban részesültek, a
figyelem a Bevezetés a szépirodalomba (1986)
megjelenésével kulminált. A Bevezetési, Nádas Péter Emlékiratok
könyvével (1986) együtt, a korszak mérvadó kritikusai a magyar
prózatörténet korszakhatárának nevezték.2 E két könyv kapcsán a
recepcióban addig ismeretlen konszenzus alakult ki3, mely
összefüggésbe hozható az újabb irodalomelméleti paradigmák, az újabb
olvasási-befogadási stratégiák térhódításával. (Gondoljunk a Balassa Péter
által szerkesztett, e két mű interpretációit tartalmazó Dyptichon
című tanulmánykötetre.)
Talán nem
túlságos szimplifikáció, ha az 1976 és 1986 között megjelent
Esterházy-művek fogadtatásában két, egymással állandó polémiában lévő
vonulatot nevezünk meg: a művészetben az arisztotelészi mimézis-elvet
valló lukácsista vonulatot, illetve a dialógus-elvre alapuló hermeneutika
vonulatát. (A Népszabadság hasábjain megjelenő, egy-egy politikai
feljelentéssel egyenértékű recenziókra – bár szorosan hozzátartoznak az
Esterházy-recepció történetéhez – immár talán nem érdemes túl sok szót
vesztegetni.4 Mindkét szempontrendszer eredményezett mind igen
színvonalas, mind kevéssé jelentős bírálatokat, értelmezéseket is. Ez a
tény azonban nem szabad, hogy nivelláló, a differentia specificákat összemosó
következtetősekhez vezessen bennünket. A művészet valóban több annál,
mint amit teoretikus úton, különféle megközelítési stratégiákkal
megragadhatunk, mindazonáltal azt is be kell látnunk, hogy vannak olyan
gondolatrendszerek, melyek kérdésfölvetésük módjával közelebb vihetnek egy
mű megértéséhez. Mű és interpretáció dialogikus viszonyban állnak –
egymást mérlegelik folyamatosan.
Ahhoz, hogy
tisztán láthassuk az Esterházy-művek interpretációinak törésvonalát az
említett két szempontrendszer mentén, idézzük fel Balassa Péter és Radnóti
Sándor Függő-értelmezéseit.
Mindketten a mű által fölvetett két alapkérdést járják körül: az idézet
és a kamaszkor szerepe a regényben. „Az
idézés gyöngíti az idézett létét (gondoljunk csak a Mona Lisára, kultúránk
legtöbbet idézett műtárgyára) – írja Radnóti Sándor5 –, s
magában az idézésben is van valami gyöngeség, értelemszerűen szekunder
dolog.” Egy ilyen szemléletmód fényében Radnóti Sándor Esterházy Ottlik-lapját
szinte szükségszerűen interpretálja pusztán képzőművészeti
gesztusként, vagyis irodalmon kívüliként: „Ottlik regényének egyetlen
papírlapra való lemásolásával, azaz teljes, de ugyanakkor olvashatatlanná
gyöngített idézésével ennek a problémának mutatta be egy jelentékeny
művészi (képzőművészi) gesztusban a végső határt.”6
Ezzel
szemben – s itt még nincs szó föltétlenül ellentétről – Balassa számára az
idézet egy alapkérdést vet föl: „lehet-e szentnek és sérhetetlennek
(identikusnak) tekinteni a művet egyáltalán?”7 Ennek a
kérdésnek a regény kontextusában való végiggondolása vezeti el a következő
paradoxon fölismeréséhez: „a mű éppen abban eredeti, és éppen így, hogy
nagyrészt átvételek függvénye”.8
Érdemes
fölidézni, mit mond az Ottlik-lapról Balassa Péter. A másolás mozdulatát
szakrális, szakralizáló és ironikus gesztusként kezeli. Arra a következtetésre
jut, hogy az idézés világunk, a világ létmódjával van összhangban. Káosz és
rend rejtélyes egységéről beszél, arról, hogy az alkotás a káosz és a rend
egymásba való átjátszása. Az alkotásfolyamatban megmutatkozik „a rend mélyén a
véletlen, a kaotikum örökös vonzata, illetve a még titkosabb inverzió: minden
káoszban ott bujkál, «szabad szemmel nem láthatóan» (lásd a gobelinen a szöveg
olvashatatlansága) a csupán számunkra kiismerhetetlen rend, a
véletlenszerűen irányítottnak tetsző teremtés”.9
Visszatérve
a Függő-interpretációkra, Balassa „elfüggönyözöttségről” beszél, a
kamaszkor rejtőzködéséről – Radnóti „elmosódottságról”,
nevelődésről. Végkövetkeztetéseik mégis, látszólag, megegyeznek.
