KIS LÍRAI ANTOLÓGIA

Komjáthy Jenő emigrációja

„Gyűlölt, idegen” világban élt. Tanári állásából felfüggesztették, munkanélküliként, és egy isten háta mögötti faluban kényszerült tengődni. Életkörülményeivel, lelki alkatával egyaránt magyarázható az, hogy a belső és a külső világ konfliktusát éli meg szinte minden egyes versében. De az arány a két világ között korántsem egyenlő. A lírai én olyannyira megnövekedett verseiben, hogy a külső valóság mind jelentőségben, mind értékben alárendelődik neki. (A külső valóság számára az unalmas hétköznapiságot, a szolga sorsot jelenti.) Lázadva, romantikus hevülettel tagadja a „renyhe csöndben” lakozók életmódját, Messiásként vigasztalja Magdalénáját, és valamiféle titanikus lángolással kerekedik felül érzelmileg saját élethelyzetén. Aki verseit olvassa, úgy érezheti, hogy minden érték, minden pozitív tulajdonság a költői énbe sűrűsödik. Ezért társul a belső világhoz folyton a fény, a láng, a nyár, a tündöklés, a lobogós. A külső valóság pedig: hideg, holt, idegen, sötét, aljas, torz. Nemcsak romantikus ellentétezésről van itt szó. Az önmagába emigráló személyiség nézőpontja és védelme ez. Hiszen az óriásivá növesztett én tulajdonképpen a védekezés eredménye. A maga kicsinyességére, mulandóságára rádöbbent, de önnön értékeit is látó ember erődítménye. A megbillent lelki egyensúly kiegyenlítésének lehetősége. Minél inkább érzi a külső erők hatalmát, a sors zsarnokságát, annál büszkébben, annál nagyobb daccal hirdeti szabadságát, a körülményeket legyőző erős akaratát. Végsőkig fokozott szubjektivitása valami furcsa keveréke az önsajnálatnak és az önmagasztaló értéktudatnak, a kiszolgáltatottságnak és a minden körülmények között megőrzött belső szabadságnak. Ezért van az, hogy egyik versében életét is feláldozná, hogy Istent megpillanthassa, a másikban pedig dacos kevélységgel állítja: „Idegen Isten! nincs hatalmad/ Magamon úr csak én vagyok.” Egyszer a csillagokba íródó nevéről beszél, máskor tragikus lemondással szól a magában haldokló költészetéről. De ugyanazon versen belül is megfigyelhető ez a hangulati hullámzás. A Mind hasztalan címűben például, ahol a helyzet reménytelenségének melankóliájától a jövő idejű látomásának eufóriájáig terjed az érzelmi sodrás. Ez a profétikus jövőtudat emeli ki a legtöbbször a lírai ént a melankóliából, az önsajnálatból. Tulajdonképpen ez is a hatás és ellenhatás effektusa. Csakhogy most a jövő jelentősége értékelődik fel a szánalmas jelennel szemben.

Az én és a külvilág, a jelen és a jövő arányainak ez az eltolódása adja azt a nézőpontot, amelyből az „itt és most” börtönnek, elviselhetetlen kényszernek hat. És a szabadság megélésének lehetősége az álmodozás, a látomás és az önvallomás, amely a legtöbb Komjáthy-versben egzaltált, rapszodikus, mégpedig olyannyira, hogy emiatt gyakran veszít a költői szöveg tömörségéből.

Komjáthyt az első modern, preszimbolikus költőink közé sorolják. Azt hiszem, inkább utolsó vérbeli romantikus költőnknek kellene tekinteni, hiszen az, ami modernnek érződik verseiben, az mégiscsak a végsőkig kiaknázott romantikus költői attitűd sarjadéka.

BENŐ ATTILA