A posztmodernen
is túl
Hazai Attila:
Szilvia szüzessége. JAK, Balassi Kiadó, Bp., 1995.„Úgy képzeljük,
hogy az ember önmagában is értékes, s nemcsak mint utazó, akit a faj
folytonosságának fenntartásához szükséges spermák vagy petesejtek biztosítása
céljából szerződetett a Természet...”
LESZEK KOLAKOWSKI: Metafizikai horror
Mi történt ott, ahol a kritikusnak immár (látszólag) semmi dolga? Ahol úgy
tűnik, az olvasónak is alig akad tennivalója? Noha a tények állása
világos: a leírtak létjogosultsága vitán felül áll. Pimaszul
kétségbevonhatatlan.
Adott a könyv, huszonnyolc történetében a lomha nagyváros, a szürke és
habókos kisember semmikalandja. Ellenvetés is akad szép számmal, a méltatás
mégsem maradhat el. Mert annak ellenére, hogy jelen novellafüzér a „szent
kör”-től* igen messze jár, hogy a preciőz ízlés esetenként
kavargó gyomorral fordul el (ha egyáltalán odafordul), a kötet hangja
félelmetes monotóniával idézi a mát.
A méltató nyilván mindvégig bizonytalan. Könnyen megeshet, hogy maga is
csak amolyan palimadár, a jó heccnek felült, így hát semmi akadálya annak, hogy
valamelyik szereplő neve mögött felfedezze körvonalazódó arcát.
Nem titok továbbá az sem, hogy számtalan dolgot lehetne kellő
igyekezettel (és ideológiai fegyvertárral) a műre alkalmazni. Ám ezúttal
nem kimutatás, nem bizonyítás, nem elmarasztalás a cél. Szándékunk:
problémafelvetés.
Szilvia szüzessége ugyanis jelentős
fajsúlyú kérdéssé nőheti ki magát. Különösen akkor, ha figyelmen kívül
hagyjuk. Ha elsiklunk afölött, hogy Karcsiék az Ibolyában nem tudnak mit
kérdezni egymástól, ennek ellenére cseppet sem érzik zavartatva magukat. Ha
érdektelennek tartjuk felismerni a tényt, miszerint a dolgoknak már csak
(esetleg egyszerűen „csak”) színe, szaga és mérete van; hogy
mindennapjainkat szürke járda, fekete út, bordó kardigán, narancsszín narancs
és hószínű hó népesíti; hogy félelmetesen pontos lett körülöttünk minden.
X vagy Y nem „derűs”, nem „maliciózus”, hanem „harmincéves múlt, nyugodt,
barna szemű férfi, szőkésbarna szakállal, orrán kis sebbel, jobb
szeme alatt egy kékeslila monoklival” (9. old.). Lehetetlen eltussolni a tényt,
hogy a Hazai Attila ábrázolta világ meghökkentően szikár, tárgyszerű
és valódi.
Ami pedig Szilvia szüzességével kapcsolatosan valóban riasztó: ez a kötet
igenis él. Nagy, álmos pocsolya a szellem ábrándjainak kellős közepén,
amiből válogatott emberi nedveik kíséretében emelkednek ki a
különböző „gusztustalan férgek”; brassói pecsenyét, gombalevest,
banánturmixot esznek, száraz vörösbort, kólát, fantát kortyolnak, Eurosportot
és mozit néznek, kisebb-nagyobb erőbedobással és lélekjelenléttel
párzanak, ölnek, meghalnak, és „nincsenek olyan viszonyban, hogy csendben
maradhassanak” (101. old.). Szóba elegyednek tehát, ám minden potenciális
történés, apró tragédia belefullad a sonkás szendvicsek, autóbuszok, körutak,
tévék és telefonok mérhetetlen összevisszaságába.
Kiváló kórkép ez a könyv annak illusztrálására, hogy mennyire egyszerű
belesimulni az egydimenziós létezésbe.
