IRODALOM
ÉS ISKOLA
„Játsszuk, ami nincs, de lehetne”*
Végtelennel játszó véges
(Adalékok
Szilágyi Domokos portréjához)
Mozart
Ó, vidámnak, mert fiatalnak
lenni s maradni, szomorún is
és megvénült-fiatalul!
kacagni, míg a kacagás
titokban zokogni tanul!
játszani – s a játék titokban
holt-súlyossá komolyodik:
megrendeltként szabadnak lenni
a legutolsó hangjegyig!
– Nehéz volt? – bekopogtatok,
gondterhelt élő, víg halottnál.
– Azt akartam: a világ
észre se vegye, hogy fáj.
Mérvadó körökben már a 70-es évek végén nyilvánvaló volt, de Cs. Gyímesi
Éva 1990-ben megjelent kiváló monográfiája (Álom és értelem)
óta már végképp nem lehet kétségünk afelől, hogy Szilágyi Domokos
századunk egyik legnagyobb formátumú, sok tekintetben csak József Attila-i és
Weöres Sándor-i mércével mérhető költője. Költőt írok, de
bízvást írhatnék költőfenomént is, hiszen Szilágyi Domokos torzó
mivoltában is teljes értékű életműve az egyetemes magyar irodalom
egyik legmaradandóbb teljesítményeként, s a 20. századi létérzékelés egyik
legteljesebb foglalataként tarthat számot sokak érdeklődésére.
A fausti módon nyughatatlan, szüntelen lázban égő romániai magyar
lírikus most már mindörökre az a tüneményes, messze fényekig ellátó
költője irodalmunknak, aki 38 éves korára végképp kinőtte a világot.
A belső dráma folyamatszerű, intenzív jelenléte, s ennek
intellektuális hozadéka leginkább a Bartók
Amerikában című poémában érzékelhető. Ebben
életreszóló hitvallásként fogalmazódik meg az a felismerés, ami akár az egész
életmű mottója lehetne: „Csak az igaz, ami végtelen. Minden véges:
megalkuvás.” Utóbb már tisztán látjuk, hogy számára a versben csak a mindenség
volt szűk, a valóságban viszont minden. Szilágyinak nem a végtelen, hanem
a véges volt felfoghatatlan; ezért próbált állandóan és nagyon tudatosan
kibeszélni a KÉP-ből, ezért hajszolta a teljességet, ezért célozta meg
újra és újra a sokdimenziós szellemi szabadságot. Éppen ezért válhatott egész
életműve aleatorikus módon lebegővé, s ezért létezik valami módon
meghatározhatatlanul az anyag és eszme közt félúton. Nagyon indokoltnak
látszik, hogy föltegyük a kérdést: ez az alapvetően reneszánsz
kedélyű, játékos derűre orientált ember mitől szenvedett, miért
volt otthontalan, vajon miért nem talált nyugalmat és vigaszt; végső soron
mi volt a vágya, mi volt az álma, mi volt a fixa ideája? A kérdésre a Ballada éjjel című verse kínálja a
választ, s ezt akár költői végrendeletként is olvashatjuk: „Álmodd már
álmom, ne csak aludd, / csecsemő bolygó! – Merre sodor / az idő?
eljutok oda, ahol / az anyag létformája a mosoly?”
Szilágyi Domokos 1976. október 27-én, 38 évesen hagyott itt bennünket. Még
a pályáját jól ismerők számára is talány, hogy miféle kényszerek és
hiányérzetek bírhatták rá, hogy önként válassza a halált. Fájdalom, de ott fenn
a Kányafőn (Kolozsvár fölött) már semmi sem történt véletlenül. Az
öngyilkosság napján írott búcsúlevelében ez áll: „Én ma lelépek e világi
életből. Ne kérdezd az okát – én sem tudom. Mamát, tudom, leveri a dolog,
de nincs más választásom.” Ez egyébként ha nem is direkt módon, de legalábbis a
létfilozófia szintjén – tökéletesen rímel a Bartók-vers üzenetével: „Halál
elől meghalásba menekül, aki él.” Lászlóffy Aladárnak a temetésen
elhangzott szavai szerint Szilágyi Domokos „nagyon nagy költő volt és
lesz, mindnyájunk között a legnagyobb, mert még életében meg tudott halni”.