Mindketten létjogosultnak tartják az idézést, mely a gyöngeség poétikáját
teremti meg. „Az idézés ilyen módon az anyaggal harmonizál, mimetikus funkciója
van.”10, írja Radnóti. Hasonlót mond Balassa is, bár az ő
szemléletében az idézet nem pusztán formaeszköz, hanem egy „egyetemes
másodlagosság” tanújele: „Ha a dolgok a mondatok mögött vannak is, és
«fátyolosak», akár a világ, ha másodlagos is a létezésünk, ha csupán utánzás,
akkor ez nem valami hiány vagy «kevés», hanem egyszerűen a rész.”11 Radnóti Sándor dualisztikus szemléletmódja egy hierarchiával jár együtt: a
formát alárendeli a tartalomnak. Függő-interpretációja szükségszerűen tartalmaz a
művet elmarasztaló mozzanatot, s ez akkor derül ki, amikor a Fuharosokat „a
jelentékeny irodalmi irodalomból a nagy irodalomba való átlépésnek” nevezi.12 Az irodalmi irodalom a korszellem, szűkebben
véve: a marxista irodalomszemlélet kedvelt tautológiája volt, így nevezték meg
az olyan műveket, melyek, ismét csak a korszellem tükrében, pusztán formai bravúrjaikkal
tűntek ki, de tartalmukat nem találták eléggé
„mélynek”. A Fuharosokban azt a művet ünnepli, amelyben
végre a tartalom az őt megillető helyre
került. Kérdés azonban, hogy vajon az a puszta tény, hogy a szerző a 11
oldalas írását regénynek nevezi, följogosíthat-e olyan értelmezésekre, melyek a
mű formai bravúrját másodlagosnak tüntetik föl?
Forma és
tartalom ilyetén módon való szétválasztása eleve a mű megértésének
ellenében hat. Kulcsár-Szabó Ernő foglalkozott ezzel a kérdéssel
behatóbban: „Tünetértékű ugyanis, hogy
a regény [a Termelési regényről van szó] fogadtatásában (...) elmélyül a
kognitív és gyönyörködtető esztétikai funkciók (evidenciaként kezelt)
ellentéte.”13 Ez a szemlélet vezet el oda, hogy a műveket
„megfejteni” próbálják, „üzenetüket” keresik, „valóságra”
vonatkoztathatóságukat.14 Kulcsár-Szabó kiemeli az Ötfokú
ének15
interpretációit, melyek kilépnek a tartalmat és formát egymás
ellentéteként felfogó automatizmus bűvköréből. Ő maga a
nyelv-filozófiák és a hermeneutika felől véli megközelíthetőnek
Esterházy műveit: a jelentés nem kéznél levő, hanem az adott
szövegben jön létre az olvasás folyamatában. A mű értelmezési
lehetőségei megnőnek, s ez a nagyfokú nyitottság a nyelvi regiszterek
többszólamúságával, a nyelvi rétegek interpretációjával magyarázható.
