Válogatott sárkányölők

A megmérő idő. Az emberélet fordulói romániai magyar költők verseiben.

Castrum Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 1996.

A Lisztóczky László által szerkesztett tematikus antológiasorozat negyedik darabja, akárcsak az előzőek, kettős követelménynek kíván eleget tenni: minél átfogóbb, teljesebb képet kell nyújtania az erdélyi magyar irodalomról, ugyanakkor az adott versanyagot úgy kell felhasználnia, hogy a végeredmény több legyen, mint azonos témájú versek halmaza. Már a bevezetőben megfogalmazódik mindkét törekvés, de mennyire sikerül követni ezeket?

„A romániai magyar líra értékeit föltáró” antológiáról lévén szó, a legtöbb olvasói észrevétel ahhoz kapcsolódik, mennyire teljes az erdélyi költőkről adott kép, kimaradt-e valaki (miért mellőztetik pl. egy annyira szem elől nem téveszthető költő, mint Kányádi Sándor?). Ki kap több helyet, oldalt ebből az ötszázból, amelyből már bőven lehet osztogatni? Az ilyenszerű kérdések útjába a szerkesztő azon kijelentése sem áll, hogy „sem a költők, sem a tőlük közölt versek számával nem kívánunk értékrendet megállapítani.” A szerkesztői kijelentésnél erősebb az antológia műfaji sajátosságairól alkotott vélemény: még ha tematikus is, az antológia célja egy bizonyos költői csoport bemutatása, és a szelekció mindig értékítélet is egyben. A válogatónak vállalnia kell szelekciója ilyenszerű következményeit is, mert az olvasókban ez így működik.

Az antológia egyfelől tehát egy költői csoport munkája elé tart tükröt. Jelen esetben a csoportképző közös sajátosság az, hogy a szerzőket a „romániai magyar” megjelöléssel illethetjük. Hogy ennek a válogatási szempontnak mennyire van létjogosultsága (csoportképző ereje), az vitatható és vitatott. Azonban gyakorlati szempontok igazolják. El kell ugyanis végeznünk a közöttünk élt és élő költők feltérképezését, hogy ne csak a legjobbakat, azokat ismerjék és ismerjük, akikre odaát is felfigyeltek, hanem verstermésünk apraját-nagyját. Az antológiasorozat valóban hiányt tölt be, mert a tankönyvekből vagy a közéletből ismert költőkön kívül ott vannak a szélesebb olvasóközönség előtt ismeretlenek, akiknek kötetei olvasatlanul sárgulnak a polcokon. Hátha így, antológia formájában sikerül belopni néhány eddig ismeretlen költőt a köztudatba.

Az erdélyi líra körképéről lévén szó, a kötet annak is eszköze, hogy az összeválogatott versek közös vonásai által képet kapjunk az erdélyi magyar költészet egyes sajátosságairól. A kirajzolódó kép egységét leginkább a költőgenerációk közötti különbségek bontanák meg, azonban az erdélyi triász is legfönnebb metrikájával és epikusabb stílusával válik el a későbbi költőnemzedékektől. Különben meglepő, hogy az esztétikai-poétikai sokszínűség ellenére mennyire egységes költészet rajzolódik ki az antológia nyomán. A gondolati-hangulati egység olyan erős, hogy összemossa a verseket és nem engedi külön-külön érvényesülni őket. A túlzottan egyező élményekről szóló versek összegyűjtése következtében a szövegek nem tudnak igazán beszélgetni, hiszen mindenik ugyanazt mondja.

A monológba pedig belefárad az olvasó. Kevesebb verssel vagy változatosabb tematikával olvasmányosabb lenne a kötet – még ha egy verseskötet nem egészében olvasandó, mint egy regény.

Az egyhangúság azonban nemcsak a szerkesztő munkájának következménye. A versek azonos témára, azonos hangnemben és azonos motívumok beépítésével íródtak. Az első ciklus például (Elődeim emberségéből) szülőkre emlékező versei mind siratók, és megfigyelhetők az egységes motívumkörök, melyek a szülőkhöz kapcsolódnak. Az anya-kép mindig az önfeláldozás, tisztaság, szépség elemeit tartalmazza. Elkoptatott eljárások ezek, s talán az sem mentség, hogy őszinte és is közhelyesek. Háromszázhuszonnégy versen keresztül menthetetlenül megkopik az idő-témához hozzánőni látszó nosztalgia, komorság és pátosz, s felüdít az a néhány játékos-humoros vers, amely néha kikerekedik – főleg a legfrissebb tollak alól. Egy-egy versnek humoros, esetleg ironikus hangvételével, formabeli ötletességével vagy némi közéleti mondanivalójával sikerül „karaktert” nyerni, elütni a kötet többi részétől.

Sikerül-e az antológiának a szerkesztői koncepció nyomán egységes műalkotássá válni? Lisztóczky László a beköszöntőben úgy látja, az összeállítás „egységes művé, egyfajta verses regénnyé” kerekedik. Ami eddig elmarasztalandó egyhangúság volt, most összekötő elemként hangsúlyozódik. A versek tárgyának egyezése biztosítja a kötet egységét. Cím és alcím egységéből kerekedik ki az antológia tárgya: hogyan szól bele az emberéletbe az idő? Az antológia annyiban nevezhető verses regénynek, hogy az emberélet szakaszait időrendi sorrendben követve vizsgálja, hogyan áll szemben az ember az idősárkánnyal? Első gondolatunk az lenne, az időhöz való viszonyunk életkor-függő, az antológia verseiből mégis az derül ki, hogy nem az. A szülők siratását, az újszülött, majd az erőteljes ifjú szemléléséi mind egy azonos és egységes viszonyulás szabja meg: a nosztalgia, az emlékezés, a fájdalom a múló idővel, mint legyőzhetetlen idősárkánnyal való szembesülés során. A további ciklusok (A megmérő idő, Az idősárkányhoz, Az alkony lángjában) az élet felén túljutott ember még erőteljesebb nyugtalanságáról szólnak. Az élet rövidségének és elpazaroltságának érzésével mindenkinek meg kell küzdenie, hogy a Számvetés után megbékélve várja az örök liftet. A sok múltbanézés és idősiratás mégis mintha arra ösztökölné az olvasót, hogy kihasználja a jelent, ha csak nem Horváth Imre nyomdokában kíván haladni:

„Hét napon át búslakodtam azon,

Hogy egy fénylő órám elveszett.

Most átbúsult hét napom siratom

addig, míg magam is elveszek.”

NAGY ZSÓFIA