Az olvasás során nem a változatlan hangszín, nem a gépies és gépiesítő
szövegritmus, nem a néhol előbukkanó piktogrammok („Helyezze magát
kényelembe!”, „Igyon valamit!”, „Hallgasson zenét!”, „Fürödjön meg!”, „Egyen!”,
„Hívjon fel valakit!”, „Gyújtson fényt!”, „Szellőztessen!” – amelyek
szuggesztív hatásuk és a szöveggel folytatott párbeszédük folytán külön elemzésre
jogosultak)... szóval nem ez a valójában idegtépő. Voltaképpen az a kínos,
hogy mindez valahol pontosan ilyen formában történik éppen, hogy valaki „Fél
hatkor kelt. Azt álmodta, kiesett egy tömés a fogából. Felült az ágyán, magára
húzkodta a ruháit, nyelvével megtapogatta a fogait. A tömés a helyén volt.”
(90. old.); hogy emberünket elkápráztatja „Emmi, a hús-vér kincs”, aki
„tizenhét éves kora óta Európa legnagyobb nője; magassága 227 centiméter,
súlya 115 kilogramm; egyedülálló méretei ellenére teste rendkívül arányos,
férfiakkal nehezen ismerkedik, általában gyalog jár; kedvenc időtöltése a
zenehallgatás...” (15. old.); és főként az, hogy mindez tökéletesen
rendjén való. A történet mindig ugyanarról szól, ugyanarról az útról, autóról,
fogásról, ugyanarról a lihegő állatról, ugyanarról az aktusról. Más a cím,
más az elvetélt szerencsétlenség, ám a rend, a körforgás, a dolgok rutinja
cseppet sem változik. S bár akad, aki a buliból örömest kiszállna: „Hagyj egy
kicsit békén, minden olyan lesz, mint azelőtt, hadd pihenjek most, csak
két-három évet, hadd pihenjem ki magam, és minden tökre rendben lesz” (62.
old.), esetleg kissé rámenősebben juttatja kifejezésre ilyen irányú
óhaját: „ekkor fejbe verte magát, majd a haját tépve suttogni kezdett: velem ezt
nem lehet csinálni, már megint dolgozni kell mennem, az isten bassza meg!” (76.
old.), a megoldás pedig, ez esetben úgy tűnik, igen egyoldalú: „Ó,
istenem. Mért nem lehetek én is olyan, mint a többi ember! kiáltotta, majd
lebukott a forró víz alá, és megfulladt” (138. old.). Ez az a helyzet, amelyben
az ember kockás papírra veti, borítékba teszi, és normális lény módjára elküldi
a következőket: „Kedves Zsolt és Eszter! Remélem, hamarosan meghaltok, már
úgyis olyan sokat szenvedtetek. Erika pedig nemsokára elvégzi az iskoláit,
aztán ő is meghal.” (85. old.)
Vannak továbbá fintorok: „tőle hallottam ekkor azt is, hogy egy
bizonyos fickó, már nem emlékszem a nevére, gyalog ment Indiába a magyarok
eredetét felkutatni, hogy a gyaloglás jót tesz a szívnek, tüdőnek, ráadással
erősíti az ember legfontosabb tartópillérét, a gerincoszlopot. Sétált már
maguk közül valaki Őrmezőre a Városligetből?”; „Huszonkilenc
éves volt, és hetente legalább két órát foglalkozott a halállal, hogy
meggyőzze magát az öngyilkosság értelmetlenségéről.”; „Arra jutott,
valamikor a jövő év január vége felé öli meg magát. Fel se kellett írni a
noteszébe, biztos volt benne, hogy eszébe fog jutni.” (25., 76., 117. old.)
Az irónia nem puszta eszköz, nem egzotikus adalék az ábrázolt
semmivilághoz. Az irónia ez esetben létforma, a dolgok gyökerénél, nem a
felszínükön tartózkodó. A novellák undorító, unalmas, megható vagy
kétségbeejtő változatokban egyaránt iróniából indulnak és iróniába
torkollnak. Groteszk helyzetképei a semmi mélységes milyenségének, a „milyen”
mélységes semmiségének.
No. De túl hosszas taglalásuk nem volna hozzájuk
illő.
Annyit még: sokunknak jól fogna időnként egy ilyen
nesze-semmi-fogd-meg-jól grimaszpasztilla. Jó emésztést kívánok hozzá!
LÁSZLÓ NOÉMI
* Bár szent kört emlegetni nem illik manapság.