Maga a költő is biztosan tudta, hogy nincs vesztegetni való ideje, mert a
halál árnyékában dolgozik. A Kis, szerelmes himnuszok ilyen szempontból
összegezésként és előrevetítésként egyformán olvasható: „Üres lettem:
megteltem fájdalommal, / vadul birkóznom kell a nyugalommal; / kit vállalok? –
Már nem tudom: – ki vállal? / Kiért szálljak pörbe a halállal? / Ki száll
érettem pörbe a halállal?”
A fentiek alapján már egyáltalán nem csodálkozunk azon, hogy Szilágyi
Domokos pályáján mindvégig meghatározóak a világ illúziótlan, szkeptikus szemléletének
megfelelő művészi minőségek: az abszurd, a groteszk, az irónia
és a tragikum. A nyugtalanságok egyensúlya, avagy a „láz” költészete sajátosan
kevert értékszerkezetet eredményez, hiszen a felsoroltak mellett még komolyan
számolnunk kell a humorba, öniróniába-önleleplezésbe rejtett
depoetizáló-deheroizáló törekvésekkel, illetve a távolságtartó-súlytalanító
játékosság megannyi formájával. Mindez együttesen meglehetősen disszonáns,
nyugtalanító, sőt drámai jelleget kölcsönöz költészetének, olyannyira,
hogy teljesen természetes a bartóki líramodellel történő tipizálása. (Lásd
pl. Kis, szerelmes himnuszok, Magasan, Óda, Emeletek avagy a láz
enciklopédiája, Haláltánc-szvit, A próféta, Kényszerleszállás, Test a testtel,
Ami kell, Sajtóértekezlet, Öregek könyve, Bartók Amerikában stb.) A Szilágyi-féle
kettősségekre épülő értéktudat és magatartás egyebek mellett azért is
modellértékű, mert – a modern és posztmodern határán állva – hitelesen és
érvényesen közvetíti az egyetemes emberi távlatoknak és célképzeteknek azt a
hiányát, amit az előbbi már nem, az utóbbi még nem tud betölteni.
Bizonyosnak látszik az is, hogy Szilágyi Domokos – tragikus iróniára és
egyetemes lírai részvétre fölépített költészete – poétikai és világképi
vonatkozásban olyan radikális változásokat hozott, ami az egységes alanyú,
hagyományos lírához szokott olvasót egy jóval összetettebb, szenzibilisebb
befogadói magatartásra készteti. (Itt kellene szólni a pályáján változó
intenzitással mindvégig jelenlévő stilisztikai-poétikai kételyről,
ami a nyelvre mint uralhatatlan jelrendszerre való ráutaltság korszakos
paradoxonából fakad. Ez a jelenség az ő esetében is elég egyértelműen
mutatja a legtágabban értelmezett irodalmi kommunikáció problematikus
jellegét.)
Feltétlenül beszélnünk kell még arról, hogy a különféle imitációkban,
szerepés stílusutánzatokban való tobzódás, a műfajokban-hangnemekben való
bőség Csokonai és Weöres mellett leginkább Szilágyi Domokosnál érhető
tetten. Ő valóban olyan, mint a színejátszó selyem: hirtelen és észrevétlenül
váltja árnyalatait. (Sokszor lehet olyasféle benyomásunk, mintha Szilágyi lenne
Csokonai 20. századi reinkarnációja.) A szüntelen áttűnésekben,
átváltozásokban létező próteuszi magatartáson túl a fenti költők
mindegyikére jellemző az erős metafizikai beállítódás. Eltérő
filozófia és különböző indíttatás alapján, más-más hangsúlyokkal ugyan, de
végső soron mindhárman a létköltészethez állnak közel. Nem kevésbé fontos
hasonlóság a játék és a játékosság, ami Szilágyi Domokosnál az alkati adottságon
túl legalább annyira létbeli kényszerűség is. Éppen ezért viszonylag ritka
az önfeledt gyermeki játékosság. Sokkal inkább a Kosztolányira emlékeztető
szomorúság játékossága, illetve a játékosság szomorúsága fejezi ki a magatartás
lényegét. Az olvasóhoz szóló figyelmeztetés is erről árulkodik: „Én
játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan.” Mert ahogy Mozart című versében írja:
„a játék titokban holt-súlyossá komolyodik”.
A nemzedéktárs Lászlóffy Aladárral szólva egy rövid élet leghosszabb
nekrológja: a mű, a gyöngy, melyet kagylótürelemmel kihordott. A
feladatunk nem több és nem kevesebb, mint hogy felnőjünk hozzá, és méltóvá
váljunk az általa kínált gyöngyök birtoklására.
KÖDÖBÖCZ GÁBOR
* Játékok II. (Tengerparti lakodalom)