Az
Esterházynál oly gyakran visszatérő Wittgenstein-mondat, miszerint „a
szónak nincs jelentése, csak szóhasználat van”16, Balassa Péter Bevezetés-interpretációjában
is kiindulópont, ám ő a nyelvjátékokat világszemléleti kontextusban
vizsgálja. „Mondatok egymáshoz való viszonya létezik, semmi más, és ez nem
világ nélküliség, hanem ez maga egy világ.”17
A Bevezetésig tehát az
Esterházy-recepció egy evolutív szakaszon haladt át, értve ezalatt mind az
elméleti-szemléleti premisszák alkalmassá válását a művek értelmezésére,
mind pedig az adekvát interpretációk során megfogalmazott igen elismerő
értékítéleteket. Azonban nem hagyható figyelmen kívül magának az evolutív
szemléletnek a fölbukkanása egyes műértelmezésekben is. E szemlélet
alapján volna Esterházy művészetének egy frivol, játékos, öncélú,
felelőtlen szakasza, melyet követne az egyre „mélyülő”, az egyre
„komolyabb” szakasz. A Fancsikótól a Ki szavatol a lady biztonságáért?-ig
tartana a
„frivol” szakasz, a Fuharosok, A szív segédigéi pedig azt tanúsítanák, hogy a
szerző mégsem az a cinikus, a dolgok felszínén lavírozó tehetséges
szélhámos, akinek az első könyvei mutatták.
Releváns
ebből a szempontból Angyalosi Gergelynek a Függőről
szőlő bírálata, melyben a regényt a kísérletezőkedv
megnyilatkozásaként látja, s mint ilyet csupán az útkeresés szakaszának.18 A művészi pálya evolutív értékelése összefüggésben áll az értelmező –
ezúttal rejtett – dualisztikus szemléletével, a már említett tartalom
és forma szétválasztásával, antinómiákként való fölfogásával.
Angyalosi megkülönbözteti a Függő
„mondanivalóját” a mű „nyelvétől”, melyet a „felszínes
locsi-fecsi”, „bohóckodások”, „idétlenkedések” terminusokkal vél
leírhatónak. Dualisztikus gondolkodásának legárulkodóbb mondata: „Annyi azonban
bizonyos, hogy az ún. «valóság» ebben a koncepcióban Esterházy művészetét
Baudelaire tételével – (kimondhatatlan nem létezik» – hozza kapcsolatba]
elveszíti önálló érvényét, és a prioritást a nyelv kaparintja meg magának.”19 A mondat egy rejtett hierarchiát tartalmaz:
az elsődleges volna a „valóság”, a nyelv pedig ab ovo egy
szekunder dolog, mely alkalomadtán kisajátíthatja a „valóság” helyét.
Szintén
Balassa Péter az, aki szóvá teszi ennek az evolutív szemléletnek a hátterében
működő ideologikus előfeltevéseket, melyek megakadályozzák az
olvasót abban, hogy a mű megnyilatkozzék számára a maga alapvetően
más mivoltában. Esterházy művészete különösen nehéz feladatokat ruház rá
az értelmezőre, hiszen művészete egy bizonyos befogadói pozícióból
valóban nem interpretálható másként, mint „frivolkodás”, „maszkok mögé
rejtőzés” és „önmutogatás”, s az idézetek
ezerféle módon való beépítése a szövegekbe további akadályokat jelentenek az
olvasás folyamatában. Ám éppen ebben állna az értelmező feladata, hogy
összefüggéseket keressen a maszkok és az önmutogatás között, a művel való
dialógusa során – melynek elengedhetetlen föltétele a saját
előfeltevéseinek a kockáztatása – megpróbálja fölfedezni azt a horizontot,
melyben a látszólagos ellentmondások szerepe megmutatkozik. Erre tesz
kísérletet Balassa Péter A segédigék világképéhez című
tanulmányában. Esterházy művészetét mozgásként, „az igazság
visszaszerzésére irányuló törekvésként”20 látja. E mozgás az anyag
és forma folytonos egymásba játszásából adódik, e mozgás általjön létre e
kettő azonossága, „tematikusán látható lesz a műalkotás működési
szabályainak szisztémája”.21 Ebben a perspektívában értelmessé és
értelmezhetővé válik a mondat, miszerint „Alkata: maszk, és ez ő,
valóságosan.”22
Félreértésnek
tartja azt a megállapítást, hogy Esterházy művészete egyre inkább „elmélyül”,
„megkomolyodik”, hiszen a „játékosság” és, mondjuk, a „kétségbeesés” lehetnek
ugyanannak a világképnek „esetleg ellentétes alapelemei”23. Mégis,
néhány kérdés, ebben a tanulmányban legalábbis, megválaszolatlanul marad: azon
túlmenően, hogy Balassa Péter megfogalmazza egy ilyen világkép létezésének
lehetőségét, nem fejti ki, hogy miként mutatkozik meg ez a világkép az
Esterházy-művekben. Mi a „játékosság” és a „kétségbeesés” találkozásának
terrénuma, hol volna az a pont, ahonnan nézve ugyanazon entitásnak lennének
ellentétes alapelemei? Ha valóban úgy van, ahogy Balassa állítja, hogy a
„játékos”, a „kitűnő a humora”, vagy az ezekhez hasonló
minősítések nem állnak ellentmondásban a
„komoly”, „felelősségteljes” stb. értékítéletekkel, akkor milyen humorfelfogás
nevében állítható ez?
