Három vers – egy kötet?

Beke Sándor: Téged kereslek. Erdélyi Gondolat. Székelyudvarhely, 1995

„Lásd, / gondoláznak / védtelen emlékeink fölött / az irkafirkászok”

Milyen kötet az, amelyben három(!) vers van, és azok is jő szellősen szedve? Mit keres ebben a kötetben a költő előző kötelének címadó verse (Védtelen évek)? – tehát végső soron csak két versről van szó, nem háromról.

Az első vers (Pogány lidércek) korunk és létünk egzisztenciális problémáit veti fel: elidegenedés (mintha egy idegen tájon / egy idegen szónak / idegen / betűjében lennénk / és számolnánk magunkban: / vajon a hányadik hópehely / hullott / megkékült arcunkra?), képmutatás (A komédia évadában / tragédiánk / ínsége sújt / (...), hazug maszkabálokon / más arcot / kell tennem / szárnyszegetten”.), erőszak (De annyira / szeretném, / ha dudorásznál bennem, / huszadik század, / hidegháborúk / s erőszak nélkül / örök olimpiai lángoddal / emberiséget / s emberséget őrzőn –). Ennek alternatívájaként a szerelmet, a költészetet kínálja: (tudtam, / hogy te vagy a / legutolsó / menedékem, / te könnyelmű, / szivárványarcú, / gondtalan szerelem; s ha majd kinyílik a / szülőföld / bőröndje, / a csend temetésén, / ő, / költészet, / fénypárkányodra könyökölhetek!).

Pontosítok: vetné fel és kínálná. Mert a dicséretes szándék, az egyetemes igényű gondolatok, érzelmek (tehát a téma) még egyáltalán nem biztosítéka annak, hogy a vers jó is. A vers ellen jő néhány kifogást lehet felhozni: csak az. egyik, a legszembeszökőbb a túlbeszéltség; túl sokat mond, túl sokáig mond és túl bonyolultan mond el mindent (krimis / bonyodalmak (...) / melyekre hullott a hó / satrapa-télen; a vén / szükségállapot-század / zavartan / szürcsölgeti a presszókávét; billegő szamárfülekkel / borjú módjára; ha majd kinyílik a / szülőföld / bőröndje stb., stb.

Egyvalamivel semmiképpen sem lehet vádolni a szerzőt, provincializmussal, helyiérdekűséggel – hiszen explicite egyetemes, Európa-orientált.

A második vers (Védtelen évek) a legjobb a három közül, egészen jónak is nevezném, ha el nem rontaná a végét azzal, hogy túl explicitté teszi.

Egy évezred történelme vonul itt fel, nem-kronologikus rendben sorakoztatott eseményekben, nevekben (pl: átélni / a / peloponnészoszi / háborút / a / negyvennyolcas / forradalmat / a / sztálingrádi / csatát / s / a / hirosimai / Béke / Park / emlékét), időnként személyes emlékekbe, amelyek szintén történelemhez kötöttek valamilyen formában (átélni / a / serdülőkor / ezüst / szerelmeit / az / édesanyám / szót / úgy / ahogyan / a / zsidó / gyermek / szájából / kibuggyant / a / birkenaui / haláltáborban), aztán újra vissza a felsoroláshoz. Végül a vers az első vershez hasonló egzisztenciális kérdések felvetésében teljesedik ki, csak ebben az esetben jóval hitelesebben, mint először. Az „átélni” ige és ennek visszatérő, tagoló szerepe teszi itt hihetőbbé a mindenáron kitárulkozásra vágyó témát, és éppen azáltal, hogy a közvetlen tapasztalásra, együtt-érzésre, tudatos vagy nem-tudatos belehelyezkedésre apellál, az olvasót valamiképpen belevonja a versbe, a lírai én gondolat- és érzésvilágának részesévé teszi (átélni / mindent / magunkat / másokat / mindörökké / átélni / de / túl / is / élni / téged / te / nyugtalan / ezredvég). De találni itt is elég szembeszökő melléfogást, amelyek esetenként nevetségesnek, ízléstelennek tűnhetnek: pl. átélni / józsef / attila / összezsugorodott / gyomrában / a / rángó / idegeket – hogy csak a legkírívóbbat említsem.

A harmadik vers, a kötet címadó verse, első olvasásra nevetségesnek tűnt. A sokszori olvasás sem sokat változtatott ezen az érzésen. Hiszen a vers elején a felsorolás – amely a keresés tárgyára irányul – inkább illene középiskolás biológia, kémia, fizika tankönyvbe, mint saját, versen belüli kontextusába. Még akkor is ezt mondom, ha értem a felsorolás funkcióját: „mindaz, amiben kereslek, éppen azáltal van, hogy Te megteremtetted”. De hogyan lehetne másként viszonyulni ilyen sorokhoz: a dezoxiribonukleinsavban / kereslek; a brontosaurusok / emlékeiben / kereslek; pithecanthropusok / koponyáiban / kereslek stb.? Bizonyos dolgoknak a szövegkörnyezet létjogosultágot biztosít, másokat pedig kilök magából, a szerző akarata ellenére is.

Ami viszont tetszik, az pontosan az a folyamat, amint ebből a felsorolásból áthalad a vers további részébe, először csak szavakkal, sorokkal, majd egyre explicitebben jelezve a másik vonatkozási rendszert, amely már nyíltan rámutat a keresés tárgyára, hiszen bibliai-vallásos keretben mozog.

A kímondatlanság titokzatossága alatt lebeg végig ez a rész, bár a kimondatlan mibenléte / kiléte nyilvánvaló. És ez még jó is lenne így: az olvasóban végig él a feszültség – kimondja-e? Explicitté teszi-e az amúgy is explicitet, amit semmi szükség kimondani? És a feszültség hirtelen és zavaróan megtörik, nem beteljesülést, hanem elégedetlenséget hagyva maga után: – kimondta: Istenem / Téged / kereslek.

Az utolsó néhány sor különben sem bírja tartani még a vers többi részének színvonalát sem, ellaposodik, semmitmondó lesz: Téged / kereslek / akivel / annyiszor találkoztam / akivel / annyiszor beszéltem / akitől / annyi segítséget kértem / aki / nélkül / annyira szegény lennék / és erőtlen –.

Hogy miért éppen ez a három vers? Kíváncsi volnék, valaki találna-e mélyebb összefüggést közöttük?

CZINTOS EMESE