Tíz év
elteltével, mely tíz év tizenkét Esterházy-könyvvel és nagyon sok
Esterházy-interpretációval gazdagított, Balassa Péternek ugyanerről kell
beszélnie: „Úgy gondolom, hogy meg kéne végre érteni a jelmezek, a kosztümösség
mélyebb jelentését Esterházy írásművészetében. Szerintem ez másról sem
szól, mint kitérőkről, zsákutcákról, hamis illegetésről és fura
módon szeméremről...”24
E tíz év
alatt az Esterházy-recepció minthogyha a Bevezetésig megtett
pályaszakasz fölíveléséneka fordítottját tette volna meg, a parabola
leszállóágán ment volna végig. Ismét
egymásnak ugrasztották a „komoly” művészetet a „játékossal”, a „nagykompozíciót”
a fragmentumokkal, csupán annyi a különbség az ezt megelőző szakaszhoz képest, hogy a hivatkozási alap a már
klasszikussá vált Bevezetés a szépirodalomba lett. Csak
jelzésszerűen említem meg, hogy olyan kritikák láttak napvilágot,
amelyekben „félteni” kezdik Esterházyt attól, hogy a publicisztikai
jellegű írásai „művészetének” rovására mennek, miközben az újabban
megjelent regények átfogóbb értelmezései, értelmezés-kísérletei váratnak
magukra. Kulcsár-Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945-1991 című
munkájában egy-egy félmondatot szentel a Tizenhét hattyúk, a Hrabal könyve és a Hahn-Hahn grófnő pillantása című
Esterházy-regényeknek. Amennyiben helyesen értem, azt állítja, hogy ezek a
regények már nem helyezhetőek abba a nyelvfilozófiai-hermeneutikai
kontextusba, mint a Bevezetés,
mert bizonyos adottnak látszó értékekre támaszkodván,
föladták azt a pozíciót, miszerint érték, jelentés csak nyelvben és a nyelv
által konstituálődhatik.25
A Hrabal
könyve volt az első olyan Esterházy mű, amely immár a
nem csak a hivatalos kultúrpolitika sugallta elmarasztaló kritikák sorát
megindította. Ilyen értelemben ez a regény küszöb az Esterházy-recepció
történetében. A megváltozott társadalmi-politikai erőtérben már nem volt
politikai gesztus Esterházy műveit dicsérni vagy bírálni, nem kellett
immár elfedni a bíráló véleményt a szolidaritás nevében. A Bevezetés
kanonizáltsága másrészt létrehozott egy olyan szövegkontextust,
amely szinte előírásszerű elvárásokat támasztott a megjelenő
Esterházy-regények elé. Ily módon az olvasatok játéktere, paradox módon éppen a Bevezetés műszerkezete nyitottságához való
örökös viszonyítás révén, leszűkült. A zártnak, „tematikai, poetológiai
visszafordulásnak” nevezett Hrabal könyvét minthogyha
nem részesítenék igazán beható elemzésben.26
A bírálatok
alaphangját a Holmi című folyóiratban megjelent
Angyalosi Gergely Hrabal könyvéről szóló bírálata27 adta meg. Bár az Esterházy-művek interpretációja szempontjából koránt
sincs akkora jelentősége, mégis meg kell említeni – irodalompolitikai
szerepe miatt. Ez volt ugyanis az első, mérvadó kritikus által írott
bírálat az Esterházy-recepció történetében, melyben igen élesen fogalmazódnak
meg a regénnyel kapcsolatos fenntartások, negatív értékítéletek: „egydimenziós”
logikai konstrukció, „nárcisztikus pátosz”, „teológiai hinterland”, „jó
ötletek” (a szöveg kontextusában a jó jelentése: öncélú), a szerző „bizonyos értékek
permanenciáját” adottnak véli. Látjuk, ez
utóbbi megállapítás (azért nem nevezhetjük kritikai ítéletnek, mert
Angyalosi Gergely még csak kísérletet sem tesz az alátámasztására, nem hozza
létre a mű egy lehetséges olvasatát, csupán példákat ragad ki a
könyvből, s ezekhez fűz megjegyzéseket) tulajdonképpen megegyezik a
fentebb idézett Kulcsár-Szabó Ernőével.
Mészáros
Sándor interpretációja is kiemeli a regény világképének esszencializmusát: „A Hrabal
könyve már határozottan szakrális irányultságú, Isten és ember
meg-megszakadó párbeszédének korpusza.”29
Angyalosi
kritikája ezúttal is a tartalom és forma oppoziciójára támaszkodik. Elismeri
Esterházy bravúros formaérzékét és hiányolja a „valódi hitet”: „mindez
szellemesen hangzik, mulatságos [...], csak éppen... felsejlik mögötte az üres
zseb. Logikus legoépítmény, ám ez a logika egydimenziós, nemigen lehet vele mit
kezdeni”.30 És: „Ha jól
emlékszem, Goethe nevezte Bachot a «harmónia szörnyetegének». Ama
monstruózus bachi harmónia azonban valódi hitre épült...”31 Egyértelműen
kitetszik ezekből a mondatokból, hogy a regény a kritikus bizonyos jól
meghatározott elvárásai miatt okoz számára csalódást. Azonban saját elvárásait
mindenképpen tisztáznia kellett volna,
például: mit ért azon, hogy „valódi hit”, milyen relevanciával bír ez a regény
vonatkozásában, azaz milyen viszonyban áll azzal a „teológiaibelletrisztikai
bűvészmutatvánnyal”, aminek Angyalosi a könyv harmadik fejezetét
titulálja.
Mészáros
interpretációja szintén nem kerüli el az evolucionizmus csapdáját, azt
állítván, hogy a Hrabal könyve „már határozottan
szakrális irányultságú” (kiemelés tőlem). Miért volna ez a könyv
határozottabban szakrális irányultságú mint a Fuharosok, A szív segédei, az Ottlik-lap,
vagy akár a Ki szavatol a lady biztonságáért? Annyi
mindenesetre megállapítható, hogy Isten, illetőleg az angyalok
szereplőkként való megjelenése egy regényben nem szavatolja a
szakralitást. Műalkotás és szakralitás viszonya ennél jóval bonyolultabb
eredetű.
Mészáros
Sándor elismeri az Angyalosi által a regény egyik negatívumaként említett
„önéletrajzi elemek túlsúlyát”, de szerinte ezt ellensúlyozza az
„élményeltávolító szerepjátszás”.32 Megalapozottan állítja, hogy
Esterházy művészetének szervezőelve az arányérzék és a
határok szüntelen keresése, azonban interpretációja talán
túlságosan kötődik a kortörténethez. Ez az oka annak, hogy nem figyel föl
arra a sajátos vibrációra, melyet a regényben szereplő két figura, Csocsó
és Balázska, angyal és besúgó mivolta okoz – számára egyszerűen és
egyértelműen spiclikről van szó.33 Az aktualitás túlságos
ismeretével, legalábbis ismertnek vélt mivoltával áll kapcsolatban az is, hogy
„önéletrajzi elemekről” beszél.
A Hrabal
könyvét szintén
az aktualitás, illetve a „szűkebb kultúrmorfológiai jelentésű
regionális horizont”34 perspektívájába helyezi Szirák Péter
Esterházy-tanulmánya is.”35 Nála is működik egy rejtett
oppozíció, amelynek következménye, hogy szembeállítja Hrabalnak „a
történetmondás iránti mély bizalmát”36 Esterházy ez iránti kételyével. Hiányolja a regényből
azt, ami teljesen logikusnak látszik a saját maga által fölállított
oppozíció tükrében – a hrabali szövegvilággal való dialógust. A kommunikáció
problematikusságát jelzi ugyan, ám megelégszik egy sommás, s egy kissé
patetikus ítélettel: „A metafizikai fogódzó kizáródása a világból (az
Úr nem tud szaxofonozni) az emberi magányra: az esendőségre
és felelősségre figyelmeztet.”37
Mindezek az
oppozíciók egyre élesebben vetik föl a kérdést: miként értelmezhetőek a
regény angyalai?
Wernitzer
Julianna a Hrabal könyvének a német recepcióját összegezvén
szintén a recenzensek fenntartásairól számol be.38 Mivel ezeknek a
recenzióknak nem célja a könyvnek egy átfogó olvasatát megkonstruálni, az
interpretátor feladata marad megvizsgálni, milyen mértékben támaszthatók alá a
„töredezettség”, „a cselekmény szétszakadozottsága”, „a mű amorf jellege”
megállapítások, van-e funkciójuk a regényben, s amennyiben van, miben áll ez a
funkció.
E dolgozat
írója megpróbálja körüljárni az Esterházy-recepció Hrabal könyve kapcsán
fölmerült azon kérdéseit, melyek egyben magának a műnek is kérdései. Az
interpretáció középpontjában a könyv harmadik fejezete áll, minthogy itt
közvetlenül is fölvetődnek a recepció örökösen visszatérő problémái:
tartalom és forma, rész és egész, valóság és képzelet, szépirodalom és
értekezés. A regényírás egzisztenciális kérdései tehát.
(Júliusi számunkban
folytatjuk.)
JEGYZETEK
1. Részlet egy hosszabb tanulmányból.
2. lásd: Csuhai István: Hátra és előre (Vázlat az újabb
magyar próza korszakolásához). Korunk. 1992.8. 62., vagy Kulcsár-Szabó
Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991. Argumentum Kiadó, Bp., 1994.
169. – itt a szerző
„korszakjelző művekről” beszél. A Bevezetés második kiadása rá
is játszik erre a bűvös 1986-ra: ez a könyv új ára.
3. Csuhai i. m. 62.
4. lásd például: Zappe László: Esterházy Péter: A szív
segédigéi. In: Népszabadság. 1985. jún. 6., 7.; Szerdahelyi István:
Nyaktekertségek és hókuszpókuszok. In: Népszabadság. 1981. jún. 3., 7.;
Művek – megismételve. In: Népszabadság. 1986. jún. 4., 7. Kenyeres Zoltán bírálatai szintén a
marxi ideológiát tükrözik: elismeri ugyan Esterházy „már-már zseniális
tehetségét”, de nem találja (s emiatt elmarasztalja az írót) a „mozgósító
korparancsnak” való megfelelés szándékát, a művek valóságra
vonatkoztathatóságát. Ezt írja: „az értékbizonytalanság – az alantas, léha
cinizmustól a magas, pátoszos rezignációig – minden előfordulási
formájában, minden megnyilatkozási fokozatában szomorú és szánalmas állapot.”
(Kenyeres Zoltán: A lelek fényűzése. Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp., 1983.
444.)
5. Radnóti Sándor:
A furmányos szépíró. In: Mi az, hogy beszélgetés? Magvető Könyvkiadó, Bp.,
1988. 256.
6. Radnóti i. m. 256. - kiemelés tőlem.
7. Balassa Péter: Méz és melanchólia, avagy az idézet esztétikája
és etikája. In: Észjárások és formák, tankönyvkiadó, Bp., 1985. 273-274.
8. Balassa i. m. 271.
9. Balassa Péter: Egy regény mint gobelin – Ottlik és
Esterházy – egyetlen lapon. In: Észjárások és formák. 321.
10. Radnóti i. m. 257.
11. Balassa i. m. 289.
12. Radnóti i. m. 273.
13. Kulcsár-Szabó
Ernő: A „beszélő” nyelv világteremtése. In: Tiszatáj. 1995. 11. 56.
14. Kulcsár-Szabó i. m. 57.
15. Szövegmagyarázó műhely: Ötfokú ének (Bojtár Endre,
Horváth Iván, Szegedy-Maszák Mihály, Szörényi László és Veres András kritikái)
In: Mozgó Világ, 1976. 6.
16. „Die Bedeutung eines Wortes ist sein Gebrauch in der Sprache.” In:
Wittgenstein, Ludwig: Philosophische Untersuchungen. Werkausgabe. 1.& 43.
262. – idézi Wernitzer Julianna: Idézetvilág avagy Esterházy Péter a Don
Quijote szerzője. Jelenkor Kiadó, Pécs-Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 58.
17. Balassa Péter: Elmélet és ornamentika. In: A látvány és a
szavak. Magvető Kiadó, Bp., 1987. 223.
18. Angyalosi Gergely: Beűzetés a kritikába. In: Mozgó
Világ, 1981. 11.
19. Angyalosi i. m. 104.
20. Balassa Péter: A
segédigék világképéhez. In: A látvány és a szavak. 215.
21. Balassa uo.
22. Balassa uo. 214.
23. Balassa uo. 218.
24. Balassa Péter: Kettős (Nádas és Esterházy). In: Magyar Lettre
Internationale, 18. 1995. Ősz. 68.
25. „A Bevezetést követő művek bizonyos fokig egy alkotói
periódus lezárulására engednek következtetni.
Éspedig elsősorban a szövegek jelentéstani viszonylagosságának olyan mérséklődésével,
amely néhány új orientációs pont megerősítésének az igényére vall rá. A
Tizenhét hattyúk (1987) a feledésbe merült nyelvi múlt «beszéltetésének»
kísérlete, a Hrabal könyve (1990) a szűkebb, a Hahn-Hahn grófnő
pillantása (1991) pedig a tágabb kultúrmorfológiai
jelentésű regionális horizont szövegvilágát szembesíti egy új beszédrend önértelmezési
lehetőségeivel.” In: Kulcsár-Szabó Ernő i. m. 176. – kiemelés
tőlem.
26. lásd Kulcsár-Szabó Ernő: Esterházy Péter. Kalligram
Könyvkiadó, Pozsony, 1996. 215221.
27. Angyalosi
Gergely: Bevezetés a Jóistenbe. In: Holmi, 1990. 10.
28. Kulcsár-Szabó Ernő hivatkozik is e bírálat néhány
megállapítására – lásd Kulcsár-Szabó i. m. 221.
29. Mészáros Sándor: Közelebb az éghez. In: Keresztury
Tibor-Mészáros Sándor: Szövegkijáratok. Széphalom Könyvműhely, Bp., 1992.
157.
30. Angyalosi uo.
1202.
31. Angyalosi uo.
32. Mészáros Sándor: Közelebb az éghez. i. m. 161.
33. Mészáros i. m. 162.
34. Kulcsár-Szabó Ernő:
A magyar irodalom története 1945-1991. 160.
35. Szirák Péter: Az Úr nem tud szaxofonozni. In: Az Úr nem
tud szaxofonozni. József Attila Kör-Balassi Kiadó, Bp., 1995.
36. Szirák Péter i. m. 90.
37. Szirák Péter uo.
38. Wernitzer i. m. 142.